Olesz Berdnik - Titánok útja

— Ezek a készülékek tartalmazzák az életrekeltéssel kapcsolatos utasításokat — mondta John Eye.

Aerowell felvillanyozottan fordult hozzá:

— Te tudod, hogyan kell őket bekapcsolni?

— Igen, tudom.

Akkor, légy szíves.

John Eye izgatottan kapcsolta be egymás után az összes készülékeket. Az ősi nyelven hangzottak fel a szavak:

— Szinyegor. Harmincéves. Életre keltendő a huszonötödik század harmincadik évében.

A másik feljegyzés így hangzott:

— Anna Szokol. Negyvenéves. Életre keltendő a huszonhatodik század tizedik évében.

És hirtelen… mindannyian jól látták, hogy a múltból jött ember elfehéredett, megingott, és a szívéhez kapott. Aerowell erős kézzel megragadta. Az erősítőből azonban áradtak a nyugodt szavak:

— Marianna, huszonkét éves. A mesterséges klinikai halál állapotában van. Életre keltendő az első galaxison kívüli, a Nagy Magellán Felhőre indult expedíció visszatérése után. A felszállás időpontja — kettőezer-ötvennyolc. Az expedíció vezetője Georgij Gora. A kísérletet az elaltatott kívánságára hajtottuk végre.

— Hát ezért kerestétek az Életrekeltő Intézetet! — szólalt meg halkan John Eye. — De honnan tudtatok Mariannáról, és arról, hogy itt van? Hiszen ezt én sem tudtam!

— Marianna a te szerelmed? — kérdezte természetellenes élénkséggel Szikra.

Aerowell hamiskásan mosolygott. A lány elpirult. John Eye figyelmesen és barátságosan nézett a lányra:

— Nem. Marianna Georgij mennyasszonya.

— A Világmindenségi Archívum anyagából szereztem erről tudomást — vágott a szavába Aerowell. — Az anyagra az Archívum egyik fiatal munkatársa, Szvetozár bukkant rá.

— És mit szándékoztok tenni Mariannával?

— Természetesen életre keltjük… Ne csodálkozz. Te csak most lépsz be az új világba. Hamarosan sor kerül a Világok Tanácsának ülésére. Ott sok érdekeset hallasz majd…

A legidősebb tudós intésére a tartályt felnyitották. A tartály mélyén, áttetsző takaró alatt, káprázatos szépségű fiatal nő feküdt. Hosszú szempillái beárnyékolták sápadt arcát, dús, fekete hajfonata koszorúként övezte fejét, bőre megőrizte napbarnított, rózsás színét, két karja a mellén nyugodott. Azt a hatást tette a szemlélőre, mintha csupán mély álomba merült volna.

— Ő az — suttogta John Eye, és a jelenlévők legnagyobb csodálkozására elsírta magát. De ezek a könnyek az öröm és a boldogság könnyei voltak.

Marianna tízezer év múltán visszatért az életbe, egy új, csodálatos világba…

Szikra John Eye-t egy kis szobába vezette. A falak tompa fényben csillogtak. A középen egy asztal és két szék állt. Az asztalt virágok díszítették, a szobában különben nem volt semmi más. Az űrhajós a lányhoz fordult:

Te már beszéltél arról, hogy kapcsolat áll fenn a többi világgal, é egyetlen másodperc alatt összeköttetésbe lehet lépni velük. Nem lehet ugyanígy kapcsolatot teremteni a többi Tejútrendszerrel is?

— De lehet.

— És tettetek már ilyen kísérletet?

— Értem, hogy miért kérdezed. Már megpróbáltunk kapcsolatot teremtem a Nagy Magellán Felhővel. De egyszer sem sikerült. A tudósok eddig nem értették, hogy mi ennek az oka. De most, hogy te visszatértél onnan, minden világos lett. Ezzel foglalkozik a tanács. Nyugodt lehetsz, olyan döntés születik majd, amelyet te is óhajtasz…

John Eye kutató pillantást vetett a lányra:

— Te tudod, hogy mi az én óhajom?

— Igen — felelte Szikra, nagy zavarban. — Te elfelejtkezel arról, hogy az emberek nemcsak a tudományt fejlesztették tovább, hanem önmagukat is, megérző képességüket is. A közeli barát lelke feltárul előttük, nincs szükség szavakra. Amit az ember érez, azt érzi a barátja is…

A lány zavarba jött, majd a falhoz lépett, és valamit bekapcsolt. Lopva egy pillantást vetett útitársára, csak úgy sebtében, majd elkomorodott. Kialudt a fény. Szikra hangja csendült fel:

— Most pedig megkezdjük utazásunkat a rendszerben.

