Olesz Berdnik - Titánok útja

Здесь есть возможность читать онлайн «Olesz Berdnik - Titánok útja» весь текст электронной книги совершенно бесплатно (целиком полную версию без сокращений). В некоторых случаях можно слушать аудио, скачать через торрент в формате fb2 и присутствует краткое содержание. Город: Budapest - Uzsgorod, Год выпуска: 1966, Издательство: MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ - KARPÁTI KIADÓ, Жанр: Фантастика и фэнтези, на венгерском языке. Описание произведения, (предисловие) а так же отзывы посетителей доступны на портале библиотеки ЛибКат.

Titánok útja: краткое содержание, описание и аннотация

Предлагаем к чтению аннотацию, описание, краткое содержание или предисловие (зависит от того, что написал сам автор книги «Titánok útja»). Если вы не нашли необходимую информацию о книге — напишите в комментариях, мы постараемся отыскать её.

Kötetünk két szovjet tudományos-fantasztikus regényt foglal egybe. A Titánok útja a messzi jövőbe, a tudomány által meghódított, emberlakta bolygó-világba vezet el. Bátor kutatók űrrakétájára ülteti az olvasót, s távoli tejútrendszerek ismeretlen embereivel szembesíti. A másik regény, A fekete oszlop, egy földtani katasztrófa tudományos megfékezésének izgalmas történetét eleveníti meg, szinte filmszerű látványossággal. Mindkét történet ezernyi meglepetéssel, lélegzetelállító feszültséggel bilincseli le az olvasót, s ad közben képzeletmozgató rajzot a jövőről s a jövő lehetetlent nem ismerő hőseiről.

Titánok útja — читать онлайн бесплатно полную книгу (весь текст) целиком

Ниже представлен текст книги, разбитый по страницам. Система сохранения места последней прочитанной страницы, позволяет с удобством читать онлайн бесплатно книгу «Titánok útja», без необходимости каждый раз заново искать на чём Вы остановились. Поставьте закладку, и сможете в любой момент перейти на страницу, на которой закончили чтение.

Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

A vadember nagy, kerek szemei találkoztak az űrhajós pillantásával. A vadember tekintetéből lelkesedés, áhítat és engedelmesség sugárzott. John Eye figyelmesen vette szemügyre a vadember arcát. Meglepte szaglószervének különös elhelyezkedése. Orrlyukai egészen nagy szája sarkáig húzódtak le, ez arcát torzzá és lapossá tette. A szeme azonban semmiben sem tért el az emberi szemtől, állhatatosán és figyelmesen szemlélte a világot, készen a természet titkaival való harcra.

John Eye felemelte a kezét, az égre mutatott. A vadember örömmel bólintott, és valamit kiáltott társainak. Azok erre barátságos üvöltésbe törtek ki. A navigátor a bunkó felé nyúlt, amit a hím a kezében tartott. A vadember készségesen átnyújtotta a mennyei vendégnek fegyverét, egy görcsös botot, amelynek anyaga fekete színű fa volt. Tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy a vadember bizalommal viseltetik John Eye iránt. Hozzá lehet hát kezdeni a baráti kapcsolatok kialakításához…

Eltelt néhány hét, ezalatt John Eye megismerkedett az ősközösségi törzs életével és szokásaival, és megtanulta a vademberek egyszerű nyelvét. A sziklák közt húzódó barlangokban laktak, az óriás fák gyökerei alatt. A mocsári növények zamatos, fiatal hajtásait ették meg madártojást, kisebb állatokat és a fák termését. Néha sikerült közösen leteríteniük egy-egy mamutot, ezt az óriási esetlen állatot, amely éles agyarakat viselt. A mamut húsa omlós és ízletes volt, és hosszú időre elegendő volt mindannyiuknak.

John Eye már név szerint ismerte az összes vadembert. Az óriási termetű hím volt a törzs feje. Parancsait mindannyian zúgolódás nélkül teljesítették. Ta-tának hívták. Elég okosnak és leleményesnek bizonyult.

