Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Pár pillanatig haboztam, aztán leugrottam. Úgy is volt. Nem zuhantam, hanem lebegtem lefelé. Természetesen a földi nehézkedés éppúgy hatott rám is, mint bármi más testre. Másodpercenként tízméteres gyorsulással ereszkedtem lefelé. Ezt a másodpercet azonban jóval hosszabb időtartamként érzékeltem.

A dolog úgy áll, hogy amikor az ember leugrik a magasból, csak azért érzi gyorsnak a zuhanást, mert az esés folyamán keveset érzékel, keveset gondolkodik. A reagálási képességünk összhangban van az esés sebességével.

Ez az összhang most eltorzult számomra. A normális idő szerint fél másodpercig ereszkedtem lefelé, de a gondolkodási és mozgási képességeim szerint ez az idő jóval hosszabb volt.

A levegőben lubickolva lassan közeledtem a földhöz.

Olyan új és megrendítő élmény volt ez, hogy amint szilárd talajra ért a lábam, azonnal visszamásztam.

Most már nem a tornácra, hanem egyenesen a háztetőre.

A tetőről végignéztem a telepen, és észrevettem, hogy a térdnadrágos férfi, akit Zsora fellökött, már nincs az úton.

Valószínűleg mégiscsak talpra állt az alatt a két perc alatt, míg mi aludtunk, és eltűnt az út fordulójában. Nyilván fogalma sem volt arról, mi történt vele. És soha nem is fogja megtudni.

Borzasztóan vágytam arra, hogy újra átéljem a repülés élményét, megint leugrottam hát. Mellesleg az én szempontomból ez nem is volt ugrás, egyszerűen csak kiléptem a tetőről a levegőbe. Ezúttal jóval magasabban voltam, mintegy öt méterre a földtől. Ez egy másodpercet jelentett a normális idő és öt percet a magam ideje szerint.

Ötpercnyi lassú úszás a levegőben! Ezt nem lehet leírni, érezni kell! Szétvetettem a karom, a lábam, aztán összegömbölyödtem, arccal lefelé libegtem, és megpördültem magam körül. Olyan érzésem volt, hogy az egész világot valami híg, átlátszó emulzió tölti ki, amely lágyan, finoman körülöleli a testem.

Végül aztán földet értem, talpra álltam, és azonnal újra a létrához indultam. Ez azonban nem ment. Teljesen elfeledkeztem a tehetetlenségi erőről. Az első ugrásnál, amely viszonylag kis magasságból történt, szinte észrevehetetlen volt, most azonban egész másként történt.

Valami különös súly továbbra is a földhöz nyomott, berogyott a térdem, a fejem lebicsaklott.

Egy pillanatra rémület fogott el. Aztán, hogy rájöttem, miről van szó, gyorsan megfordultam, és hanyatt feküdtem. A nyomás végigfutott a fejemen, a vállamon, a mellemen, a lábamon, és levezetődött a földbe.

Emlékszem, ugrottam még néhányat. Ha valaki láthatott volna, bizony, nagyon ostobának tart. Egy felnőtt ember felmászkál a saját háza tetejére, és leugrál, mint valami kisfiú, az arcán meg üdvözült mosoly ragyog.

Akkor jutott eszembe, hogy ebben az új helyzetben még repülni is tudnék. Csak szárnyak kellenének. Hiszen itt csak az egy időegységre jutó

erőmennyiség a probléma. Az emberi izomzat rendes körülmények között nem képes akkora erőkifejtésre, amely fenntarthatná a levegőben. Az én izmaim azonban most bírták volna. Csak szárnyak kellettek volna.

Egyszerűen elállt a lélegzetem erre a gondolatra.

Aztán elhatároztam, hogy ideje már végre megpróbálni kapcsolatba lépni a normális világgal. Miért is ne írhatnék valami cédulát, amit odatennék Andrej Mohov elé az asztalra? A kertből jól láttam, hogy ott ül a dolgozószobájában.

Először írógépen próbáltam lekopogni az üzenetet. Ez azonban sehogyan se sikerült. Nem tudom, hány leütést tud végezni másodpercenként egy jó gépírónő, gondolom, vagy tízet. Egyébként talán többet is tudna, de korlátozza az a sebesség, amellyel a billentyű a megfeszített rugó hatására visszatér a helyére.

Egy másodperc alatt tíz leütés az én esetemben ötpercenként tíz leütést jelent. Hogy egy sort leírjak, fél órára lett volna szükségem.

Lenyomtam a billentyűt, a betűkar elég gyorsan beütött, de aztán mintha odaragadt volna a szalaghoz, nem akart visszatérni a helyére.

