Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Minden jel arra mutatott, hogy a levegő sűrűbbé vált. Mintha csak beleöntöttek volna valami sűrű anyagot, ami meghagyta a korábbi átlátszóságát és belélegezhetőségét, de amitől jóval sűrűbb lett.

Na és a szél. Ahogy elkezdtünk mozogni, erős szél kerekedett; amikor viszont megálltunk, azonnal elült.

Kinn voltunk az úton, elhagytuk a két gyalogost, a férfit és a nőt. A társam — Zsora Buhtyinnak hívták — messze elkerülte őket, ezért még az árokba is belemászott. Egyáltalán kezdetben nagyon félt ezektől a mozdulatlan alakoktól, akikkel útközben találkoztunk.

A telep utolsó épülete után letértem az útról, és bementem az égerfaerdő bokrai közé, hogy egy botot törjek magamnak az útra. Kiválasztottam egy elég vastag ágat, és megragadtam. Az ág olyan könnyen vált le, mintha nem is volna odanőve, hanem csak valami gyenge papírragasztóval volna odaragasztva.

Erre aztán megpróbáltam letörni egy ágat a szomszédos, fiatal hársfáról, és az is azonnal a kezemben maradt. Mintha csak arra várt volna, hogy jöjjek, és elvegyem onnan, ahonnan kinőtt.

A többi gally is a legcsekélyebb ellenállás nélkül elvált a hársfa törzsétől. Nem is kellett törnöm, egyszerűen csak levettem őket a fáról.

Ezek szerint nemcsak hogy megállt a világ, de a fizikai tulajdonságai is megváltoztak. A levegő sűrűbb lett, a szilárd testek pedig elveszítették szilárdságukat.

Olyan könnyen megfoszthattam volna a fácskát a gallyaitól, ahogy a kislányok tépdesik a pitypang szirmait: szeret, nem szeret.

Az állami gazdaságba vezető ösvényen — a rövidebb út miatt az ösvényen mentünk — találkoztunk a kerékpárossal, akit Buhtyin felborított. A kerékpár a fűben hevert, a legényke meg ott állt mellette, és a vállát fogta. Arcán fájdalom és értetlenség tükröződött.

Természetesen nem érthette, miféle erő vágta a földhöz.

Elhagytuk a kerékpárost, és továbbmentünk.

Megpillantottam valami madarat a levegőben, és megálltam, hogy szemügyre vegyem.

Azt hiszem, egy tengelice volt. A levegőben lebegett, aztán egy lassú, bágyadt szárnylendítéssel kissé előbbre úszott. Egyáltalán: a röpte nem folyamatos haladás volt, hanem rövid, lagymatag lódulások sorozata.

Akár kézzel is elkaphattam volna a madarat, de féltem, hogy még megnyomorítom. Az erdőn túl zöldellő őszibúza-táblák és kaszálók kezdődtek, kellemes, erős lóhereillat szállt. Itt az ösvényről egy földútra tértünk. Felfigyeltem arra, hogy a lépteink nyomán felszálló por nagyon sokáig lebegett a levegőben, nem is tudtuk kivárni, hogy leülepedjék.

Nem akarom aprólékosan leírni az egész utunkat Gluskovóig. Elég annyi, hogy teljesen haszontalannak bizonyult. Egyszerűen csak bementünk a gazdaság területére, és meggyőződtünk arról, hogy ott is minden pontosan úgy van, mint a telepen.

Először meglehetősen gyorsan lépkedtünk, aztán, hogy egyre jobban fájt a lábujjam, amit bevertem a hullámba, elkezdtem sántikálni.

Vasárnap lévén, a gazdaság szinte teljesen kihalt volt. Sem a gépjavító műhelynél, sem az irodánál nem találkoztunk senkivel. A gazdasági udvaron, a szivattyúnál állt csak egy megdermedt alak, vödörrel a kezében.

Nem tudom, miért, de elmentünk az iskolához. Az egyik házikónál a gazdaság igazgatója, Pjotr Iljics Ivanyenko állt, kövér, szőke férfi, vászonnadrágban és nyári vászonzakóban. A házikó nyitott ablakában egy fejkendős nő könyökölt. Valamiről beszélgetett az igazgatóval.

A nő legyintett — nyilván visszautasított vagy tagadott valamit, de ezt a legyintést én és a társam oly hosszadalmas mozdulatnak láttuk, hogy azt gondolhattuk volna, a nő meg akarja ütni Ivanyenkót.

Meglehetősen mulatságos látvány volt.

Pjotr Iljics dermedt arcán szélesen tátongott a nyitott száj, sűrű, ősz szemöldöke magasra felvonva ívelt.