Egy hónap múlva John Eye már el tudott beszélgetni Ta-tá-val. Kiderítette, hogy a vademberek nem ismerik a tűz használatát, és az űrhajós elhatározta, hogy megtanítja rá őket.

Derűs, felhőtlen napok következtek. A sötétkék égbolton vakítóan ragyogott a sárga nap kis korongja.

Az egyik ilyen meleg estén John Eye összegyűjtötte a vadembereket egy kis erdei tisztáson, és így szólt hozzájuk:

— Hamarosan elmegyek tőletek.

— Miért óhajtja ezt így, fentről jött ember? — lepődött meg a törzsfő.

— Nem tehetek mást. Visszatérek oda, ahol születtem.

— Te az égben születtél, fentről jött ember. Ott mindig ragyog a nap. Ott sok bogyó van és rengeteg mamuthús…

— Nem, Ta-ta. Én ugyanolyan világban születtem, mint amilyen a tiétek, de…

Ta-ta döbbent arckifejezése láttán John Eye elhallgatott. Ugyan, hogy is foghatná fel ez a primitív vadember a világmindenség valószerűtlen távlatait?! Gondoljon hát, amit akar!

Ta-ta elégedett ábrázattal felnevetett:

— No látod, elhallgattál, te fentről jött ember! Én igazat mondtam. Te a hatalmas Nap fia vagy.

— Igen, így van, én a Nap fia vagyok. És itt akarok hagyni nektek egy parányit a Nap tüzéből. Hadd melegítsen benneteket a ködös nappalokon és a sötét éjszakákon. Hadd legyen a szolgátok, tegye omlóssá és ízletessé a szikkadt húst…

— Miről beszélsz, te fentről jött ember? — kérdezte értetlenül a törzsfő.

— Figyelj rám — felelte John Eye, és elővette az öngyújtóját. — Gyűjtsetek száraz gallyakat és leveleket…

Ta-ta fennhangon kihirdette a parancsot. A gyerekek és az asszonyok szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Az űrhajós elé egykettőre nagy kupac rozsét hordtak össze. John Eye ünnepélyesen nézett a törzsfőre.

— Látjátok, egyre jobban leszáll a homály. Sötét lesz és hideg. De én őrzöm a Nap egyetlen piciny szikráját. Én elkergetem a homályt és a hideget…

Az öngyújtóból kis láng villant fel. John Eye meggyújtotta a rozsét. Vakító fény lobbant fel, amely megvilágította az egész környéket. Meglepett és ijedt kiáltások hangzottak fel. A vademberek szétfutottak, mintha csak valami vihar kergette volna meg őket. A fatörzsek mögül ijedt arccal kukucskáltak elő.

— Ne féljetek! — kiáltott John Eye. — Nem bánt titeket a Nap szikrája. Nektek ajándékozom!

Ta-ta tért vissza elsőnek a tűzhöz. Az űrhajós a máglya fölé tartotta a kezét, ott melengette, és azt ajánlotta Ta-tának, hogy kövesse a példáját. A vadember félénken nyújtotta ki kezét a tűz fölé. A lángok egyáltalán nem bizonyultak olyan borzalmasnak, mint amennyire megijedt tőlük. Ellenkezőleg, kellemesen melegítették a kezét. Ta-ta elégedetten felnevetett, és lelkesülten kiáltotta:

— Meleg!

Vezérük láttán a többi vadember is nekibátorodott, és közelebb lépett. Egyikük, a legöregebb, azt mondta:

— Mi már láttunk ilyet. Egyszer az ég dörgött. Azután leesett onnan egy tüzes korong, amitől az erdő meggyulladt. Borzalmas volt. Sokan elmenekültek…

— Ez a tűz a tiétek. Ti fogtok uralkodni felette. Ha tápláljátok, élni fog, ha nem, akkor elenyészik…

A vademberek vidáman nevetgéltek. Letelepedtek a tűz köré, és elragadtatva bámulták az űrhajóst.

