Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Életemben először láttam ezt a jelenséget.

A gömb elúszott a veranda mellett, oly közel, hogy úgy tűnt, menthetetlenül nekiütközik, aztán elrepült az erőmű épületei felé. Követtem a röptét, minden nehézség nélkül, hiszen a színe ekkorra már megváltozott, világossárga lett, mint a kohóból kicsorduló vasolvadék. Nekiütődött a reaktorépület tetejének, az ütközéstől felszökkent, ismét nekiütődött, aztán nem szétrobbant vagy szétpukkant, ahogy vártam, hanem mintegy keresztülhatolt a tetőn.

Megijedtem, hogy még valami tűz üt ki, kiszaladtam a tornácra, és megkerültem a házat, hogy megnézzem, nem fenyegeti-e veszély az erőművet. A főépület tetején azonban, ezt jól láttam a kertből, a tűznek semmi jele nem mutatkozott. Mindenütt csönd volt. Az eső ferde sugarai tovább csapkodták a fákat és a pázsitot. Álltam még vagy fél percet a ház mellett, aztán megnyugodva visszatértem a dolgozószobámba.

Már nagyon késő volt. Lefeküdtem aludni, és csak aztán, reggel kezdődött az, amiről mesélni fogok.

Nyolc óra körül ébredtem, és nagyon elcsodálkoztam, hogy ilyen sokáig aludtam. Mifelénk rendszerint hatkor kelnek.

A vihar még az éjjel elült. Az ablakon belátszott a kék ég csücske és a kertből a ház közvetlen közelében álló hársfa egy ága. Rápillantottam és örvendeztem, hogy szélcsendes napunk van — a levelek teljesen mozdulatlanul csüngtek.

Hamarosan megéreztem, hogy valami szokatlan van a szoba légkörében. Mindenekelőtt valami állandó, furcsa suhogást hallottam, mintha a közelben valaki nagy papírlapokat rakosgatna egyik helyről a másikra.

Valami szaggatott suhogás, amely időnként elcsendesedett, majd ismét felerősödött.

Aztán észrevettem, hogy nem hallom a nagyapámtól rám maradt, régi nagy óra megszokott érces ketyegését. Ez az óra, emlékezetem szerint, még soha nem állt meg, és igen kellemetlenül érintett a gondolat, hogy most elromlott.

Felugrottam az ágyról, és ahogy voltam, pizsamában, az ablakhoz mentem, nem ahhoz, amelyik a kertre, hanem amelyik az öbölre nyílik.

Felrántottam a rolót, és gyors pillantást vetettem a partra és az aszfaltozott útra, aztán megfordultam, és az órához léptem. Attól, amit láttam, valami nyugtalanító érzés fogott el. A homokpartot nyaldosó hullámok, az út szélén két gyalogos, egy száguldó motorkerékpár — mindez olyan volt, mint máskor, és ugyanakkor mindebben valami különös is érződött.

Az órához lépve — öreg, svájci szerkezet, faragott tölgyfa szekrénykében — kinyitottam a fedelét, hogy megnézzem, mi van vele. Kinyitottam és. megdermedtem.

Tudja, mit láttam? A hosszú, vastag, bronztengelyű inga nem állt függőlegesen. Bal felé állt, egészen távol az egyensúlyi helyzettől!

Emlékszem, hogy gyermekkoromban, tizenkét éves kisfiúként, gyakran álmodoztam arról, hogy valami csoda fog velem történni. Felugróm például, és nem esem vissza azonnal a földre, hanem fennmaradok a levegőben. És felugrottam hússzor, harmincszor, ugráltam a kifulladásig, de persze mindig azonnal visszaestem a földre, pontosan, ahogy az egyetemes tömegvonzás törvénye előírja. A sikertelenség azonban nem vette el a kedvem az álmodozástól. Úgy gondoltam, hogy ha nem ma, hát holnap, mégis sikerülni fog kiszabadulnom a nehézségi erő rabságából, és akkor. Akkor feltartóztathatatlanul nekilódult a képzeletem. Már ott lebegtem a föld felett, átrepültem a határokon, segítettem a csendőrökkel küzdő forradalmároknak, kiszabadítottam börtöneikből a tőke rabjait, és általában teljesen átalakítottam a világot.

Ki ne álmodozott volna gyermekkorában varázsszárnyakról, láthatatlanná tevő sapkáról vagy más efféléről?

És íme, a szemem láttára valósult meg az én gyermekkori csodám! Az óránk ingája felszabadult a nehézségi erő hatalma alól. Nem vonzotta a Föld tömege. A levegőben lebegett.

