Olesz Berdnik - Titánok útja

A lányt valahogy ezek a virágok érdekelték a legjobban.

„Vajon hol termettek? — tépelődött gyötrődve. — A Földön nincs ilyen virág. Bizonyára valamelyik másik bolygóról származik. Jó lenne megtudni… ”

Zajtalanul kinyílt az ajtó. Belépett még néhány fehér köpenyes ember. Kezet fogtak Mariannával, és leültek körben.

— Szóval — kezdett beszélni egy asszony, miközben figyelmesen szemügyre vette a lányt —, mi az Intézet tanácsának a tagjai vagyunk. Jogunkban áll önkéntes jelentkezőkből kísérleti alanyokat kiválasztani az anabiózishoz. Erre gondolt?

— Igen — suttogta alig hallhatóan a lány. Telt ajka megremegett. — Eljövendő századokban szeretnék élni…

— Milyen időpontot választott?

— Én…, nem is tudom…

Az orvosok csodálkozva néztek össze.

— Mit jelentsen ez? — kérdezte a bajuszos orvos. — Tulajdonképpen mi az indítóoka, miért akarja itthagyni korunkat?

Marianna leküzdötte izgatottságát, és fokozatosan megnyugodott.

— Georgij menyasszonya vagyok — felelte —, a szomszédos Tejútrendszerbe küldött expedíció parancsnokának a menyasszonya. Maguk bizonyára ismerik…

— Ki ne ismerné a Földön Georgijt? — felelte csendesen az orvosnő. — De miért nem repült el ővele?

— Lehetetlen volt. Próbálkoztam, de eredménytelenül. Igen… Mit is akartam mondani? Szeretem Georgijt. És mi soha többé nem fogunk találkozni, ha én tovább élek… Nem tudok nélküle élni…, és azt kérem…, altassanak el. És akkor keltsenek életre, amikor Georgij visszatér a Nagy Magellán Felhőről.

Az orvosnő enyhén elmosolyodott, levette a szemüvegét, és megtörölte:

— De hiszen akkor már mi sem élünk. Maga is jól tudja, hogy az expedíció nem tér vissza háromezer évnél korábban.

— Adják át a végakaratomat a következő orvosnemzedékeknek — mondta makacsul Marianna.

Az ősz orvos megvonta a vállát, és összenézett kollégáival.

— De még az anabiózis állapotát sem viseli el a maga szervezete olyan hosszú időre. Nem. Semmilyen körülmények között sem… Hacsak az új kísérletek…

— Miféle új kísérletek?

Határtalanul hosszú ideig megőrizni az emberi testet, úgy, hog megmaradjon az életképesség lehetősége — ezt csak a mesterséges klinikai halál állapotával lehet elérni, de…

— Ha halál, hát legyen halál — vágott közbe Marianna. — Csak ki tudjam várni Georgijt, és találkozzunk…

Csend lett. A bajuszos orvos felállt, és ünnepélyesen kijelentette:

— Világunk egyik alaptörvénye így hangzik: „Szent az ember bármely kívánsága, ha az nem mond ellent az értelemnek, és nem káros a társadalomra.” Én beleegyezem!

Lassan emelkedett fel helyéről az orvosnő, és kezét Marianna fekete fürtös fejére tette.

— A Magna Charta erkölcsi-etikai törvényei kimondják: „Nem vonható kétségbe bármilyen cselekvés célszerűsége, ha azt igazi emberi szeretet diktálja.” Egyetértek.

Mariannához odalépett egy magas tudós, aki eddig hallgatott. Fürkésző tekintete megpihent a lány sápadt arcán.

— Jól meggondolta, mit kér? — kérdezte.

— Igen.

— Nem gondolja, hogy most csak túlfűtött idegállapotban van? Tisztában van-e azzal kellőképpen, hogy most önként fosztja meg magát a nap melegétől, a virágok szépségétől, barátoktól, rokonoktól és ismerősöktől, mindattól, amit együttvéve életnek neveznek? Nem felejtkezett-e el arról, hogy olyan korban fog feltámadni, amelyben majd teljesen idegen emberek veszik körül, új, távoli nemzedék?

