Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

— Na és a sebességmérőn?

— Mi van a sebességmérőn?

— A sebességmérő mennyit mutat?

— A maga autójában a sebességmérő természetesen hatvan kilométert. De hát ez a földre vonatkozik.

— Szóval hatvanat! Te meg azt mondod, tízet! — diadalmasan felkacagott, mint aki döntő csapást mért az ellenfelére.

Újabb magyarázatba kezdtem, de észrevettem, hogy Zsorát a legkevésbé sem érdekli az, amiről beszélek.

Semmi érzéke nem volt az elvont gondolkodáshoz. Nem értett engem, és valószínűleg azt gondolta, hogy át akarom ejteni.

Elhallgattam, és vagy három kilométert mentünk, mindegyikünk a maga gondolataiba mélyedve.

Tegyük fel, hogy valóban háromszázszorosan vagy körülbelül ennyire «gyorsultunk», ez azt jelenti, hogy normális emberi idő szerint mintegy fél perc alatt értünk a telepről az állami gazdaságba. Vagyis a körülöttünk levők számára árnyként, könnyű fuvallatként suhantunk. Ugyanakkor pedig nekünk magunknak meglehetősen hosszú idő volt, a mi időszámításunk szerint jó két és fél óra.

De hát képesek volnánk ilyen sebességgel mozogni? Ezer, sőt ezerkétszáz kilométerrel óránként? Eszembe jutott, hogy kétezer kilométeres sebesség fölött, amit csak lökhajtásos repülőgépek érnek el, a repülőgép felülete 140–15 °Celsius fokra hevül fel. Háromezer kilométer fölött a gép teste 150 fokig hevül, és az alumínium és az alumíniumötvözetek veszítenek a szilárdságukból.

Mi viszont semmiféle hőséget nem éreztünk. Minden valószínűség szerint az történt, hogy az összes életfolyamatok felgyorsulásával a hőleadás is hatalmasan megnövekedett.

Ez volt az egyetlen magyarázat, amit ki tudtam gondolni.

Egyébként ha gyorsan meglengettem a kezem, akkor azon az oldalán, amelyik a levegő ellenállásával találkozik, enyhe, kellemes melegséget éreztem.

A por, amelyet a gazdaság felé menet felvertünk, még mindig nem ülepedett le.

A hullámnak ütődött lábam egyre jobban fájt, így apránként lemaradtam Zsorától. Ez a fájdalom is a történtek realitását bizonyította.

Amikor a parti műútra értünk, kiderült, hogy Zsora fejében mégiscsak mozgásba lendültek a kerekek.

Az út szélén várt rám.

— Szóval mi gyorsan, ők meg lassan?

— Ki az az «ők»? — kérdeztem.

— Hát úgy általában. mindenki. — Széles kört írt le a karjával, úgy mutatta, hogy az egész emberiséget érti ezen.

— Természetesen jóval lassabban, mint mi.

Zsora elgondolkozott:

— Ezek szerint ők nem tudnak minket elkapni?

— Nem tudnak — mondtam bizonytalanul. — És miért kéne elkapniuk? Nem bujkálunk előlük.

Felkacagott, és nekivágott az útnak. Most azonban már egészen másképpen viselkedett. Korábban félt a mozdulatlan emberektől, akikkel találkoztunk, most viszont elszállt a félelme, és valami kellemetlen, tolakodó érdeklődés támadt benne az utunkba akadó élőlényekkel szemben.

A telep közelében utolértünk egy nyitott ZIL-110-est. Az autó százhúsz kilométerrel ment, a mi szemünkben azonban nem volt gyorsabb, mint egy úthenger. Sőt még annál is lassúbb.

Megálltunk az autó mellett, és az utasokat kezdtük nézegetni. Kiránduló társaság lehetett, valahová a tavakhoz mentek.

Öten ültek a kocsiban, mindegyikük arcán az a boldog, önfeledt arckifejezés, ami akkor jelenik meg, amikor az ember teljesen átadja magát a gyors utazás ritmusának és a sebesség keltette szél kellemes hűsítésének.

Ettől eltekintve viszont szinte teljesen élettelennek tűntek.

A hátsó ülésen, jobb szélen egy tizenhét év körüli lány ült, hibátlan, üde arcbőrű diáklány, virágos ruhában. Hosszú pillájú szemét összehunyorította, szája picikét nyitva volt.

