Frank Herbert - A Dűne

— Egy herceg adta a szavát neked — mondta Paul —, Muad-Dib viszont egészen más. Ő nem feltétlenül fogadja el a kíséretnek ezt a meghatározását. Gurney Halleck barátom egy Harkonnen vérére szomjazik. Ha ő…

— Kanly! — kiáltotta el magát Feyd-Rautha. Nekinyomakodott az útját álló lándzsáknak. — Az apád esküdött föl erre a vérbosszúra, te Atreides! Te pedig gyávának merészelsz nevezni, miközben elbújsz az asszonyaid között, és egy lakájodat akarod ellenem küldeni!

Az öreg Igazmondó izgatottan súgott valamit a Császár fülébe, de az eltolta magától.

— Kanlyról van tehát szó? — kérdezte a Császár. — A kanlynak megvannak a maga szigorú szabályai…

— Paul, fejezd be ezt! — mondta Jessica.

— Uram — szólalt meg Gurney —, megígérted nekem, hogy eljön a nap, amikor leszámolhatok a Harkonnenekkel.

— Már eljött egyszer az a nap — mondta Paul; érezte, hogy elfogja valami bohócos zabolátlanság. Ledobta magáról a köpenyét-csuklyáját, az anyja kezébe nyomta az övét és a kriszkését, elkezdte kicsatolni a cirkoruháját. Most már megérezte, hogy ez a pillanat áll a világmindenség erővonalainak fókuszában.

— Ez fölösleges — mondta Jessica. — Egyszerűbb módjai is vannak, Paul…

Paul kilépett a cirkoruhából, kihúzta a kriszkést az anyja kezében tartott hüvelyéből.

— Tudom — mondta. — Méreg, orgyilkos, az összes régi, bevált módszerek.

— Nekem ígértél egy Harkonnent! — sziszegte Gurney, és Paul látta a férfi arcán a tomboló indulatot, ahogy sötéten, rücskösen kidagadt rajta a tintalián-sebhely. — Ezzel tartozol nekem, uram!

— Többet szenvedtél-e tőlük, mint én? — kérdezte Paul.

— A nővérem — mondta érdes hangon Gurney. — A rabszolgasorban töltött évek…

— Az apám — mondta Paul. — A jó barátaim, cimboráim, Thufir Hawat és Duncan Idaho, a rang és támasz nélkül, számkivetettként eltöltött évek… és még valami: ez most kanly, és ugyanúgy tudod, mint én, hogy a kanly szabályait meg kell tartani!

Halleck mintha megroggyant volna.

— Uram, ha az a disznó… hiszen nem több állatnál, amelyet el kell taposnod, aztán eldobni még a cipődet is, amely hozzáért! Hívjál hóhért, ha kell, vagy hagyd, hogy én intézzem el, de ne tedd ki magad annak, hogy…

— Muad-Dibnek nem kell ezt megtennie — mondta Csani.

Paul rápillantott, látta a szemében a féltést.

— Paul hercegnek azonban igen — mondta.

— Ez csak egy Harkonnen-állat! — mondta rekedten Gurney.

Paul egy pillanatig tétovázott, fölfedje-e tulajdon Harkonnen-származását, aztán elkapta anyja szúrós pillantását, s csak annyit mondott:

— Ennek az állatnak azonban emberi formája van, Gurney, és megérdemli az emberi esélyt.

Gurney azt mondta:

— De ha csak egy…

— Légy szíves, állj félre — mondta Paul. Meglatolgatta a kezében a kriszkést, gyöngéden félretolta Gurneyt.

— Gurney! — szólt oda Jessica. Megfogta Gurney karját. — Amikor ilyen állapotban van, olyan, mint a nagyapja. Ne tereld el a figyelmét! Ez a legtöbb, amit most megtehetsz érte. — És magában azt gondolta: Anyaisten, micsoda fintora a sorsnak!

A Császár szemügyre vette Feyd-Rauthát, a vaskos vállat, a duzzadó izmokat, aztán elfordult, megnézte Pault, az inas, szikár ifjút — nem volt olyan aszott, mint az arrakisi bennszülöttek, de meg lehetett számlálni a bordáit, és horpadt volt a véknya, hogy a bőre alatt követni lehetett az izmok minden rándulását, vonaglását.

Jessica odahajolt Paulhoz, lehalkította a hangját, hogy ne hallja más.