Nem tudom, más hogyan viselkedett volna a helyemben, én nagyon megdöbbentem, és vagy fél percig bénultan meredtem az ingára. Aztán megráztam a fejem, és megdörgöltem a szemem.

Az óra nem járt, az inga mégis a lengésív bal szélső pontján állt. Hihetetlen, de így volt.

Szórakozottan kinéztem az ablakon, és attól, amit ott láttam, végigfutott hátamon a hideg.

A látvány egy jottányit sem változott azalatt, amíg az ingát néztem. Még most is ugyanaz a hullám gördült ki a partra — ráismertem a habosán legöndörödő tarajára —, a két gyalogos az úton ugyanabban a helyzetben, amelyben az előbbi, futó pillantásom érte őket, a motorkerékpár is ott maradt azon a szent helyen.

Emlékszem, hogy legjobban a motoros döbbentett meg. Egy IZS-49-es volt, és legalább ötven kilométeres sebességgel haladt — ezt a kipufogón kitóduló kékes füstből láttam, amely a hangtompítótól meglehetős távolságra lövellt ki. A motor száguldott, s ugyanakkor egy helyben állt. Állt, és nem dőlt fel; ez megint csak homlokegyenest ellentétben állt az egyensúly törvényeivel.

Erre aztán az ötlött fel bennem, hogy hátha alszom, és mindez egyszerűen csak álom. Megcsíptem a bal kezemet, és felkiáltottam a fájdalomtól. Nem, nem aludtam.

«Mulatságos!» — mondtam magamnak, bár egyáltalán nem találtam mulatságosnak, hanem épp hogy ijesztőnek.

Újból végignéztem a szobán, aztán kinéztem az ablakon.

— Korosztiljov mérnök vagyok — mondtam hangosan. — Vaszilij Petrovicsnak hívnak, harmincöt éves vagyok, ma vasárnap van, június huszonötödike.

Nem, nem őrültem meg. Az értelmemnek semmi baj a.

A félelemtől akadozó szívvel kimentem a szobából, az előszobában elfordítottam a kulcsot, és nagyot löktem a kertre nyíló ajtón. Nem mozdult. Erre erősebben toltam, vállal megtaszítottam.

Reccsent egyet, és a forgóiról leszakadt ajtó kiesett a verandára.

Sóbálványként bámultam rá. Az ajtó sem úgy viselkedett, mint ezelőtt.

Egyébként ez a reccsenés volt az első normális hang, amely azon a reggelen a fülemet érte. Rádöbbentem, hogy amíg a szobában voltam, valami furcsa némaság vett körül, amelyet csak az a halk suhogás tört meg.

Semmiféle magyarázatot nem találtam arra, ami az ajtóval történt, elindultam hát az ösvényen a kertünket az utcától elválasztó alacsony, ritka kerítés felé. És most megint valami különös kezdődött. Amikor már majdnem odaértem a kiskapuhoz, hirtelen úgy éreztem, hogy nehezen fogok tudni megállni. Olyan érzésem volt, mintha a tehetetlenségi erő előrelökne, mint amikor az ember meredek lépcsőn fut lefelé.

Nagy nehezen «lefékeztem» a kerítésnél, és kiléptem az utcára.

A telep házai békés képet mutattak. A palánkok mögött gyermekfehérnemű száradt. A Mohov háza mellett álló hatalmas, sudár nyárfa fénylő, világoszöld levélsátra felől erős, friss illat áradt. A vihar utáni tiszta égen fényesen ragyogott a reggeli nap.

A fűszálak ferdeségéből és a nyárfaágak hajlásából ítélve azt kellett hinnem, hogy meglehetősen erős szél fúj. Az öbölben a hullám is szeles időről tanúskodott. Én azonban ezt a szelet nem éreztem. Melegem volt.

Álldogáltam egy ideig a kiskapunál, aztán odamentem a motorkerékpároshoz.

Jól emlékszem, ahogy közeledtem hozzá, kezdtem meghallani a motor kipufogóit. De nem úgy, ahogy máskor, hanem jóval mélyebb hangon. Mint valami távoli mennydörgés, olyan volt. És amint megálltam, ez a hang átváltozott ugyanazzá a suhogássá, amely már a szobában is gondolkodóba ejtett.

A motoros, egy napbarnított, kiálló arccsontú fiatalember, kissé előredőlve ült a nyeregben, az útra meredt, azzal a feszült figyelemmel, amely általában jellemző a járművezetőkre. Engem nem vett észre.