Frank Herbert - A Dűne

Feyd-Rautha megint feléje ugrott, döfött.

Paulnak az arcára fagyott a mosoly, lassú mozdulattal kezdte a hárítást, mintha már hatott volna az altató, aztán az utolsó pillanatban hirtelen, villámsebes mozdulattal a kriszkés hegyével akasztotta meg a lesújtó kart.

Feyd-Rautha oldalt szökkent, elugrott, a kését átkapta a bal kezébe, és hallatlan önuralmára vallott, hogy csak némi sápadtság jelezte a kriszkés vágásának maró fájdalmát.

Élje csak át ő is most az érzést, gondolta Paul. Gyanakodjék ő is méregre!

— Árulás! — kiáltott fel Feyd-Rautha. — Megmérgezett! Mérget érzek a karomban!

Paul most megtörte a hallgatását:

— Csak egy kis sav, viszonzásul a Császár tőrén levő altatóért.

Feyd-Rautha viszonozta Paul fagyos mosolyát, gúnyos tisztelgésre emelte a bal kezében levő pengét. A tőr mögött ádáz haraggal villogott a szeme.

Paul is átvette a baljába a pengét, mint az ellenfele. Megint óvatosan körözni kezdtek, kerülgették egymást.

Feyd-Rautha közeledni kezdett feléje, apránként, magasra emelt késsel, összeszorított szája, enyhén bandzsító szeme indulatról árulkodott. Jobbra és lefelé sújtott, aztán már egymásnak is feszült a két test, kést fogó kezeket markoltak a kezek, erőlködtek az izmok.

Paul kerülte Feyd-Rautha jobb csípőjét, ahol a mérgezett nyilat sejtette, és jobbra szorította a másik testét. Kis híján nem vette észre az öv alól előugró tűhegyet. Csak Feyd-Rautha mozgása figyelmeztette, ahogy egy pillanatra engedett. A parányi tű egy hajszálnyira kerülte csak el Paul húsát.

A bal csípőn!

A cselek mögött újabb cselek, azok mögött újabb cselek, figyelmeztette magát Paul. Bene Gesserit-tudású izmait egy töredék pillanatra elernyesztette, hogy a hirtelen súly kibillentse az egyensúlyából Feyd-Rauthát, de mivel el kellett kerülnie az ellenfele csípőjéből kimeredő tűhegyet, Paul maga billent ki, és a következő pillanatban nagyot puffant a padlón, rajta Feyd-Rautha teste.

— Látod itt, a csípőmön? — suttogta Feyd-Rautha. — Ez a halálod, ostoba! — Ezzel lassan elkezdett oldalra fordulni, egyre közelebb szorítva a mérgezett tűt Paul testéhez. — Megbénítja az izmaidat, aztán a tőröm végez veled! Nem marad utána észrevehető nyom!

Paul egész teste megfeszült, hallotta az agyában a néma sikolyokat, ahogy a sejtjeibe ivódott ősök követelték, hogy mondja ki a titkos szót, amely lelassítja Feyd-Rauthát, hogy megmenekülhessen.

— Nem mondom ki! — zihálta Paul.

Feyd-Rautha tátott szájjal nézett rá, egy töredék pillanatra megdermedt. Ennyi elég volt Paulnak, hogy megérezze ellenfele bal lábának bizonytalan támaszkodását, és a következő pillanatban már helyet cseréltek: Feyd-Rautha félig Paul alatt feküdt, a jobb csípője fordult fölfelé, nem tudott tovább fordulni, mert a parányi tű hegye megakadt a padlóban.

Paul egy csavarással kiszabadította a bal kezét, a vér síkossága megkönnyítette a mozdulatot, aztán egy erőteljeset döfött Feyd-Rautha álla alá. A kés hegye fölsiklott az agyba. Feyd-Rautha megrándult, elernyedt a teste, de még mindig oldalt fekvő helyzetben tartotta a padlóba fúródott tű.

Paul néhány mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje a nyugalmát, aztán ellökte magát, és föltápászkodott. Megállt a tetem fölött, kezében a késsel, és megfontolt lassúsággal fölemelte a tekintetét, ránézett a terem falánál álló Császárra.

— Felség — mondta Paul —, még eggyel csökkent a kíséreted létszáma. Abbahagyhatjuk most már a tettetést és a komédiázást? Megbeszélhetjük azt, aminek jönnie kell? A házasságomat a lányoddal és a trón Atreides-utódlásához vezető utat?

