Frank Herbert - A Dűne

A Császár beletúrt vörös hajába, a tekintete egy pillanatra odaugrott a háttal álló két Liga-tagra.

— Nézd, még a Bene Gesserit Igazmondód is reszket! — mondta Paul. — Vannak más mérgek is, amelyeket a Tisztelendő Anyák felhasználhatnak a mutatványaikhoz, de ha egyszer rákapnak a fűszerre, a többi nem használ!

Az öregasszony összehúzta maga körül a formátlan fekete lebernyeget, odanyomakodott a lándzsákhoz.

— Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya — mondta Paul. — Hosszú idő telt el a Caladan óta, ugye?

Az öregasszony elnézett mellette, Jessicához intézte a szavait:

— Hát, Jessica, látom, hogy valóban a fiad az igazi. Ezért meg lehet bocsátani neked még azt az iszonytató leányodat is!

Paul lecsillapította magában a feltámadt jeges, gyilkos dühöt.

— Sohasem volt sem jogod, sem okod, hogy bármit is megbocsáss az anyámnak! — mondta.

Az öregasszony farkasszemet nézett vele.

— Próbálkozz csak meg a fortélyaiddal, vén boszorka! — mondta Paul. — Hol a gom-dzsabbarod? Próbálj csak benézni oda, ahová nem mertek benézni! Én fogok majd visszanézni rád!

Az öregasszony lesütötte a szemét.

— Nincs mondanivalód? — förmedt rá Paul.

— Én fogadtalak be az emberi lények soraiba — mormogta a Tisztelendő Anya. — Ezt ne mocskold be.

Paul fölemelte a hangját:

— Nézzétek meg jól, bajtársaim! Íme, egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya, aki türelemmel szolgál egy ügyet, amelyet csak türelemmel lehet szolgálni! Ő és a nővérei kilencven nemzedéken át várakoztak türelemmel a géneknek és a környezeti tényezőknek a megfelelő kombinációjára, hogy létrejöjjön az az egyetlen személy, akire szükségük volt a terveikhez. Nézzétek meg! Tudja, hogy a kilencven generáció létrehozta azt a személyt. Itt állok előtte… de… soha… nem… fogok… engedelmeskedni… neki!

— Jessica! — sikoltott föl az öregasszony. — Hallgattasd el!

— Hallgattasd el magad! — mondta Jessica.

Paul rámeredt az öregasszonyra.

— Szíves örömest megfojtatnálak azért a szerepedért, amit mindebben játszottál! — mondta. — Nem tudnád megakadályozni! — vágta oda, ahogy az öregasszony haragosan kihúzta magát. — De szerintem méltóbb büntetés lesz, ha úgy kell leélned az életedet, hogy sohasem kaparinthatsz a kezed közé, sohasem vehetsz rá semmire, ami előbbre vihetné a cselszövéseiteket!

— Jessica, mit tettél? — fakadt ki a Tisztelendő Anya.

— Egyvalamit meg kell adni — mondta Paul —, részben megláttátok, mire van szüksége a fajnak, de hogy milyen rosszul láttátok meg! Azt képzelitek, hogy kézben tartjátok az emberiség szaporodását, kinemesítitek a kiválasztott keveseket a nagyszabású terveteknek megfelelően! Milyen keveset fogtok ti föl abból, ami…

— Ezekről nem szabad beszélned! — sziszegte az öregasszony.

— Csend legyen! — bömbölte Paul. A szavak mintha testet öltöttek volna, ahogy korbácsként átkígyóztak a levegőn.

Az öregasszony hátratántorodott a mögötte állók karjaiba, az arcáról minden kifejezés eltűnt, ahogy Paul ereje szinte marokra fogta a pszichéjét.

— Jessica — suttogta. — Jessica…

— Emlékszem még a gom-dzsabbarodra — mondta Paul. — Emlékezz te is az enyémre! Egy szavammal megölhetlek!

A teremben a körös-körül álló fremenek sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra. Hiszen nem úgy szólt-e a legenda, hogy: „És a szava az örök halált hozza arra, aki szembeszegül az igazságos üggyel”?

Paul most a magas hercegnőre fordította a tekintetét, aki ott állt császári atyja mellett. Nem vette le róla a szemét, úgy mondta:

— Felség, mind a ketten tudjuk, mi a kiút.

A Császár a lányára nézett, aztán Paulra.

