Frank Herbert - A Dűne

Ez a krízis, gondolta Paul. Ettől fogva feltárul majd a jövő, előbukkan a szétváló felhők mögül a bizonytalan dicsőség. Ha most meghalok, azt mondják majd, föláldoztam magam, hogy a szellemem vezesse őket. Ha pedig életben maradok, azt mondják, hogy Muad-Dibnek senki és semmi nem állhatja útját.

— Készen áll-e az Atreides? — szólt oda Feyd-Rautha az ősi kanlyszertartás szavaival.

Paul fremen módra válaszolt:

— Törjön ízzé-porrá a pengéd!

Lemutatott a Császár tőrére, intett, hogy Feyd-Rautha menjen oda és vegye föl.

Feyd-Rautha fölvette a kést, egy pillanatig billegtette a kezében, hogy kitapasztalja a fogását, közben nem vette le a szemét Paulról. Jóleső izgalom áradt szét benne. Mindig ilyen küzdelemről álmodott: ember ember ellen, ügyesség ügyesség ellen, pajzsok gátja nélkül. Tudta, hogy most megnyílik előtte a hatalomhoz vezető út, mert a Császár minden bizonnyal megjutalmazza majd azt, aki elteszi láb alól ezt a kellemetlenkedő herceget. Még az is lehet, hogy az a gőgös lánya lesz a jutalom, és a fele császársága! Márpedig ez a bugris herceg, ez a sehonnai kalandor aligha lehet méltó ellenfele egy Harkonnennek, aki ezernyi párviadalban, az aréna homokjában tanult ki minden fortélyt, minden aljas cselt. És ez a bugris nem sejthette, hogy más fegyver is fenyegeti, mint a tőr…

Majd meglátjuk, mit szólsz a méreghez! gondolta Feyd-Rautha. A Császár tőrével tisztelgett Paulnak.

— Jöjj hát a halálba, ostoba! — mondta.

— Akkor rajta; kedves rokon — mondta Paul. Előreóvakodott, a szemét nem vette le a vele szemben várakozó pengéről; előregörnyedt, tejfehér kriszkése úgy nyúlt a másik felé, mintha a karja meghosszabbítása lett volna.

Lassan köröztek egymás körül, mezítelen lábuk meg-megcsusszant a padlón, feszülten lesték az alkalmat.

— Milyen szépen táncolsz — mondta Feyd-Rautha.

Beszédes fajta, gondolta Paul. Ez is gyöngeség. Rosszul tűri a csöndet.

— Meggyóntál már? — érdeklődött Feyd-Rautha.

Paul szótlanul körözött tovább.

Az öreg Tisztelendő Anya pedig, aki a falhoz szorított császári kíséret soraiból figyelte a küzdelmet, azon kapta magát, hogy egész testében reszket. Az ifjú Atreides a rokonának szólította a Harkonnent! Ez csak azt jelenthette, hogy tud a közös származásukról, ami nem is volt csoda, lévén ő a Kwisatz Haderach. A szavai azonban ráirányították a Tisztelendő Anya figyelmét az egyetlen dologra, ami most fontos volt a számára.

Ami itt történt, az katasztrófába sodorhatta a Bene Gesserit egész fajnemesítési tervét!

A Tisztelendő Anya is meglátott valamit abból, amit Paul látott: hogy Feyd-Rautha akkor sem feltétlenül győzedelmeskedik, ha megöli Pault. Egy másik gondolat azonban szinte mindent háttérbe szorított benne: a hosszú és költséges program két végső terméke itt állt egymással szemben, halálos párviadalban, amely könnyűszerrel mindkettőjük végét jelenthette! Márpedig ha mind a kettő meghal, akkor nem marad más, mint Feyd-Rautha törvénytelen leánya, aki még csecsemő volt, ismeretlen, bizonytalan tényező — és Alia, a szörnyeteg.

— Vagy talán itt csak pogány szertartások vannak — mondta Feyd-Rautha. — Óhajtod, hogy a Császár Igazmondója fölkészítse a lelkedet a nagy utazásra?

Paul elmosolyodott, tovább oldalazott jobb felé, feszülten figyelt, sötét gondolatait háttérbe szorították a pillanat követelményei.

Feyd-Rautha hatalmasat szökkent feléje, a jobb kezével feléje sújtott, de ugyanabban a pillanatban szinte követhetetlenül gyors mozdulattal átdobta a kést a baljába.