A Császár elfordult, ránézett Fenring grófra. A gróf visszanézett rá — egy szürke és egy zöld szempár pillantása találkozott. A gondolat félreérthetetlenül ott volt közöttük, hiszen olyan régóta ismerték már egymást, hogy egy pillantás is elég volt a megértéshez.

Öld meg nekem ezt a sehonnait, mondta a Császár pillantása. Ez az Atreides fiatal és leleményes, tudom, de kifárasztotta már a küzdelem, és veled amúgy sem tudna elbánni. Hívd ki most… tudod a módját. Öld meg!

Fenring feje megmozdult, csigalassúsággal elfordult, amíg szembe nem nézett Paullal.

— Rajta! — sziszegte a Császár.

A gróf figyelme Paulra összpontosult, Bene Gesserit-módon nézte, ahogy az asszonya, Lady Margot tanította, és látta ebben az ifjú Atreidesben a titokzatosságot, a lappangó nagyságot.

Megölhetném, gondolta Fenring — és tudta, hogy ez az igazság.

Tulajdon, rejtett mélységeiben megmoccant most valami, ami visszatartotta a grófot. Egy rövidke pillanatra, homályosan megpillantotta magában azt, ami előnyhöz juttatta volna Paullal szemben: a rejtőzködés képességét, a személyiség és az indítékok minden emberi szem számára áthatolhatatlan álcázását.

Paul, aki valamennyire felfogta ezt abból, ahogyan az egész jövőkép viharos tengerként forrongott e körül a pillanat körül, most végre megértette, miért nem látta meg soha Fenringet egyik jövőlátomás szövedékében sem. Fenring egyike volt a lehetett volnáknak, a kis híján Kwisatz Haderachoknak — de megnyomorította a genetikai struktúra egy aprócska hibája, és egész tehetsége csak a rejtőzködésben, a belső elzárkózásban koncentrálódott. Mélységes részvét öntötte el Pault, most először érzett igazi testvériséget másvalakivel.

Fenring olvasott Paul érzéseiben. Megszólalt:

— Felség, nemet kell mondanom.

IV. Shaddamot elöntötte az indulat. Két rövid lépést tett a többiek között Fenring felé, és keményen arcul csapta.

A gróf arcát sötét pír öntötte el. Farkasszemet nézett a Császárral, aztán szándékoltan szenvtelen hangon szólalt meg:

— Barátok vagyunk, Felség. Amit most teszek, azt barátságból teszem. Elfelejtem, hogy megütöttél.

Paul megköszörülte a torkát.

— A trónról beszéltünk, Felség — mondta.

A Császár megpördült, villogó szemmel rámeredt Paulra.

— A trónon én ülök! — förmedt rá.

— Majd kapsz egy trónt a Salusa Secunduson — mondta Paul.

— Letettem a fegyvert, a szavadban bízva jöttem ide! — kiáltotta a Császár. — Fenyegetni merészelsz…

— Nem eshet bántódásod a jelenlétemben — mondta Paul. — Erre egy Atreides adta a szavát. Muad-Dib azonban arra ítél, hogy a börtönbolygód foglya légy. De nincs mitől félned, Felség. Minden rendelkezésemre álló hatalommal enyhíteni fogom annak a bolygónak a zordságát. Virágoskert lesz belőle, szelíd és ártalmatlan világ.

Ahogy a Császár fölfogta Paul szavainak rejtett értelmét, gyilkos pillantást lövellt feléje.

— Most már világosak az igazi indítékok! — vetette oda vicsorogva.

— Világosak bizony — mondta Paul.

— És az Arrakis? — kérdezte a Császár. — Abból is virágoskert lesz, szelíd és ártalmatlan világ?

— Muad-Dib a szavát adta a fremeneknek — mondta Paul. — Szabadon fog patakzani itt a víz az ég alatt, és zöldellő oázisok fognak dúskálni minden jóban. De gondolnunk kell a fűszerre is. Ezért mindig marad majd sivatag is az Arrakison… és megmaradnak a nagy szelek is, megmaradnak azok a megpróbáltatások, amelyek megedzik az embert. Nekünk, fremeneknek van egy mondásunk: „Isten azért teremtette az Arrakist, hogy megeddze az igazhitűeket.” Az ember nem szegülhet szembe Isten akaratával.