Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Aztán a homlokomra csaptam. Nem láttam, hanem olvastam. Wells elbeszélésében olvastam, az Időgyorsítóban. Ott is van egy pohár, amely a levegőben lebeg, és egy mozdulatlan kerékpáros is.

Különös, hogy még a legmerészebb fantázia is milyen közel jár a valósághoz! Bár ha jól meggondoljuk, nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a legfantasztikusabb elképzelés is csak a valóságon alapul, tekintve, hogy a valóságon kívül semmi kiindulópontja nem lehet az embernek.

Eszembe jutott, hogy ebben az elbeszélésben van egy jelenet, amikor az egyik hős, aki gyorsítottan él, felkap egy pincsikutyát, és odább teszi. Márpedig ez nem lehetséges, hiszen a kutyának leszakadna a feje.

Az a helyzet ugyanis, hogy a mi körülményeink között a tárgyak nemcsak hogy lebegtek, de a szilárdságukat is elvesztették. Megfogtam egy szék támláját, és a támla a kezemben maradt, mintha a telefonkagylót emelném fel. Be akartam ágyazni, de a lepedő cafatokra foszlott, amikor felvettem. (Természetesen ezt nem a kitűnő író hibájául rovom fel. Az ő elbeszélése nem tudományos igényű, egyszerűen csak remekül megírt, mulatságos történet.)

Ott, az ebédnél figyelhettem meg először azt is, hogy igazából milyen egy lehulló vízcsepp. Egyáltalán nincs «csepp alakú» formája, amelyet mi olyan jellegzetesnek tartunk.

A megdöntött kannából a vízcsepp a következő módon hullott le: a kanna csőrétől először valami valóban cseppformájú szakadt el, de aztán a felső, megnyúlt része azonnal elvált az alsótól, és apró, a közepén vastag, a két végén elkeskenyedő orsóformává alakult. Az alsó rész ezalatt gömböcskévé formálódott. Aztán az orsó a molekuláris vonzás hatására szintén több apró, szinte alig látható gyöngyöcskévé bomlott, az alsó, nagy és súlyos gömböcske pedig alul és felül belapult, így ereszkedett le mindez, egyre növekvő sebességgel az asztallapra.

Olyan volt, mint egy függőlegesen lógó fonálra felfűzött nagy, lapult gyöngyszem, fölötte néhány egészen apró gyöngyöcskével.

A cseppek egyébként olyan lassan ereszkedtek le, hogy egyenként szétfricskázhattam őket.

Új ismerősöm azonban nem nagyon hagyott nyugodtan szemlélődni.

Zsora gyorsan lerészegedett, és részegen nagyon kellemetlen fráter lett belőle.

Nagyot húzott az üvegből, letette az asztalra, kurta karját keresztbe fonta a mellén, összeszorította a fogát, nagyokat szusszantott az orrán, tekintete a távolba meredt.

Mindez arra szolgált, hogy meggyőzzön engem, milyen fontos dolgok estek meg vele, Zsorával.

Piros arca most még jobban kivörösödött, pisze orra hegye meg kifehéredett.

Aztán megvetően végigmérte a szobát.

— Ej, nem ismered te az életet!

— Miért? — kérdeztem.

Válaszra se méltatott, csak lenézően megvonta a vállát.

— Maga viszont ezek szerint ismeri az életet? — kérdeztem rövid hallgatás után.

Nem vette észre a gúnyos hangot, dölyfösen bólintott. Aztán összeráncolta a homlokát, ettől két zsíros árok mélyült a szemöldöke fölött, csikorgatni kezdte a fogát, és elég sokáig csikorgatta.

Minden valószínűség szerint rám akart ijeszteni, nekem azonban nevethetnékem támadt.

De hát sok okom a nevetésre nem volt.

— Úgy bizony — mondta Zsora. — Most aztán adok nekik.

— Kiknek?

Úgy nézett rám, mintha a semmibe meredne, megint csikorgatott egyet, és hanyagul odavetette:

— Világos, hogy kinek — a fogdmegeknek!

— Miféle fogdmegeknek?

— A rendőrségen. És mindenhol. — Rosszindulatúan felnevetett. — És ennek az Ivanyenkónak is. A gazdaságból.

A továbbiakban kiderült, hogy már három évet ült huligánkodásért. Öt évre

ítélték, de kettőt valahogy elengedtek belőle a vizsgálati fogság betudásával.