A falak szétolvadtak, eltűntek. Az űrben csillagok fénylettek, lobogott a Nap óriási korongja. Valamiféle bolygó közeledett. Izzó sivatagok, mély repedések és ritka gázok tölcsérei váltakoztak rajta…

— A Merkúr? — kérdezte John Eye.

— Igen — felelte a lány.

A következő képeken az objektív szinte behatolt a bolygó mélyebb rétegeibe. És itt, ebben a szédítő mélységben John Eye nagyszabású állomásokat, a Nap tevékenységét figyelő obszervatóriumokat, vákuumkondenzátorokkal dolgozó energia-irányítópultokat pillantott meg. Az irányító munkát a robotgépek, az ember nélkülözhetetlen segítőtársai látták el.

— A Merkúron tulajdonképpen csupán az energiaellátás tudományos-technikai és biztosító központjaink működnek — mondta Szikra. — De menjünk tovább.

Ismét feltűnt az űr feneketlen mélysége. A csillagok között felbukkant egy ködborította bolygó gömbje. Egyre közeledett, majd teljesen betöltötte a képernyőt.

— A Venus — jelentette ki ünnepélyes hangon Szikra. — Valamikor én is itt dolgoztam.

Eléjük tárult a bolygó látképe. A komor messzeségekben az óceán súlyos, violaszínű hullámai hömpölyögtek. A partokon sudár, piros és fehér színű faültetvények húzódtak. A dús lombok nagy gyümölcsöket termettek.

A fákon túl, a hegyek között valamiféle építmény fehér kupolái villogtak a távolban.

— A Venus Mezőgazdasági Nemesítő Intézete — magyarázta Szikra. — Látod azokat a terméseket? Ez óriási eredmény. Ezek a gyümölcsök mindent tartalmaznak, amire az emberi szervezetnek szüksége van. Hamarosan kaphatók lesznek mindenhol. Meglep, hog itt milyen nyugalom honol? Igen, a ti időtökben ez a bolygó valóságos pokol volt. Vulkánok, mérgező atmoszféra, magas hőmérséklet. Sok minden történt azóta. Semlegesítettük a vulkánokat, megtisztítottuk a levegőt, és olyan növényeket ültettünk, amelyekre szükségünk van. És most a Venus a Föld nővére.

John Eye még meg sem tudta emészteni a látottakat, amikor a képernyőn már a Tejútrendszer más pontjai tűntek fel.

John Eye az űrállomások százait járta be, olyanokat, amelyek a Nap körül keringtek, eljutott olyan aszteroidokra, amelyeken obszervatóriumok működtek és olyan biológiai állomások, amelyek a súlytalanság állapotában növényeket termesztettek, és állatokat tenyésztettek, megfordult az energiaellátási űrkikötőkben és tárolóhelyeken, még a Plútón is, ahol az asztrobiológusok olyan állatfajták kitenyésztésével kísérleteztek, amelyek képesek megélni a bolygóközi térségekben is. Amint Szikra magyarázta, ebben a vonatkozásban már nagy sikereket értek el.

Így járták be a Naprendszer végtelen tájait.

John Eye megismerte a rendszer működését és lényegét, és úgy tapasztalta, hogy az emberiség egységes, tökéletes és meglepően harmonikus szervezetté alakult át, amely új és egyre magasztosabb célok elérésére törekszik.

Egész valóját jóleső öröm töltötte el. Most már szilárdan hitt abban, hogy nem élt hiába, volt értelme harcának, a Kozmosz feneketlen sötétségében elszenvedett magányosságának. És szíve új, izgató lehetőségeket érzett…

Ismét felgyulladt a világítás. Szikra fáradtan simította végig tenyerével a szemét:

— Most pedig útra kelünk. Megmutatom neked az ősi Holdat.

Kiléptek az éjszakába. A kavargó, meleg szél az arcukba csapott. látóhatár alján a felhőkbe burkolt Hold ragyogott. John Eye elragadtatottan állt meg, és az égre meredt. A Föld kísérőjének korongján nem találta az ismert, megszokott foltokat, noha tisztán ki lehetett venni a kékes fényudvart.