Olesz Berdnik - Titánok útja

Bekapcsolta a televíziós összeköttetést. A pult fölött kigyulladtak a képernyők. A komor sivatag képe tűnt elő, a sivatag felett a magasban lassan, de feltartóztathatatlanul hömpölygőit a fémszörnyetegek lavinája, körülkerítve az embereket.

A legnehezebb helyzetben John Eye csoportja volt. A hároméltű és a szörnyetegek között már csupán százméternyi távolság maradt. Georgij látta, hogy a két embert a szörnyetegek egész serege vette körül, és nyilvánvalóvá vált előtte, hogy társai nem menekülhetnek.

„Végül is, mi lenne, ha…” — gondolta a parancsnok. És szinte megkapaszkodott ebben az ötletében. Oramil ekkor határozottan megállt, és kijelentette:

— John Eye, én feltartóztatom őket. Fuss a gép fedezéke alá!

— Nem! — kiáltott fel a navigátor.

— Fuss! — ismételte meg makacsul Oramil. — Te vagy a navigátor! Ne feledkezz meg arról a feladatról, amellyel a Föld bízott meg. Isten veled, barátom!

— Köszönöm, testvér! — kiáltotta a mikrofonba a parancsnok. — John Eye, megparancsolom, hogy menekülj!

A navigátor, másodpercnyi habozás után, átölelte társát, és a hároméltűhöz iramodott. Oramil megállt, és előkészítette súlyos lézersugárzóját. A vascsapat is megtorpant.

De ekkor a középső gépszörnyeken parabolikus antennák szöktek a magasba, vészjósló vörös fényt árasztva mindenfelé. Georgij észrevette, és rájött, hogy rögtön valami történni fog.

— Oramil! Légy óvatos! — kiáltott fel.

Az antennák csúcsaiból hirtelen vakító, ibolyaszínű villámok sújtottak le. Oramil megingott. Fájdalmában felüvöltött, és megperzselt kezével felfelé irányította a sugárzó tölcsérszerű nyílását. A láthatatlan koncentrált energiaözön a fémhadsereg központjába csapott le. Amerre végigsöpört a sugárzó, ott a gépek vakító lánggal kigyulladtak, és olvadt fémhulladékká változtak. A csapat szárnyai megálltak. De hirtelen valamennyi gép antennája az ég felé szökellt, és az ibolyaszínű villámok egész orkánja csapott le Oramilra.

Georgij összehunyorította a szemét, egészen elvakította az éles fényáradat, és amikor ismét a képernyőre nézett, azon a helyen, ahol az imént Oramil állt, csak egy hamucsomót látott feketélleni a sivatag homokjában. Az elkeseredés hulláma öntötte el Georgijt. Minden elveszett! Milyen rettenetes tragédia! Ezek nem gondolkodó lények, nem élő teremtmények! Valami szörnyű démonok kúsztak ki erre az iszonyatos síkságra!

A fémsárkányok gyűrűje pedig már kezdett a hároméltű körül összezárulni. John Eye éppen hogy elérte a gépet, és nagy nehezen sikerült még beugrania a nyitott ajtón. Tavrindil erős kezei megragadták a nehezen ziháló navigátort.

— A védelmet! — hörögte John Eye. — Teljes kapacitással! A lézersugárzót irányítsd a szörnyetegekre…, és sürgősen a csillagrakétához!

Tavrindil bekapcsolta a motorokat. A hároméltű eliramodott az összeütközés színhelyéről. John Eye elkeseredetten a gép majdnem teljes energiakészletét a sugárzókra kapcsolta. A reflektor-fegyvercsővel a vassereg elülső sorait pásztázták végig. Az iszonyú erejű sugarak végigkúsztak a szörnyetegeken. A szinte valószerűtlen méretű tüzes lobbanás bevilágította az egész sivatagot. A robbanások tüzében az üldözők százai hamvadtak el. De a homályból újabb gépek ezrei másztak elő, és folytatták az üldözést.

Georgij a döbbenettől egészen elhűlve pillantott a második képernyőre. Ott sem volt jobb a helyzet. A vassereg teljesen elvágta Boriszláv hároméltűjét a csillagrakétától. Ez a kocsi nem rendelkezett energetikai védelemmel, és így a sorsa megpecsételődött.

