Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Amíg szitkozódott, fokozatosan magamhoz tértem. Előbb a fejem tisztult ki, aztán a lábam hagyta abba a remegést. Mélyet lélegeztem, de még két-három másodperc kellett, hogy teljesen rendbe jöjjön a lélegzetem.

Zsora megemelte a lábát, én azonban már óvatosabb voltam, felegyenesedtem és elugrottam. Így álltunk egy darabig, szemtől szemben.

— Kell még? — kérdezte rekedten. Hozzáléptem, és meglendítettem a bal kezemet. Pillantása követte az öklömet. Ezt használtam ki, és egész súlyomat beleadva a lendületbe, jobbal állkapcson vágtam.

Ha nincs ott a törülköző, összetörtek volna az ujjaim.

Érdekes volt látni a csodálkozó képét. Egy másodpercig még állt, aztán fél térdre rogyott. Ez bizony szabályos kiütés volt.

Nem sokáig maradt azonban a földön. Kést rántott elő a zsebéből, kinyitotta, és rám vetette magát.

Újabb ütéssel fogadtam.

Csak a harmadik után adta meg magát. Leült az aszfaltra, és kiejtette a kést.

— Na, mi van? — kérdeztem. — Elég? Hallgatott.

— Elég, vagy kell még?

— Na jó — nyögte végül. — Mit akarsz? Mi bajod velem?

Ezek után visszavittük a pénzt a boltba. Zsora siránkozva vánszorgott előttem, én meg kiabálva nógattam.

A gyűrött, fehér köpenyes eladó a kirabolt pénztár fölé hajolt. Helyesebben csak most kezdte fejét a Zsora által kiürített fiók felé fordítani.

Aztán megpróbáltam felállítani a fellökött térdnadrágost. A próbálkozásom azonban kudarcba fulladt. Szembe kerültem azzal a gyöngeséggel, amellyel az anyagi világ a gyorsaságomra reagált.

Finoman, óvatosan, a vállánál fogva kezdtem felemelni a férfit. A feje azonban a földön maradt, mintha odaragadt volna. Bármilyen rendkívüli lassúsággal próbáltam is mozogni, a normális élet szempontjából fantasztikus gyorsasággal rángattam, és a feje nem tudta a vállát követni.

A férfi teste olyan volt, mintha vattával volna kitömve. Megijedtem, hogy még kárt teszek benne, otthagytam hát a földön.

Zsora, egy kissé odább, sandán nézte az erőlködésemet. Láthatóan nem fért az eszébe, minek vesződöm annyit egy ismeretlennel.

Amikor felálltam, kiköpött.

— Na, én megyek.

— Hová?

Hanyagul az állomás felé intett.

— Hát oda. Haza.

— Egyedül te nem mész sehova — jelentettem ki. — Együtt fogunk szépen maradni. Gyerünk!

Erre újra rám vetette magát. Leszegte a fejét, és előrerohant, mint egy bika, s megpróbált leverni a lábamról.

Kitértem előle, és elgáncsoltam, úgyhogy újra elterült az úton.

Bevallom, hogy ekkor belerúgtam. Most, hogy visszaemlékezem rá, szégyellem magam, de bizony kétszer is jó erősen belerúgtam az oldalába.

Ettől végül is lekonyult a szarva, és szépen velem jött.

Otthon rápillantottam az órára. Magasságos ég! Mindössze két és fél perc telt el azóta, hogy reggel felkeltem az ágyból, és hogy találkoztam ezzel a számtalan csodával. Százötven másodpercet élt át az emberiség, nekünk meg Zsorával tizenegy-tizenkét óra volt, tele kalandokkal.

Megismerkedtünk és összeverekedtünk, kétszer megéheztünk és jóllaktunk, elmentünk Gluskovóba, és visszatértünk. A lábam összezúzódott, a jobb kezemen sajogtak az ujjak, arcomat és államat kiverte a borosta.

A világ pedig megfontoltan még csak az imént lépett be a harmadik percbe.

Meddig fog tartani ez a furcsa állapot? Netán örökre ezt az embertelen életet kell most már élnünk? És mitől van az egész?

Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy választ keressek ezekre a kérdésekre.

Zsora, amint az ebédlőbe léptünk, a pamlagra keveredett, és azonnal horkolni kezdett.

