Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Meghökkent. A csodálkozó arckifejezés egyre erősebb lett, de még a csúcspontján sem volt igazán erős. Épp hogy csak felemelkedett a szemöldöke, és nagyobbra nyílt a szeme.

Általában igen tartózkodó természetű volt az én Andrej Andrejevics barátom, erről most újra meggyőződhettem.

A pillantása most elérte a cédulámat. A csodálkozó arckifejezést érdeklődés váltotta fel.

Elkezdte olvasni, három-négy másodperc kellett, hogy felfogja, de számomra ez vagy húsz percet jelentett. Felálltam és leültem, sétáltam a szobában, kinéztem az ablakon, hogy mi van a házamnál. Mohov meg egyre csak a cédulát nézte.

Egy ízben odatettem a kezem az asztalra, a szeme elé, és mozdulatlanul ott tartottam három percig a magam időszámítása szerint. Azt hiszem, észrevette, mert a pillantása lassan felemelkedett a céduláról a kezemre, és a szemöldöke megint kezdett csodálkozón felemelkedni.

Hát persze, amíg mozogtam, nem láthatott, ahogy a többiek sem, akikkel Zsora és én útközben és a telepen találkoztunk. A normális látóképesség számára mi túl gyorsan mozogtunk. Az emberek a legjobb esetben is csak halvány árnyak röpke villanásaként érzékelhettek minket.

Mohov még egyszer elcsodálkozott, erre megint elment tíz-tizenkét percem, és ezután valami nagyon furcsa mozdulatba fogott.

Először nem értettem, mire készül. Andrej a derekát lassan előredöntötte, aztán a szék alatt beroggyantotta a térdét, és végül hátranyújtotta a karját. Ahogy ott állt, testtartása egy úszóra emlékeztetett, aki a startkőről épp a vízbe készül ugrani. Egy egész percig ebben a testtartásban maradt.

Aztán kezdte kiegyenesíteni a térdét, kezével megfogta a széket, a nyakát gúnárként kinyújtotta, testének súlypontja előrehelyeződött.

Kiderült, hogy csupáncsak felállt a székről.

Rájöttem, hogy a feleségét akarja hívni, hogy szemtanúja legyen mindezeknek a csodáknak, s úgy véltem, bőven van időm, hogy utánanézzek Zsorának.

Ez az első próbálkozás, hogy kapcsolatot teremtsek a külvilággal, eléggé keserű érzést hagyott bennem. Nyilvánvalóvá vált, hogy feltehetek kérdéseket, egy-két óra múlva választ kapok, és kész. Nem valami kellemes gondolat, hogy áthatolhatatlan fal választ el az összes embertől.

Ahogy elsiettem a kertben a garázs mellett, eszembe jutott, hogy ha Zsora megint huligánkodni kezd, bezárhatnám ide, a Moszkvicsom mellé.

A garázsom elég tágas, vaslemez tetejű, masszív téglaépítmény. Egyik oldalán széles dupla ajtó, jó erős retesszel, a másik oldalon kis ablak, úgy másfél embermagasságban. Egészében teljesen alkalmas helyiség, hogy egy időre bezárjam ezt a veszélyes fickót. (Ekkor valahogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy milyen rendkívüli erővel rendelkezünk.)

Elgondolkozva a garázs mögé mentem, és ott, mintha villám sújtott volna le, megdermedtem.

A téglafal tövében húzódó eperágyást valaki durván összetaposta. Az ablakhoz egy széles deszkát támasztottak, és összetörték az ablakkeretet.

Elvettem a deszkát, felugrottam, elkaptam az ablak peremét, felhúzódzkodtam, és benéztem a garázs belsejébe.

Bent minden a helyén volt. A belülről felerősített rács sértetlen.

Valaki megpróbált betörni a garázsba. Megpróbálta, de kudarcot vallott, mivel nem tudott az ablakrácsról.

Nem kellett sokáig törni a fejem, hogy ki volt ez a betörő. Azonnal eszembe jutott Zsora sáros cipője és a zavara, amikor beinvitáltam a házba, és hogy vonakodott elmondani, hol érte őt a világ furcsa változása.

E pillanatban azonban nem a Zsora ügyködése izgatott.

Ő és én! Ő itt, a garázsnál, én meg benn a hálószobában… Mi az, ami összeköt bennünket? Miért csak engem és őt választott ki ez a furcsa erő, hogy aztán ezek a csodák megtörténjenek velünk?