Zsora elővigyázatosan távol tartotta magát az igazgatótól, és rámutatott.

— Bedilizett!

— Hogyhogy bedilizett? — kérdeztem.

— Hát nézd, mit csinál! — Zsora Pjotr Iljicsre mutatott, és nagyra tátott szájjal utánozta az igazgatót.

Ez valamiért nagyon feldühített.

— Egyáltalán nem dilizett be — mondtam. — Valami történt a Földdel. Valami katasztrófa. Érti?

Zsora hallgatott.

— Történt valami, amitől az egész világ megdermedt. Mi viszont olyanok maradtunk, amilyenek voltunk. Vagy talán fordítva.

Kimondtam azt, hogy «fordítva», csak úgy kiszaladt a számon, aztán egyszerre beharaptam az ajkam.

Na és ha tényleg fordítva?

Valami ködös gondolat, valami homályos sejtelem ébredt bennem. Végiggondoltam a dolgokat: a hullám sebessége az öbölben, a motor sebessége és végül a nap állása az égen. A világ mozgása lelassult, de ebben a lelassulásban összhang volt. A nap, a víz mozgása, az emberek — mindez arányosan lassult le.

Kézen ragadtam Zsorát, leültem a házikó melletti padra, és őt is magam mellé húztam. Aztán a karórámra meredtem, amit tegnap este óta le se vettem.

Öt percen keresztül — az érverésemen számoltam ki — néztem a másodpercmutatót, és végül meggyőződtem arról, hogy mozog, és ez idő alatt egy másodperccel haladt előre.

Egy másodperc, nálam pedig, ha hozzávetőlegesen is, öt perc!

Ez alatt a másodperc alatt a gazdaság igazgatójával vitatkozó nő leengedte a kezét, Pjotr Iljics pedig becsukta a száját.

Ezek szerint a világ háromszázszorosan lassult le. Vagy pedig fordítva: mi gyorsultunk fel ugyanilyen mértékben.

Pjotr Iljics arcán azonban — és mindazokén, akiket reggel óta láttunk — semmiféle nyugtalanság nem látszott.

Egyikük sem látszott megdöbbentnek, ijedtnek vagy zavartnak. Mindenki nyugodtan végezte a dolgát.

Tehát velünk történt valami furcsa és érthetetlen, nem pedig a körülöttünk levőkkel.

Ettől a gondolattól nagyon megkönnyebbültem. Mégiscsak nagy különbség: feltételezni, hogy csak téged fenyeget a veszély, vagy pedig azt gondolni, hogy minden ember, az egész emberiség bajba került. Ha minden kötél szakad, hát én és Zsora valahogy majd megleszünk. Fő, hogy a Földdel nem történt semmi baj.

— Mi ketten lettünk abnormálisak — mondtam Zsorának —, az emberek meg olyanok maradtak, mint azelőtt.

Zsora bambán nézett rám.

— Valami felgyorsított bennünket, érti? Gyorsabban mozgunk, és gyorsabban élünk, az emberek meg normálisan élnek.

— Normálisan!. Jól kitaláltad! — Hitetlenül elnevette magát, és felállt a padról. — Ide nézz! — Előrelépett. — Én megyek, az meg áll. A szája meg tátva. (Pjotr Iljics időközben végtelen lassúsággal újra kinyitotta a száját.) Te meg azt mondod: normálisan.

— Na és? Egyszerűen csak az a helyzet, hogy mi gyorsan mozgunk és érzékelünk. Ezért tűnik úgy, hogy a többiek mind mozdulatlanok.

Már visszafelé mentünk a gazdaságból a telepre, és én megpróbáltam beleverni Zsorába a klasszikus fizikának a mozgásra és a sebességre vonatkozó megállapításait.

— Abszolút sebesség nincs, érti? Egy test sebességét egy másikéhoz viszonyítva számítjuk ki, amelyet mozdulatlannak tekintünk. Ebből az egészből arra lehet következtetni, hogy megváltozott a Földhöz viszonyított sebességünk. A többieké viszont maradt a régi. Ezért tűnik úgy, hogy ők egy helyben állnak.

Olyan gyanakvással nézett rám, mint akire a piacon valami vackot akarnak rásózni.

— Na hát, képzelje el például, hogy hatvan kilométeres sebességgel robog egy autóban. Ez azonban a Földhöz viszonyított sebessége. Igaz? Ha pedig az autója mellett egy másik autó megy ötven kilométeres sebességgel, akkor ahhoz viszonyítva a maga sebessége már csak tíz kilométer, így van? összeráncolta a homlokát, felsóhajtott, feszülten gondolkozott, hogy megértse.