— Egyvalamit, fiam. A Bene Gesserit olykor előkészíti a veszélyes embereket, beléjük ültet egy szót a jó öreg gyönyör-fájdalom módszerrel. A leggyakrabban használt szó az urosnor . Ha ezt itt előkészítették, ahogy erősen gyanítom, akkor ha meghallja ezt a szót, elernyednek tőle az izmai, és…

— Nem akarok most ilyen előnyt — mondta Paul. — Állj félre az utamból!

Gurney Jessicához fordult.

— Miért csinálja ezt? — kérdezte. — Meg akarja öletni magát, hogy mártír legyen belőle? A fremen vallási halandzsa zavarta meg az eszét?

Jessica a tenyerébe rejtette az arcát. Ráébredt, hogy ő maga sincs egészen tisztában vele, miért választotta ezt az utat Paul. Halálszagot érzett a levegőben, és azt is tudta, hogy ez a megváltozott Paul képes arra, amit Gurney föltételezett róla. Jessica minden képessége, minden adottsága mozgósítva várta, hogy megvédelmezhesse a fiát — de nem tehetett semmit.

— A fremen vallási halandzsa?! — ismételte meg Gurney.

— Hallgass — suttogta Jessica. — És imádkozz!

A Császár arcán hirtelen mosoly terült szét.

— Ha Feyd-Rautha Harkonnen… a kíséretembe tartozó Feyd-Rautha Harkonnen… úgy kívánja — mondta —, feloldozom minden kötelezettsége alól, és megengedem neki, hogy a saját belátása szerint cselekedjék ebben a dologban. — Paul fedaykin testőrei felé intett. — Valamelyik söpredéknél ott van az övem és a rövid tőröm. Ha Feyd-Rautha óhajtja, az én pengémmel a kezében szállhat szembe veled.

— Óhajtom — mondta Feyd-Rautha, és Paul látta az arcán a lelkes örömöt.

Túl nagy az önbizalma, gondolta Paul. Ezt a természetes előnyt még elfogadhatom.

— Kerítsétek elő a Császár tőrét — mondta Paul, és megvárta, amíg végrehajtják a parancsát. — Tegyétek le a padlóra, oda! — A lábával jelezte, hová. — Tereljétek hátra a falhoz a császári gyülevészt, és engedjétek előre a Harkonnent!

Köpenyek suhogása, csoszogás, halk parancsszavak és méltatlankodó mormogás közepette végrehajtották Paul utasítását. A Liga-tagok ott maradtak a kommunikátorok mellett. Összeráncolt homlokkal, szemlátomást tanácstalanul nézték Pault.

Megszokták, hogy látják maguk előtt a jövőt, gondolta Paul. Itt és most azonban vakok… ugyanúgy, ahogy én. Beleszagolt az idő szelébe, érezte maga körül a kavargást, érezte, hogy a forgatag középpontja ebben az időpontban, ezen a helyen van. Most már a legkisebb rések is összezárultak. Tudta, hogy itt van csírájában a dzsihad. Itt volt az egész fajnak a tudata, amelyet annak idején ama félelmetes célként ismert meg. Itt volt mindaz, amire kellett a Kwisatz Haderach, a Lisan al-Gaib vagy akár a Bene Gesserit sete-suta tervei. Az emberi faj tudatára ébredt szunnyadó mivoltának, megérezte tulajdon pangását, mindent háttérbe szorított benne az az igény, hogy végigsöpörjön rajta a förgeteg, amelyben összekeveredhetnek a gének, és létrejöhetnek az erős, új kombinációk, amelyek túlélik a többit. Ebben a pillanatban mintha egyetlen öntudatlan orgazmusban élt volna minden emberi lény, valamiféle szexuális tűzben, amely át tudott hágni minden korlátot…

És Paul megértette, mennyire hiábavaló minden erőfeszítése, hogy akár a legkisebb mértékben is változtasson ezen. Eddig arra gondolt, hogy saját magában győzi le a dzsihadot, de látta, hogy a dzsihad be fog következni. Légiói ki fognak rajzani az Arrakisról őnélküle is. Csak a legendára volt szükségük, amelyet Paul immár képviselt. Megmutatta nekik az utat, a hatalmukba adta még a Ligát is, amelynek a létezése függött a fűszertől.

Úgy érezte, kudarcot vallott. Szinte mintha ködön át látta volna, ahogy Feyd-Rautha Harkonnen kibújik a rongyos egyenruhából, amíg nem maradt más rajta, csak egy csípőjére simuló nadrág, az ágyékát védő láncszövettel.