Hosszasan sorolta az ellenségeit. Szemjon Ivanovics, valami Petrov hadnagy, még egy Szemjon Ivanovics, még a gazdaság igazgatója, Ivanyenko is előjött.

— Most majd megtudják, ki az a Zsora Buhtyin. Egy se menekül.

Aztán hirtelen megváltozott a hangulata, és nótára gyújtott:

Látogatásra jönnek hozzám kedden, s némán hullnak anyám könnyei…

Amikor befejezte a nótát, átnyúlt az asztalon, kezét a vállamra tette.

— Úgy bizony. Te csak hallgass énrám. Megtanítalak én, hogy kell élni. Megértetted? — Jól megnyomta az utolsó szótagot.

Undorodva lelöktem a kezét a vállamról.

— Mi kell most nekünk? — folytatta. — Pénz. Értetted? És tudom, hol lehet találni. Az erőmű könyvelőségén. Te csak tedd, amit mondok.

— De hát minek nekünk a pénz? — kérdeztem. — Így is elvehetjük, amire szükségünk van.

Ez gondolkodóba ejtette. Egy darabig gyanakvóan nézett, aztán bizonytalanul mondta:

— A pénz minden.

Nem emlékszem, miről beszéltünk a továbbiakban, de később új ötlete támadt: menjünk Amerikába. (Valami olyan országnak képzelte Amerikát, ahol mást se csinálnak, csak éjjel-nappal föl-le kocsikáznak csodás autókon, és szaxofonoznak.)

Miközben fecsegett, keményen eltökéltem, hogy semmiképpen nem engedem el magam mellől. Ki tudja, mit vesz még az ostoba kobakjába. A jelen körülmények között az emberek teljesen védtelenek idétlen orcátlanságával szemben. Szinte mindenható volt: lophatott, törhetett, még gyilkolhatott is.

Hirtelen felugrott az asztaltól.

— Kéne még egy fél lityi.

Nem tudtam visszatartani, már ki is ugrott az ajtón.

Kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem arról, hogy Zsora valóban a boltba megy, benyitottam a fürdőszobába, leakasztottam egy kis gyermektörülközőt, és a zsebembe dugtam. Aztán újra Zsora után néztem.

Elég sokáig volt benn a boltban, sokáig tartott a visszaút is. Megállt a térdnadrágos járókelő mellett, körüljárta, nézegette. Aztán hirtelen erősen meglökte.

Elöntött a méreg. Kiszaladtam az ebédlőből.

Zsora már Juskovék fiatal háztartási alkalmazottja felé indult. Rákiáltottam, önkénytelenül visszalépett a kerítéstől.

Amikor odaértem, láttam, hogy gyanúsan duzzadnak a zsebei.

— Mi az ott nálad?

Megingott, aztán egy vastag köteg ötvenrubelest húzott ki félig a zsebéből.

— Az aprót el se vettem — magyarázta. — Érted? Különben is van még másutt is. Felezhetünk. Benne vagy?

Amíg ezt elmondta, én a hátam mögött bebugyoláltam a jobb kezemet a törülközőbe. Aztán szorosan mellé léptem.

— Figyelj rám jól. Most visszamegyünk a boltba, és te a helyére teszel mindent, amit elvettél. Világos?

Csodálkozva pislogott.

— Hova teszem?

— Vissza a kasszába. A boltban.

— Miért?

— Mert nem engedlek lopni.

Végre megértette, összehúzta a szemét, és figyelmesen végigmért alulról fölfelé. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de vállban jóval szélesebb.

A továbbiakban minden úgy folyt, mint egy amerikai gengszterfilmben. Hirtelen felém vágott. Félrekaptam a fejem, és ebben a pillanatban a súlyos cipője orrával erősen belém rúgott, pont a hasi idegfonatba. Egy pillanatra teljesen elveszítettem az eszméletemet a fájdalomtól, levegő után kapkodva összegörnyedtem, és a kerítésbe kapaszkodtam, hogy el ne essem. A lábam elerőtlenedett, és mikor magamhoz tértem, rémülettel gondoltam arra, hogy Zsora most az arcomba fog rúgni.

Ha megteszi, nem tudok talpra állni. Ő azonban kakaskodni akart.

— Na, mi van? Megetted? — kérdezte mohó kíváncsisággal. — Kaphatsz még. Láttam én rögtön, mi jár a fejedben. Fogdmeg vagy te is, te rohadék!