Zsora hosszan nézte a lányt, aztán hirtelen felemelte a kezét, kinyújtotta rövid, tömzsi, fekete körmű mutatóujját, és bele akart bökni a lány szemébe.

Épp hogy csak el tudtam rántani a kezét. Egy darabig huzakodtunk, aztán ő vihogva kiszabadította magát, és megint csak nagy erőfeszítésembe került, hogy elrángassam az autótól.

— De hát nem kaphatnak el — mormolta.

Végül is sikerült letépnie a lányról a muszlinsálat, és ledobta az útra. Felemeltem a sálat, bedobtam a kocsiba, és arrább ráncigáltam Zsorát.

Erős volt, mint egy bivaly, és most első ízben gondoltam el, milyen veszélyt jelenthet az emberiségre ez a képesség, amellyel a véletlen felruházott minket.

Zsorát most már nagyon nehéz volt kordában tartani.

Az út mentén megpillantott egy pintyet, és az után vetette magát. A madár azonban szerencséjére olyan magasan szállt, hogy nem tudta elérni.

Elértünk egy motorkerékpároshoz — ugyanaz a fiatalember volt, akit reggel, még a házból megfigyeltem. Körülbelül másfél kilométerre lehetett attól a helytől, ahol először megpillantottam. Zsorának valamiért nagy kedve támadt, hogy feldöntse. Mikor ismét rángatni kezdtem, kitépte a karját a markomból, és dühösen nézett rám.

— Menj a fenébe! Ha nem hagysz békén, kinyírlak.

Elképedten hallgattam. Megvetően biggyesztette a száját.

— Mit ragadsz rám? A fenének sem kellesz!

Valahogy lecsendesítettem, és továbbindultunk. A hang azonban, amelyet velem szemben használt, teljesen megváltozott.

Az összekapás után hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor végre beértünk a telepre, és az utcáról bevezethettem Zsorát a házba.

Az órám szerint alig több mint egy normál «emberi» percet voltunk távol. A telepen szinte semmi nem változott azóta, hogy elmentünk.

Mohov házában fel volt húzva a dolgozószoba redőnye, maga Andrej Andrejevics az asztalánál ült. (Szörnyű távolinak és idegennek láttam őt, amikor sántikálva elvánszorogtam az ablak előtt!) Juskovék alkalmazottja, a zömök, szeplős Mása, az utca túlsó oldalán, pelenkával a kezében állt a kerítés mögötti szárítókötélnél. A bolttól nem messze egy ismeretlen, térdnadrágos, barna férfi állt jártában megdermedve. És az egész kép fölött a mozdulatlan nap állt az égen, a faágakat félrehajlította a szél, amelyet én nem érzékeltem.

Az ebédlőben fáradtan roskadtam egy székre. Az ördög vigye! Nagyon elegem volt már az egészből. Erőt kellett vennem magamon, hogy összpontosítsak, és végiggondoljam, honnan is származhat ez a sok furcsaság. Amilyen levert voltam azonban, teljesen képtelennek éreztem magam a helyzet valamennyire is objektív mérlegelésére.

Mindketten éhesek voltunk.

Végül felálltam, és a lábamat vonszolva nekiindultam, hogy kirakjam az asztalra, amit a hűtőszekrényben és a konyhai gáztűzhelyen találtam.

— Elugrok egy fél literért — javasolta Zsora.

— Menjünk együtt — feleltem. Nem nagyon akartam egyedül kiengedni a telepre.

Rosszkedvűen beleegyezett. Nagyon untatta már a gyámkodásom, szívesen elszakadt volna tőlem.

Két-három órát töltöttünk az ebédeléssel.

Sok csodálatos dolog adódott. Az asztalról leesett villa a levegőben maradt, és csak úgy másfél perc múlva ért le a padlóra. A vodka sehogy se akart a pohárba ömleni, Zsorának az üvegből kellett kiszopnia.

Olyan volt az egész, mint egy jócskán lelassított film, és csak minden erőm megfeszítésével tudtam állandóan szem előtt tartani, hogy a világ teljesen normálisan viselkedik, csupán az érzékelésünk eltérő sebessége következtében látjuk megváltozottnak.

Amikor a lassan leereszkedő villát néztem, úgy rémlett, láttam én már valamikor ezt a jelenséget, ültem én már valamikor Zsorával az asztalnál kezemben a pohárral és a tejesüveggel. (Tudja, van egy ilyen érzés: mintha az, ami az emberrel éppen történik, már megtörtént volna egyszer az életében.)