— Mit merészelsz?! Még hogy te! Egy sehonnai kalandor, egy utolsó senki, aki…

— Már bevallottad, ki vagyok — mondta Paul. — Tisztelt rokonod, mint említetted. Elég már ebből a komédiából!

— Az uralkodód vagyok — mondta a Császár.

Paul a kommunikációs berendezés mellett álló Liga-tagokra pillantott, akik már arccal feléje fordultak. Az egyikük bólintott.

— Kényszeríthetlek — mondta Paul.

— Próbáld csak meg! — nyögte ki rekedten a Császár.

Paul csak szó nélkül farkasszemet nézett vele.

A hercegnő az apja karjára tette a kezét.

— Apám — szólította meg, és selymesen lágy, megnyugtató volt a hangja.

— Hagyd ezeket a fortélyaidat! — mondta a Császár. — Nem kell megtenned, leányom. Vannak más lehetőségeink is, és…

— De ez olyasvalaki, aki méltó rá, hogy a fiad legyen — mondta Irulan.

Az öreg Tisztelendő Anya, aki közben összeszedte magát, odafurakodott a Császár mellé, a füléhez hajolt, valamit súgott.

— A te érdekedben emel szót — mondta csendesen Jessica.

Paul továbbra is az aranyhajú hercegnőt nézte. Halkan odaszólt az anyjának:

— Az Irulan, a legidősebbik, ugye?

— Igen.

Csani odalépett Paul másik oldalára.

— Akarod, hogy elmenjek, Muad-Dib? — kérdezte.

Paul rápillantott.

— Hogy elmenj? Soha többé nem mégy el mellőlem!

— Semmi sem köt össze bennünket — mondta Csani.

Paul egy pillanatig némán nézett le rá, aztán azt mondta:

— Csak igazat halljak a szádból, én Sihayám! — Ahogy a lány válaszolni akart, az ajkára tett ujjával elhallgattatta. — Ami összeköt bennünket, azt nem lehet szétbontani — mondta. — És most figyelj erősen, mert később majd a te bölcsességeddel akarom újra látni mindezt!

A Császár és az Igazmondója közben halkan, szenvedélyesen vitatkozott.

Paul ismét az anyjához intézte a szót:

— A Tisztelendő Anya most emlékezteti a Császárt, hogy benne volt az egyezségükben, hogy egy Bene Gesseritnek kell a trónra kerülnie, és Irulan az, akit erre neveltek.

— Ez volt a tervük? — érdeklődött Jessica.

— Nem nyilvánvaló? — kérdezte Paul.

— Én is látom, amit te! — förmedt rá Jessica. — A kérdésemmel csak az eszedbe szerettem volna idézni, hogy fölösleges olyasmire okítanod, amire én tanítottalak meg!

Paul ránézett, még látta, hogy az anyjának fagyos mosoly suhan át az arcán.

Gurney Halleck odahajolt közéjük.

— Emlékeztetlek, uram — mondta —, hogy egy Harkonnen is van abban a bandában! — A fejével a sötét hajú Feyd-Rautha felé bökött, aki egy lándzsának szorult a bal oldalon. — Az a bandzsa, ott balra. Ritka gonosz egy pofája van! Egyszer megígérted, hogy…

— Köszönöm, Gurney — mondta Paul.

— Ő a ta-báró… illetve most már báró, hogy az öreg meghalt — mondta Gurney. — Megteszi majd ő is. Úgy…

— El tudsz bánni vele, Gurney?

— Uram, te tréfálsz!

— Most már elég régóta vitatkozik a Császár a boszorkájával, nem gondolod, anyám?

Jessica bólintott.

— De bizony.

Paul fölemelte a hangját, odaszólt a Császárnak:

— Felség, köztetek van egy Harkonnen is?!

A Császár megfordult, uralkodói megvetés volt a mozdulatában, ahogy Paulra nézett.

— Úgy tudom, a kíséretem a te hercegi szavad védelme alatt áll — mondta.

— A kérdésemmel csak tájékozódni akartam — mondta Paul. — Tudni óhajtom, hogy az a Harkonnen hivatalosan tagja-e a kíséretednek, vagy csak megbújik a formaság védelmében, mert gyáva.

A Császár ravasz mosollyal nézett rá.

— Mindenki, akit a Császár megtűr a társaságában, része a kíséretének.