— Ta-ta — mondta határozottan John Eye —, eljött a búcsú ideje. De még előbb el kell mennem a hegyek között húzódó völgybe. Adj mellém vezetőt.

A vademberek élénken vitatták John Eye kérését. Aztán Ta-ta ünnepélyesen felemelte a karját, és a melléhez szorította.

— Mi készek vagyunk mindent megtenni, amit csak kérsz, te fentről jött ember. De a Halálszorosba nem vezetünk el.

— Halálszoros? — lepődött meg John Eye. — Miért nevezitek így?

— Aki ott járt, meghalt. Ügy tartjuk, hogy a szoros elátkozott hely… „Ez bizonyosan az aktinid hatása!” — örült meg John Eye.

Hangosan azonban ezt mondta a vadembereknek:

— Én nem félek a szorostól. Tudjátok, én a fentről jött ember vagyok, a Nap fia.

Ta-ta ünnepélyes mozdulattal a tűz fölé nyújtotta a kezét:

— Jól van. Én megmutatom neked a Halálszorost, te fentről jött ember…

A vademberek vidáman kiabálva újabb és újabb rőzsekötegeket hoztak. A máglya lobogott, elkergette az éjszakát, a tűz fölött nagy rajokban pillék köröztek, megperzselődtek, és belehullottak a lángokba.

A kör közepén megjelent La-la, a törzsfő lánya. Megállt John Eye előtt, arcát két tenyere közé fogta, és mély, erőteljes hangon énekelni kezdett. Az űrhajós a szövegből megértette, hogy a dal róla szól.

Csodálatos! Hihetetlen!.. Nem álom-e ez csupán? A fekete égbolton idegen csillagképek szikráznak, feje felett sohasem látott fák susognak, körülötte pedig szőrös vademberek nyüzsögnek. És La-la, az állatbőrökbe burkolt lány, sötét, kerek szemével az égi messzeségekbe révedezve, himnuszt költ a Föld űrhajósáról, akit itt istenségnek tekintenek:

Áldott a mi földünk,
szellemek lebegnek fölötte…
A tüzes Nap fia,
a derült ég embere
eljött hozzánk…
Az erdő mélyén ülünk,
a napszikra mellett, és melegszünk…
Ez a szellemek ajándéka,
ez az ég ajándéka.

Sötét éjszakákon,
borús nappalokon
védőpajzsunk lesz…

A dal elhalt. La-la, szemét szerényen lesütve várta, hogy mit szól szerzeményéhez John Eye. Az űrhajós gyengéden mosolygott, és megdicsérte a lányt. La-la zavarba jött, és a barátnőihez szaladt. Az űrhajós ezután a törzsfőhöz fordult, és határozottan közölte:

— Tehát, Ta-ta, holnap elvezetsz engem a Halálszorosba.

Ismét az űrben

Másnap reggel John Eye felöltötte védőruházatát, magához vett egy tartályt, és így lépett ki az űrhajóból. Ta-ta és néhány vadember a völgy tisztásán várta. Keskeny, erdei ösvényeken vezették az űrhajóst a hegyvonulathoz. Amint egy kis patakhoz értek, amely a fák között kígyózott tova, Ta-ta megállt.

Читать дальше
Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

Похожие книги на «Titánok útja»

Представляем Вашему вниманию похожие книги на «Titánok útja» списком для выбора. Мы отобрали схожую по названию и смыслу литературу в надежде предоставить читателям больше вариантов отыскать новые, интересные, ещё непрочитанные произведения.


Отзывы о книге «Titánok útja»

Обсуждение, отзывы о книге «Titánok útja» и просто собственные мнения читателей. Оставьте ваши комментарии, напишите, что Вы думаете о произведении, его смысле или главных героях. Укажите что конкретно понравилось, а что нет, и почему Вы так считаете.

x