Stanislaw Lem: Éden

Platónnal kezdődött tehát. Igaz ugyan, hogy korábbról is megmaradtak a boldogabb életbe vetett örök emberi remény, illetve a meglevő rend-del harcban álló emberi elégedetlenség — s tegyük hozzá —, a korlátozott, cselekvésre képtelen elégedetlenség motívumai, de az utópiák első mo-delljeit mégis Platón alkotta, s nemcsak Az állam-ban, hanem az atlantiszi birodalomról költött gyönyörű mesékben is.

Lehetséges természetesen az utópisztikus hagyományokat a mítoszokban és a vallásokban keresni — nyugati irodalomtörténészek ezt gyakran meg is teszik —, de a mítoszokban vagy vallásokban megjelenő tökéletes birodalmak túlságosan messze, az emberi és a földi életen túlra esnek, s legtöbbször mit sem törődnek az evilági viszonyok megváltoztatásának kérdéseivel. Hogy a Pa-radicsomba jussunk, ahhoz nem megváltoztatni, hanem megszilárdítani kell a “siralom völgyének” társadalmi rendjét. Márpedig az utópiák teremtéseinek oka, az a szükséglet, amely létrehozza és képzeletben felépíti őket, éppen a változtatás szük-séglete. Ha összehasonlítom a meglevőt az elképzelhetővel, és észreveszem különbségüket, akkor változtatni akarok.

A történelem során az utópiák tartalma mindig a változtatást hirdette, a jobb társadalmat, szebb életet áhította. A forma azonban mindig más és más, az álmodozók, az elme hajlékonyságát bizonyítva, az utópiák különböző típusait dolgozták ki. A bennük ábrázolt világok egyre távolabbra tolódtak a térben, először csak a Herkules oszlo-pain túlra, aztán Indiába, Zipanguba, Tirnanog-ba, Taprobanába, Eldoradóba, hogy végül az Andromeda-ködben vagy a Magellán-felhőben találjanak helyet. A hírhozók eleinte jámbor hajósok voltak, arany- és smaragdtengerek utasai, az-tán barlangkutató geológusok, sarki felfedezők, hogy végül űrhajóskapitányokká alakuljanak. Átéltek viharokat és hajótöréseket, harcoltak ször-nyekkel és óriásokkal, de eljutottak az ismeretlen világba, túl a látóhatáron, álmélkodva körülnéztek a tökéletes birodalmakban, aztán visszatértek, hogy halkan elmeséljék a látottakat.

Sokáig mehetett ez így. De a XIX. század szinte egyetlen mozdulattal kirántotta az utópiák és az utópisták lába alól a talajt. Amikor a társadalom vizsgálata tudománnyá válik, amikor a közgazda-ságtan, a történelem, a dialektika tudománya rámutat az események színes forgataga mögött meghúzódó szikár törvényekre, az álmok elvesztik jelentőségüket. A kémia elsöpörte a bölcsek kövének ábrándját, a matematika és a fizika az örök-mozgót és a kör négyszögesítését, a csillagászat, a spektroszkópia és a teleszkóp elsöpörte az asztro-lógiát. A társadalmi mozgalmak gyakorlati út-mutatást vártak, s a tudomány kidolgozta a tenni-valók menetrendjét.

Aztán a XX. század következett. A világhábo-rúk, a borzalmak lekaszálták a megmaradt vagy újra kisarjadt illúziókat. Az utópiák álmát az antiutópiák ébredése követte. Wellsnek Huxley válaszolt, Bellamynak Orwell, a technokratáknak Vonnegut, a “szóma” ifjú rajongóinak Anthony Burgess. Igaz ugyan, hogy tágabban értelmezve az antiutópia is utópia, de konfliktusokkal terhes, s azt bizonyítja, hogy az ember ellentmondásos lény marad a jövőben is, a harmónia megteremtése távolabbra tolódik az időben, és hogy nincsenek a történelemben könnyű és tiszta győzel-mek, és hogy “az erőszak történelmi szerepéről” nehéz elfeledkeznünk. Az utópisztikus írók tudomásul vették a realizmust. Nem pesszimizmus ez, csupán a szivárványos illúziók feladása.