A fájdalomtól kővé dermedt Georgij szeme láttára ölték meg társait az ibolyaszínű villámcsapások. Mindezt látta, de tehetetlen volt, nem tudott a segítségükre sietni. Útitársai hamuvá változtak egy távoli bolygón, sok ezer kilométernyi és sok ezerévnyi távolságban a drága Földtől.

Eközben az épen maradt hároméltű közeledett a csillagrakétához. Hatékony védőmező vette körül, és benne a két életben maradt űrhajós foglalt helyet. A vasszörnyetegek többezres serege üldözte őket, és villámsugarakat lövelltek a menekülő emberekre. De a rettenetes kisülések visszapattantak a hároméltű láthatatlan páncélzatáról. A hőségtől elgyötört John Eye hátrapillantott. Ha a mező nem tart ki, akkor végünk! Georgij egyedül marad! Egyedül az egész világűrben!

Végül kirajzolódott előttük a homályban a csillagrakéta körvonala. Lent már sötétlett a bejárat, amit Georgij jó előre kinyitott. A hároméltű egy éles kanyart vett és megállt. Porfelhő söpört el felettük. Abban a szempillantásban John Eye-t pokoli hőség csapta meg. A hároméltűt az ibolyaszínű lángok óceánja burkolta be.

„Eltűnt a védőmező!” — döbbent az irtózatos valóra a navigátor. Határozott mozdulattal bekapcsolta a külső sugárzókat. Körös-körül dörgött minden. John Eye, leküzdve szörnyű gyengeségét, kinyitotta az ajtót.

— Gyorsabban, Tavrindil! — kiáltotta.

Senki sem felelt. A lángok felvillanó fényénél a navigátor ekkor meglátta az asztronómus nyitott, halott szemét. John Eye kikászálódott a hároméltűből, és a csillagrakétához kúszott. Már se nem látott, se nem hallott.

Amikor a sivatagi expedíció utolsó életben maradt tagja bemászott a nyíláson keresztül, és a bejárat becsukódott mögötte, az egész sivatagot az ibolyaszínű kisülések lángja aranyozta be. Eszeveszett energiafolyamok támadtak utoljára az emberekre. De az űrhajó már nem volt kitéve a veszélynek.

Georgij parancsára az automaták bekapcsolták a védőmezőt, és elzárták az űrhajót a külvilágtól. Aztán a vörös felhők között egy kékes árnyék emelkedett a magasba, és kimentette a két űrhajóst a rettenet és a halál bolygójáról a Kozmosz végtelen térségeibe…

John Eye, amint kinyitotta a szemét, Georgij lesoványodott, elgyötört arcát és mozdulatlan, megüvegesedett tekintetét pillantotta meg. A parancsnok, szinte szoborrá dermedve, meredt az űrbe, ahol vakítóan ragyogtak a Nagy Magellán Felhő csillagai. A csillagok kísérteties megvilágításában a parancsnok szinte halottnak tetszett.

A navigátor visszanyerte eszméletét, és abban a. pillanatban belehasított agyába az egész tragédia iszonyatos képe. Felnyögött fájdalmában, és halkan szólongatta a parancsnokot:

— Georgij…

A parancsnok hallgatott.

— Georgij, hallasz engem?

Georgij John Eye felé fordította arcát, rámeredt tébolyult szemével a navigátorra, és szinte hörögte: — Mit akarsz?

— Mondd…, Georgij, igaz ez?… Igaz?… Vagy csak álom?

Georgij nem felelt. A pultra hanyatlott a feje, és zokogásban tört ki. A navigátor szomorúan nézte, nem vigasztalta, nem szólt hozzá egy szót sem. Megértette, milyen érzések rohanták meg a parancsnokot, aki néhány másodperc alatt szinte minden barátját elvesztette.

Telt az idő. A sötét űrben nyugodtan fénylettek a csillagok. Végül a navigátor törte meg a csendet:

— Ideje visszatérni, Georgij…

A parancsnok lassan társa felé fordult és ránézett. Tekintete mogorva és szigorú volt.

— Visszatérni? Hova?

— A Földre… Haza, Georgij…

— A Földre? — kérdezte a parancsnok. — Hát a feladat, amit a Földtől kaptunk? Talán már teljesítettük feladatunkat?