Erre fogtam a töltőtollamat, de az sem volt jobb. Most a tinta maradt le az én mozgássebességem mögött. Igyekeztem lassan írni, de a toll csak nem hagyott nyomot a papíron.

Végül is a közönséges ceruzához kellett folyamodnom, azzal írtam fel egy papírra:

Más időritmusba kerültem. Háromszázszor gyorsabban élek a normálisnál. Az ok ismeretlen. Készülj fel a kapcsolat tartására. V. Korosztiljov

Nem tudom, mi okból, az üzenet távirati stílusban sikeredett.

Becsúsztattam a pizsamám zsebébe (még mindig pizsamában voltam), és bepillantottam az ebédlőbe, hogy Zsora ott van-e még.

Ugyanabban a helyzetben aludt, ahogy otthagytam. Mindenesetre kulcsra zártam a szobát.

Mohov szobájába egyenesen az ablakon másztam be. Valami meghatározhatatlan érzés visszatartott attól, hogy keresztülmenjek a szobákon. Senki nem láthatott, senki nem tartóztathatott fel, ezért hívatlan vendégnek éreztem magam, és féltem, hogy akaratlanul is tanúja leszek valami kis családi titoknak.

Andrej az asztalánál ült. Az utóbbi fél év során a gammagráfia módszerének tökéletesítésén dolgozott, most egy rajzlapon egy sugárkibocsátó berendezés egyik kapcsolási rendszerének a vázlata feküdt előtte.

Az asztal legszélén egy hordozható írógép állt.

Mohov logarlécet tartott a kezében.

Nagyon nehéz leírni, mit éreztem, amikor átmásztam az ablakpárkányon, és leültem a szobában a barátom mellé. Úgy áll a dolog, hogy szinte nem is tudtam őt embernek tekinteni.

Az én szememben egy bábu volt csak, kitűnően elkészített bábu, amely tökéletesen hasonlított az élő Mohorva.

A bábu logarlécet tartott a kezében, és úgy tett, mintha képes lenne számolni vele.

Pokoli dolog volt ez a háromszázszoros gyorsaságú élet. Barátainkat, ismerőseinket csak mozgásukban tudjuk érzékelni, bár erre sohasem gondolunk. De éppen a mozgás adja azt a vonzerőt, amely meghitté teszi őket számunkra. Az arcizmok állandó mozgása, az arcon és a szemben tükröződő gondolatok mozgása, a kézmozdulatok, az a megfoghatatlan sugárzás, amely szüntelenül árad az élő emberből.

A jó művész éppen abban különbözik a kontártól, hogy meg tudja ragadni ezt a belső és külső mozgást a modellje arcán.

És most Mohov arcán nem láttam semmi mozgást. Tudtam, hogy van, de túlságosan lassú ahhoz, hogy észrevehessem. Bábu, igen, ez volt ő a szememben.

Letettem a cédulát a dermedt Mohov elé, és vártam, mikor veszi észre.

Lassan múlt az idő. Körös-körül olyan csönd volt, hogy hallottam a saját szívdobogásomat. Húsz dobbanás, ötven, százhúsz, öt perc telt el az én világomban, de Mohov még mindig nem látta meg a cédulámat. Pillantása a logarlécen nyugodott.

Közben egyre attól féltem, hogy Zsora egyszer csak felébred ott az ebédlőben, és ezért valósággal tűkön ültem.

Aztán elfogyott a türelmem, fogtam az írógépet — pokoli nehéz volt kimozdítani a helyéről — és az asztal széléről áttettem középre, egyenesen Andrej Andrejevics elé, a cédulám sarkára.

Ez végre kizökkentette. A széken előrehajolva felnéztem, egyenesen a szemébe. (Kívülről nézve úgy tűnhetett, mintha a parketta nyikorgására fülelnék.) Lassan, nagyon lassan, alig észrevehetően elmozdult a pupillája, tekintete előbb arrafelé fordult, ahol az imént az írógép állt, aztán vissza oda, ahová áttettem. És ugyanilyen lassan csodálkozó arckifejezés jelent meg az arcán.

Azt persze nem láthatta, hogyan került a gép az egyik helyről a másikra. Az emberi agy csak azokat az optikai benyomásokat képes felfogni, amelyek a másodperc huszadrészénél tovább tartanak. Én egy századmásodperc alatt helyeztem át a gépet, Mohov számára ez úgy jelentkezett, mintha a gép, amely az előbb még az asztal szélén állt, most egyszer csak előtte termett volna, az előbbi hely pedig üresen maradt.