Ha a tudományos-fantasztikus irodalmat — az utópiáknak ezt a XX. századi örökösét — szemügyre vesszük, könnyen tetten érhetjük benne az illúziók és a realizmus állandó párharcát.

Az “űroperettek” mindenható űrhajóskapitánya vagy tudósa lassan-lassan visszaszorul, már-már eltűnik a háttérben, és helyébe a jelen vagy jövő fantasztikus körülmények között élő kisembere vagy átlagembere lép. A fantasztikum a hétköz-napok részévé válik, a holdutazás, az “overkill”, a robot, az android, a hipnopedagógia, a biológiai manipuláció, a tér és idő eltüntetése már nem szép vagy rossz álom, hanem gyakorlat.

Valójában az utópiák, gyakran a visszájukról megvalósult utópiák világába lépünk, ha már benne nem vagyunk.

Az utópiák fejlődésének rövid, vázlatos áttekintése után érdemes pillantást vetnünk arra, hogy ez a fejlődés hogyan tükröződik Stanisław Lem életművében. Megjelenik-e az utópia onto-genezise az író filogenezisében?

Lem első tudományos-fantasztikus regényei — az Asztronauták vagy a Magellán-felhő — jelentősen különböznek későbbi műveitől, például a Visszatérés től vagy a Solaris tól. Az első könyvek technikai és tudományos pátosza, izgalmas ka-landsorozata, utópisztikusan, tehát harmónikusan berendezett földi világa átadja a helyét a megismerés filozófiai problémáinak, a kaland az emberi lélekben játszódik, és nem a világűrben, vagy idegen naprendszerek bolygóin, a hit kétellyel ve-gyül, a helyenként ifjúsági, helyenként szórakoz-tató olvasmány igazi, “felnőtt” science-fictionné alakul.

A Visszatérés hőse nem leli helyét a megvalósult utópiában, a Solaris világokat átszelő és megismer-ni vágyó tudósa alig ismeri önnön lelkének tör-vényeit, meg kell küzdenie az önismeret és ön-bírálat keserves feladatával. Hol van ezekben a későbbi művekben az Asztronauták vagy a Magellán-felhő magabiztos és erős hősei? Lem felszámolta utópisztikus illúzióit, s tegyük hozzá rögtön, hogy ennek a folyamatnak eredménye javára szolgált az írónak és olvasónak egyaránt.

A művek két csoportja között az Éden című regény a híd. A magyar olvasó most tartja kezé ben, eredetileg 1959-ben jelent meg, közben csehül, németül, olaszul és oroszul is kiadták.

Az Éden különös regény. Formájában és tartalmában egyaránt keveréke utópiának és antiutópiának. Hősei hajótörést szenvednek egy ismeretlen bolygón, akár valami régi robinzonádban.

Felderítik a környezetet, látják az értelem és az értelmes élőlények tevékenységének jeleit. Látják, de nem értik. Idegen, nem antropomorf világban járnak.

Ez az idegenszerűség már a Solaris furcsa bolygójának képét vetíti előre. Harcba keverednek a bolygó uraival, s barátságot kötnek a feltehetően elnyomott lényekkel.

A bolygó viszonyai ellentmondásosak, nem egyértelműek, így hát ellentmondásos a földiek kapcsolata is a helybeliekkel. Pedig ez a bolygó talán igazi utópia, talán a valódi Éden; tudományát, technikáját tekintve mindenképpen az.

Végül a földiek morális vereséget szenvednek, viszsza kell vonulniuk, az igazi kapcsolatteremtés és a kölcsönös megértés a jövő feladata marad. A regényben szereplő Mérnök és Koordinátor záróbeszélgetése megvilágítja Lem mondandóját.

Űrhajójuk ablakából nézik az elmaradó, csodálatosan szép, kék bolygót, és szomorúan megállapítják, hogy nem tehettek mást, ott kellett hagyniuk utópiát.

A legyőzhetetlen remény az utolsó mondatban mégis felcsillan.

— Milyen tisztán ragyog — mondta aztán a Koordinátor. — De… tudod mit? A valószínűségszámításból az következik, hogy még szebbek is vannak.

Ez az előző korszakot lezáró és a későbbi művekre utaló befejezés bizonyítja — többek közt —, hogy Stanisław Lem nagy író, aki következetesen járja útját, és kiküzdi mondanivalójának tiszta harmóniáját.