Gondolatban egy egyenest húztam a garázs és a hálószoba között. Az egyenes az egyik irányban az öböl felé mutatott, a másik vége az erőmű területe felé.

Otthagytam a garázst, hogy jobban lássam a villát.

Igen, persze, ez a helyzet. Az egyenes, amellyel gondolatban összekötöttem a garázs hátsó falát és az ágyamat a hálószobában, ahhoz az épülethez futott, amelyben az atomreaktor van elhelyezve.

Valami keskeny sugárnyaláb vetődhetett ki onnan, és megváltoztatta az összes életfolyamat sebességét bennem és a társamban. De miért? Miféle sugár? Hogyan hatolt keresztül a vastag védőpáncélokon, amelyek még az uránium bomlásakor keletkező neutronáramot és az összes veszélyes sugárzást feltartóztatják?

Akkor egyszerre eszembe jutott, mit láttam az éjjel. Egy medúzára emlékeztető, kis, kékes gömb. Gömbvillám. Egy gömbvillám, amely tegnap áthatolt az épület tetején, épp azon a helyen, amelyet a képzeletbeli vonalam kijelölt!

Nincs itt valami összefüggés?

Pillanatok alatt végiggondoltam mindazt, amit a gömbvillámról tudok.

Úgy áll a helyzet, hogy ez egyike azoknak a rejtélyeknek, amelyeket a modern tudomány még nem tudott megfejteni. A gömbvillámot rendszerint a szél viszi, de volt eset, amikor a légmozgással szembe haladt. A gömb belsejében rendkívül magas hőmérséklet uralkodik, a szigetelőanyagokról viszont, mint például a fa és az üveg, a villám lepereg, még csak meg sem perzseli őket. Megesik, hogy a villám útjában emberrel találkozik, de kitér előle, mintha az élő szervezet kisugárzása leküzdhetetlen akadályt jelentene számára. Mostanság sokan úgy vélik, hogy a gömbvillám egyáltalán nem is villám, hanem ionizált plazmatömeg, vagyis atommagokból és a róluk leszakított elektronokból álló gáz.

Ha ez igaz, a természet a maga laboratóriumában már megvalósította azt, amivel most a tudomány legkiválóbb koponyái küszködnek.

Megtörténhetett vajon, hogy az erőmű reaktorában folyó urániumbomlási folyamat hatására a gömbvillám plazmája valami új sugárzást hozott létre?

A gondolatra, hogy egy eddig ismeretlen energiafajta felfedezése előtt állok, lángba borult az arcom, és vadul megdobbant a szívem.

Új energiafajta!

Az idő folyását meggyorsító sugarak!

Eszembe jutottak Valcev professzor kísérletei, amelyek bebizonyították, hogy radioaktív besugárzásra jóval lerövidül az alma érési ideje. Amerikában, Brookhavenben is hasonló eredményekre jutottak.

Egész megrendültén indultam a házhoz, hogy elmondjam Zsorának az elképzeléseimet. A folyosón izgatottan kaptam elő a kulcsot a zsebemből, kinyitottam az ajtót, beléptem az ebédlőbe, és visszahőköltem.

Zsora nem volt ott.

Még azzal sem vesződött, hogy kinyissa az ablakot, egyszerűen kiverte a keretet üvegestül, és kilépett.

Valószínűleg már akkor sem aludt, amikor másodszor benéztem hozzá.

Az ablakból láthatta, hogy Mohovékhoz mentem. Úgy vélte, eleget élvezte már a társaságomat.

Mindaz a rossz, amit tudtam róla, most egyszerre az agyamba tódult.

Mihez fog kezdeni most, hogy függetlenítette magát? Mit fog csinálni az útjába akadó emberekkel, hiszen láthatatlanná tette és hatalmas erővel ruházta fel a csodálatosan felfokozott gyorsaságú mozgás! Nemcsak hogy senki nem tudja feltartóztatni, de még csak nem is láthatják. Ha rátámad az emberekre, még azt sem fogják tudni, miféle szörnyű erő forgatta fel az életüket.

Szidtam a könnyelműségemet, hogy magára hagytam a szobában, és gyorsan utána eredtem.

Amint már említettem, a telep utcája a parti műutat köti össze az erőműtől körülbelül két kilométerre levő vasútállomással. Magam sem tudom, miért, de ahogy kiszaladtam az utcára, biztosra vettem, hogy Zsora a parti műúton indult el, éspedig nem is akármerre, hanem Leningrád felé.