Magam is halálosan fáradt voltam, a szemem magától lecsukódott. Nekem is le kellett feküdnöm, hogy jól kialudjam magam, de féltem Zsorától. Az is felötlött bennem, hogy megkötözöm, amíg alszom, de tudtam, hogy jóval erősebb nálam, s csak azért sikerült leütnöm, mert halvány fogalma sincs az ökölvívásról.

Alig álltam már a lábamon a fáradtságtól, gyűlölettel néztem az alvó Zsorát. Neki persze nem kellett tőlem félnie. A gazember örök előnye a becsületessel szemben!

Amikor Zsora elaludt, kimentem a fürdőszobába, hogy levegyem a pizsamát, és jól megmosakodjam. A pizsama azonban, amint kezdtem lehúzni, foszladozni kezdett, úgyhogy jobbnak láttam magamon hagyni.

A vízzel se sokra mentem. Lepergett az arcomról, a kezemről, mintha be lennék zsírozva. Valószínűleg azért, mert nem tudtam eléggé lelassítani a mozdulataimat.

Végül aztán mosdás nélkül, ahogy voltam, lefeküdtem az ebédlőben a szőnyegre. Az alvó Zsora fölé, a pamlagra, három széket állítottam. Úgy gondoltam, ha felébred és mozgolódni kezd, a székek lepotyognak és felébresztenek.

E pillanatban teljesen elfeledkeztem arról, hogy szinte állandóan teljes csönd volt körülöttünk, amit csak a saját hangunk tört meg. Néha egyébként valamiféle új és érthetetlen zajok is hallatszottak. Valami elnyújtott, halk suhogás. Időnként egy-egy fütty hangzott fel, de nem tudtuk megállapítani, honnan jön.

Úgy áll a dolog, hogy fülünk a normális életben a másodpercenkénti tizenhat hertz és húszezer hertz közötti rezgéseket érzékeli.

Ez a tartomány számunkra most minden valószínűség szerint eltolódott. A régi hangok egy része eltűnt, és újak jelentek meg, amelyekről nem tudtuk, honnan jönnek.

A lényeg az, hogy a székek leesését nem hallottam volna meg. Nekünk kettőnknek ez olyan lett volna, mintha vattacsomók potyognának.

Akkor azonban minderről elfeledkeztem. Egy kis ideig még forgolódtam a szőnyegen, helyet kerestem a sebesült lábamnak, végül elaludtam.

Nem tudom, más hogy van evvel, én egészen rövid alvástól is teljesen felfrissülök. Diákéveimben néha dolgoznom is kellett — éjszakánként zsákot hordtam a malomkombinátban. Az ilyen éjszakák után szörnyű álmos voltam a főiskolán, de az óraközi ötpercekben elég jól ki tudtam aludni magam. Az első órán előfordult, hogy a kezemet csipkedtem, hogy el ne bóbiskoljak, aztán megszólalt a csengő, lehajtottam a fejem az asztalra, minden elsüllyedt körülöttem, és a következő órán már a legnehezebb anyaggal is könnyedén megbirkóztam.

Ezúttal nem öt percet aludtam, hanem mindössze két percet a normális idő szerint. A mi számításunk szerint azonban ez kerek tíz órát j elentett.

Felébredtem és éreztem, hogy a fáradtság nyomtalanul elszállt. Felkeltem, és Zsorára néztem. Elnyújtózva feküdt, és önfeledten horkolt.

A három szék a padlón hevert.

Csöndben kiosontam a kertbe, és körülnéztem.

Ugyanaz a dermedt világ vett körül, amit nemrég elhagytam. A hársfák lombját egy rezzenés sem zavarta; álmos nyugalomban szunnyadtak a j ázminbokrok; a fejem mellett tompa kék szemű szitakötő függött a levegőben.

Az egész képen végigömlött a reggeli napfény.

Most, hogy jól kialudtam magam, egészen más megvilágításban állt előttem a helyzet. Akárhogy is, hiszen én igazi Kolumbusza vagyok ennek az új valóságnak. Égtem a türelmetlenségtől, hogy alaposan megvizsgáljam az új képességeimet.

Tegnap — azt, ami a lefekvésünkig történt, már a tegnap eseményeinek számítottam — úgy láttam, képes lennék nagy magasságból leugrani anélkül, hogy összetörném magam.

A tornác mellett egy hosszú kerti létra állt. Óvatosan felmásztam rajta a tornác tetejére. Körülbelül két és fél méter magasba kerültem, lent azonban puha gyep volt, amit a feleségem felásott, hogy valami kései virágot ültessen bele.