Paul könnyűszerrel kitért előle, közben érzékelte a pajzshoz szokott megtorpanást Feyd-Rautha döfésében. Ez a pajzsreflex azonban nem volt olyan egyértelmű, mint amilyenekkel Paul eddig találkozott, és Paul megértette, hogy Feyd-Rautha nem először küzd pajzstalan ellenféllel.

— Az Atreidesek el szoktak futni ahelyett, hogy megküzdenének? — kérdezte Feyd-Rautha.

Paul folytatta a néma oldalazást, közben Idaho szavai jutottak az eszébe, azok a szavak, amelyeket a régenvolt caladani gyakorlóteremben hallott tőle: „Az első perceket fordítsd arra, hogy kiismerd a másikat! Lehet, hogy így elszalasztasz jó néhány lehetőséget a gyors győzelemre, viszont ha kiismered az ellenfelet, az biztos sikerre vezet majd. Ne siesd el a dolgot, menj biztosra!”

— Talán úgy gondolod, hogy ez a tánc meghosszabbítja néhány pillanattal az életedet — mondta Feyd-Rautha. — Csináld csak! — Megállt, fölegyenesedett.

Paul már eleget látott első közelítésben. Feyd-Rautha balra szokott támadni, a jobb csípőjét rendre védtelenül hagyta, mintha a láncfonatú csípő- és ágyékvédő az egész oldalát megvédhette volna. Az egész viselkedése olyan harcosra utalt, aki megszokta, hogy pajzs van rajta, és mind a két kezében penge.

Vagy pedig… Paul tétovázott… az a láncöv több, mint aminek látszik.

A Harkonnen valahogy túl magabiztos volt azzal az ellenféllel szemben, aki a sardaukarokat is legyőző seregéknek parancsolt.

Feyd-Rautha észrevette a pillanatnyi tétovázást, megszólalt:

— Minek halogatni az elkerülhetetlent? Csak késleltetsz benne, hogy átvegyem a jogos hatalmamat ezen a sárgolyón!

Ha dobónyíl, gondolta Paul, akkor nagyon ravaszul van elrejtve. A láncövön semmi jele.

— Miért nem felelsz? — förmedt rá Feyd-Rautha.

Paul folytatta az óvatos körözést, közben megengedett magának egy fagyos mosolyt: Feyd-Rautha hangjában nyugtalanság érzett, jeleként annak, hogy a hallgatás egyre jobban nyomasztotta.

— Mosolyogsz, mi? — kérdezte Feyd-Rautha, és az első szó közben már ugrott is.

Paul az előbbi kis megtorpanásra számított, és szinte alig tudta kikerülni a lecsapó pengét, érezte, hogy a hegye végighasítja a bal karját. Elhallgattatta a hirtelen feltörő fájdalmat, belenyilallt a fölismerés, hogy az előbbi megtorpanás csak csel volt! Veszélyesebb ellenféllel állt szemben, mint sejtette. Itt minden csel mögött újabb csel fog rejtőzni!

— A te drágalátos Thufir Hawatod tanított meg egy-két fogásra — mondta Feyd-Rautha. — Első vérig küzdött velem. Kár, hogy a vén bolond ezt már nem érhette meg.

Paulnak eszébe jutott, amit egyszer Idaho mondott: „Csak azzal számolj, ami a küzdelemben történik. Úgy sohasem érhet meglepetés.”

Ismét előregörnyedve, óvatosan kerülgették egymást.

Paul látta, hogy a másikban ismét szétárad a diadalmámor, és nem értette. Miért jelent neki olyan sokat az a karcolás? Vagy mérgezett volna a penge?! De hiszen az lehetetlen! Paul saját emberei vizsgálták meg, végigmentek rajta a méregdetektorral, mielőtt odaadták volna. Jobban képzettek voltak annál, hogysem elkerülte volna a figyelmüket egy ilyen kézenfekvő lehetőség…

— Az a nő, akivel az előbb beszélgettél — mondta Feyd-Rautha —, az a kicsike… valami különös fontossága van számodra? A kegyelted? Rászolgál majd különös figyelmemre?

Paul hallgatott, belső érzékelésével kutatott magában, megvizsgálta a sebből jövő vért, és altatónyomot talált benne. A Császár tőrén tehát altató volt! Paul egy árnyalatnyit igazított az anyagcseréjén, hogy elhárítsa ezt a veszélyt, átalakítsa az altató molekuláit, de közben belevillant a kételkedés. Altatóval preparálták a tőrt… A méregdetektor nem jelzi, de épp eléggé le tudja lassítani az izmokat. Az ellenségeinek tehát megvoltak az egymásba ágyazott tervei, az egymásra halmozott csalárdságai…