Mariannának eszébe jutott az a beszélgetés, amelyet Georgijjal folytatott a Dnyeper közepén, azon a kis szigeten. Felcsendült benne Georgij elragadtatott hangja:

„Évezredek telnek el. A Föld egyesül majd a többi bolygóval, minden élő világgal. Az egész Tejútrendszer egységes szervezetté válik, aztán a többi csillagrendszer is…, és végül az egész világmindenség. Érted, Marianna? Az Alfától az Omegáig! Az élet első megnyilvánulásától a végtelenségig! És a mi utunk az értelem útja! Nem, nem, hogy lehetne itt halálról beszélni!”

Marianna elmosolyodott. Köszönöm, szerelmem — gondolta. — Hallom a hangodat, értelek. Igazad van, nincs halál! Csak mindig az igazságot kell keresni. De ez a keresés áldozatot és erőt kíván…

A lány tiszta tekintettel nézett az orvosokra, és megrázta a fejét:

— Abban a világban én nem lehetek boldogtalan! Ott lesz Georgij. És nem idegen emberek fognak élni abban a világban, hanem a mi és a maguk utódai. Ez minden. Szilárdan elhatároztam…

A tudós hátralépett, lehajtotta a fejét, és izgatottan jelentette ki:

— Beleegyezem.

— Beleegyeztünk — erősítette meg a tanács.

Marianna elsápadt. A sorsa eldőlt. Elindult az idők homályán keresztül szerelmese elé.

Tengernyi idő telt el. Az „Értelem” meg-megállt Tejútrendszerünk sok csillagcsoportosulásánál, megfigyeléseket végzett a cefeidokon, a törp csillagokon, a ködfoltokon és a bolygókon. A filmszalagok számos felbecsülhetetlen értékű tudományos információval teltek meg. De az űrhajósok változatlanul arra törekedtek, hogy a fő feladatot teljesítsék, találkozzanak egy magasabb civilizációval. De egyelőre ilyen találkozás nem adódott. Csupán olyan bolygókat fedeztek fel, amelyekben primitív élet létezett, és még sok-sok évezredre volt szükség ahhoz, hogy a fejlődés a gondolkodó lény megjelenéséig eljusson.

Miután befejezték a szupernóva csillagok gravitációjának vizsgálatát, az űrhajósok elhatározták, hogy a Tejútrendszerünk határán áttörnek. A szomszédos Tejútrendszerbe való átrepülés volt a Föld által megszabott fő feladat.

Az automaták, amint megkapták a programot, bekapcsolták a védőmezőt. A csillagos ég eltűnt a periszkópból. Szürke homály borongott körös-körül. Az „Értelem”, amelyet nem kötött gúzsba a tömegvonzás, gyorsítani kezdte a sebességet. Egyébként sebesség volt-e ez egyáltalán? Az expedíció által végzett igen tüzetes megfigyelések új megvilágításba helyezték a fénysebességnél gyorsabban haladó mozgás lényegét. Az analitikus automaták kimutatták, hogy az anyag és a tér viszonyát illetően új, a Földön még ismeretlen törvények léptek hatályba. A jövő tudományának lesz majd a feladata, hogy megfejtse mindazokat az értékes adatokat, amelyeket az expedíció felhalmozott. Most csak egy volt világos: a csillagrakéta úgy felfokozta a sebességét, hogy az milliószorosan meghaladta a fényét.

Georgij a szédüléssel küszködve, John Eye-re pillantott. John Eye, mint mindig, szigorúan és nyugodtan figyelte a műszereket, csak sovány arcán patakzott az izzadság. A periszkópokban időnként elmosódott, fényes csíkok tűntek fel — a csillagok, pontosabban a mezejük nyomai. Némelyikük egészen közel húzott el, szinte a csillagrakétával párhuzamosan, vagy annak útvonalai keresztezve. Ezekben a másodpercekben a műszerek vészjósló, bíborvörös fénnyel jeleztek, Georgij arca pedig megmerevedett.

— A védőmező legkisebb meglazulása esetén — súgta John Eye — a gravitáció darabokra szaggat bennünket…

Georgijnak nem jutott ideje a feleletre. Az,Értelem” olyan erővel rázkódott meg, hogy az űrhajósok előtt minden elsötétedett.

— Teljes védelem! — hörögte a parancsnok fuldokolva.

Az ütések megerősödtek, rohamosan emelkedett a hőmérséklet. Aggasztó jelzések hallatszottak a központi kabinból: