Olesz Berdnik - Titánok útja

— Készen vagyunk — hangzott tompán Wilhelm hangja.

— Óvatosak legyetek, barátaim — figyelmeztette őket utoljára Georgij.

— De mi bajunk lehetne? — tiltakozott vidáman Bao Li. — Kitűnően vagyunk védve. És ha mégis — legalább grandiózus tűzijátékot láthattok!

— Ostoba tréfa! — morogta komoran John Eye.

— Figyelem! — adta ki a parancsot Georgij. A kör alakú látóhatár képernyőin az antibolygó látképe jelent meg. Lassan kinyílt a csillagrakéta zsilipje. A megnyúlt résen át sistergő robajjal tört ki az összesűrített levegő. Dübörögve csapott ki a lángoló szökőár, elhamvasztva a piros fák lombozatát. A tűzfelhő nyomában előmászott mélyedéséből a „teknősbéka”. A part felett úszott, maga elé helyezve a rák ollójára emlékeztető karjait.

Hét szempár figyelte megfeszültén a szerkezet működését. Georgij, izgalmát és rettegését palástolva, az univerzális kronométerre pillantott. A „teknősbéka” csak tíz percig tud védettséget biztosítani. Ennyi idő alatt kell minden feladatot elvégezni.

Gyorsabban! Gyorsabban! Miért mozognak olyan lassan? Vagy csak nekik tűnik így? Végre, a „teknősbéka” odaért egy jókora sziklacsoportozat tövéhez. A rákollókezek minden oldalról körülfogták a sziklatömböt, közben sugárzóikkal védőmezőt képeztek ki. Ennek hatására a tömb elveszítette a súlyát. Minden nagyszerűen ment. Az óriási kőtömb felfelé emelkedett, és beleesett a tartályba. Ott nem hat rá a földi anyag, a mágneses mező megtartja antianyag jellegének eredeti állapotát. A rákollók óvatosan helyezték el a tartályt a különleges kiképzésű fészekben. A megkönnyebbülés sóhaja tört ki az űrhajósokból. Győzelem! Társaik visszatérhetnek már a csillagrakétába…

És ekkor hirtelen valamiféle különös kiáltozás, valami tömeg zajongása hatolt be az űrhajóba. Az űrhajósok szívét baljós előérzet szorította össze. Mi történt? — Emberek! — kiáltott fel John Eye. — Nézzétek! Valóban, a nagyra nőtt fák lombozata mögül ember formájú lények áradtak elő nagy tömegben. Látható volt, hogy nem értelem nélküli állatok. Magas termetűek voltak, két lábon jártak, lábszárukat aranyszínű szőrzet borította, és testükön állatbőröket viseltek. Emberek, az antianyagok világának ősemberei… Integettek, valamit kiabáltak, körülfogták széles gyűrűben a „teknősbékát”, és térdre borulva könyörögtek a soha nem látott gépezethez.

— Istenségnek tartják a „teknősbékát”! — mondta csüggedten John Eye.

— Átkozott helyzet! — nyögött fel Georgij. — A „teknősbékában” pedig rövidesen elfogy a védőenergia!

Az idő megállt.

Hol a kiút? Mit tegyenek? Semmisítsék meg a vadembereket? Egyenesen rohanjon rájuk a „teknősbéka”? De hiszen emberek! Értelmes élőlények! Igen. Ez itt az antianyagok világa. Itt minden idegen és ellenséges. Az érintés — halál! De ezek a vadak az értelem hordozói! És a „teknősbéka” kormányánál ülő Wilhelm képtelen volt kezet emelni emberekre. Csak egyetlen pillanat zavar, megingás…

A kronométer mutatója ugrott egyet, és elérte az utolsó fokozatot. Az éterben felcsendült Wilhelm kiáltása, a búcsú szavai:

— Isten veletek, barátaim!

Abban a szempillantásban éles kék fény vakította el az űrhajósokat. Hatalmas lángoszlop csapott fel azon a helyen, ahol az előbb még a „teknősbéka” állt. Egy döbbenetes erejű robbanás mindent elsöpört a partról, a köveket, a gépet, a vadembereket, letarolta sok kilométeres körzetben a fák lombozatát.

Az „Értelem” felszökkent álló helyéből, a hirtelen támadt forgószél az űrbe röpítette. Majd egy enyhén lejtő görbe pályán a csillagrakéta az óceán felé kezdett visszazuhanni.

John Eye ösztönösen az irányítópulthoz kapott, és bekapcsolta a beindító automatákat. Az „Értelem” a védőmezőbe burkolózott, zúgni kezdett, és leküzdve a gravitációs erőt, áttört a felhőkön keresztül, és kijutott a kozmoszba. Maga mögött hagyta az antianyagok rettenetes világát, a bolygó korongja fokozatosan kisebbedett a képernyőn.

…Fél óra múltán az űrhajósok összegyűltek a központi kabinban. Mindannyiuk arca sápadt és komor volt. Anton hangtalanul, karjára borulva sírt. Senki sem vigasztalta, túlságosan súlyos volt a váratlan és helyrehozhatatlan veszteség.

— Barátaim — mondta Georgij —, vissza kell fordulnunk. Kísérletünk szerencsétlenül végződött. Elvesztettük a védőszerkezetünket, a „teknősbékát”, amely nélkül még egyszer nem lehet megkísérelni az akciót. Ha pedig nem rendelkezünk antianyaggal, értelmetlen a szomszédos Tejútrendszerre repülnünk. Nincs más lehetőségünk, vissza kell térnünk a Földre…

— Nem! — hangzott fel egyikük hangja.

Az űrhajósok felkapták a fejüket, és csodálkozva néztek körül. Anton tekintett vissza rájuk. Arca zárkózott és szigorú volt, a szeme száraz, de vörös.

— Én mondtam, hogy nem — ismételte meg. — Szerintem elkerülhető a Földre való visszatérés. Van még egy lehetőség.

— És mi az a lehetőség? — kérdezte óvatosan Vano.

— Ugye, van még egy tartályunk, amely az antianyag tárolását szolgálta volna?

— Igen, van — felelte Georgij. — De nem értem… Ó, már tudom! Értelek. Te azt akarod…

Igen, parancsnok. Kívülről a rakétához kell erősíteni a tartályt, é a gépet irányítsuk az antimeteoritok övezetébe, amennyiben az űr e vidékein akadnak antimeteoritok, és…

…fogjunk el egy nagy tömböt — fejezte be gondolatán felderülve John Eye.

— Helyes. Éppen erre gondoltam én is.

Mindannyian helyeselték ezt a merész javaslatot. Néhány másodperc alatt megtárgyalták a vakmerő tervet. Megállapodtak a részletekben, ellenőrizték a számításokat. A robotgépek alátámasztották az elgondolást, amely szerint az anticsillag-rendszerben előfordulnak antimeteorit-rajok. Most már minden az űrhajó személyzetének ügyességén múlott.

Döntöttek, aztán szoros körbe álltak össze, és kézen fogták egymást. Elhunyt barátaik háromdimenziós fényképe előtt énekelni kezdték a „Hősi halált halt űrhajósok himnuszát”.

Marianna egész éjjel a tengerparton kóborolt, magányosan és szomorúan, gondolatai megbénultak, nem emlékezett semmire. Azok ott a városban már mindent megfontoltak, már mindent eldöntötték. Nem tudja a Földhöz bilincselni szerelmesét, és ha tudná is — vajon meglenne?

Egyetlen megoldás maradt csak, vele együtt repülni, Hiszen ő is mérnök, méghozzá energetikus, hasznát vehetnék a csillagrakétán. De Georgij határozottan tiltakozott a terv ellen. Nem akarta, hogy kivétel legyen, de az is lehet, hogy féltette őt.

És most Marianna úgy imbolygott, mint valami árnyék… Távol szerelmesétől, távol az emberektől. Tudta, hogy Georgij nem érti majd, kínlódni fog…, tudta, de képtelen volt rászánni magát, hogy még egyszer találkozzon vele a felszállás előtt. Miért? Egyszerűen azért, mert a távolság enyhítette a kínszenvedést…

A rövid nyári éjszaka a vége felé járt. A tenger fölött lágy ködfoszlányok úsztak, majd eloszoltak a meleg, fűszeres levegőben. Reggel felé a kimerült lány letelepedett egy kőre, és sokáig nézte a távoli csillagképeket, amelyek már elhalványodtak az új nap fényözönében.