Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Annyira hasonlított a mennydörgésre, hogy megálltam, és felnéztem az égre. Egy felhőcske se látszott.

Emlékszem, egészen megijesztett ez a dörgés. Valahogy mintha mindenütt jelen volna. Mintha maga a föld üvöltene.

Én pedig úgy éreztem, hogy épp elegem van a csodákból és kozmikus katasztrófákból.

Aztán a mozdony felé pillantottam, megláttam a kémény fölötti mozdulatlan gőzfelhőt, és rájöttem, hogy csupán a mozdonyfüttyöt hallom. A gépész értesíti az állomásfőnököt a vonat közeledtéről.

Nagyon sokáig vánszorogtam a szerelvény mellett. Előbb kővel rakott pőrekocsik jöttek, aztán néhány marhavagon, három tartálykocsi, megint pőrekocsik és megint vagonok.

Végeérhetetlen vonat volt, egészen beleáradtam az előzésbe. Még csak a közepe felé jártam, de már elegem volt belőle.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha mi Zsorával valahova mentünk, egyáltalán nem éreztük, hogy szupergyorsasággal mozgunk. Úgy tűnt, minden más egy helyben áll, mi pedig normálisan haladunk.

Arról van ugyanis szó, hogy a «gyorsan» és «lassan» tisztán szubjektív fogalmak.

Ezért éreztem úgy, hogy én normális sebességgel megyek a végtelen szerelvény mellett, az meg szinte mozdulatlanul áll. (A valóságban úgy negyven kilométeres óránkénti sebességgel haladhatott.)

Elértem az első kocsikig, amikor a mozdonyfütty dörejébe magasabb hangok is kezdtek vegyülni. Az volt a benyomásom, mintha a kerekek felől jönnének.

Aztán, már a mozdony mellett voltam, amikor az alacsony töltés alján megpillantottam egy kötött kabátkás nénikét, aki kétségbeesett arccal nyújtotta a kezét valami felé, ami a mozdony előtt, a sínen lehetett.

Tekintve, hogy én egészen a vagonok mellett mentem, nem láthattam, mi van ott.

Még néhány lépés, és elhagytam a mozdonyt. Jól emlékszem, hogy amikor a dugattyúk mellett elhaladtam, forróság csapott meg.

Úgy húsz méterre az elülső, kis vezetőkerekek előtt, a talpfákon egy négy-öt éves kislány állt. Helyesebben nem állt, hanem szaladt. De minthogy számomra az egész világ mozdulatlanná dermedt, így olyan volt, mintha futó testhelyzetben állna. Szalmasárga varkocsa, kövérkés, suta gyereklábacskája volt.

Megnéztem a kislányt, a nénit, a gépészt, aki valamiért majdnem derékig kihajolt a kis ablakon, és továbbmentem.

Zsorát tőlem fél kilométerre még jól láttam az úton.

Még vagy tíz métert megtettem, és csak akkor eszméltem fel.

Mit csinálok? Hova megyek? Hiszen itt szerencsétlenség történik! A gyerek a vonat alá kerül!

Ezután már gyorsan rájöttem, mi is történt. A töltésen és mellette ilyenkor júniusban mindig sok szamóca terem. Bár a vasúti személyzet mindent megtesz ellene, a környező telepek nyaralói és a falusi gyerekek oda járnak gyümölcsöt szedni.

A néniké és a kislány is nyilván épp ezt tette. Aztán a néni egyszerre észrevette a közelgő vonatot, és átkiáltott a töltés túlsó oldalán levő unokájának, hogy vigyázzon. A kislány azonban nem hallotta jól, és a nagyanyjához akart szaladni.

Érteni értettem mindezt, de mit tehettem?

Tudtam, hogy ha most egyszerűen csak felkapom a kislányt a talpfákról, és leteszem a fűbe, ez olyan volna, mintha az ágyúlövedék sebességével csapnék le a gyerekre.

Visszaemlékeztem, hogyan szakadt le a támla a székről, amikor egyszer fel akartam emelni.

Nem titkolom, hogy rendkívül dühös voltam az ostoba öregasszonyra. Kisgyerekkel megy a sínek közé szamócázni! Szerintem nagyon enyhén ítélik meg nálunk a különböző vasúti kihágásokat.

A mozdony lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett a kislányhoz.

A gyerek és az öregasszony tökéletesen mozdulatlanná dermedt, a hatalmas mozdony azonban minden másodpercben megállíthatatlanul egy-egy újabb centiméterrel előbbre került. A gépész arcán mérhetetlen borzalom és kétségbeesés tükröződött. Most jöttem rá, hogy a mozdony morajába vegyülő süvöltés nem más, mint a fékpofák sivítása.

Először az az ötletem támadt, hogy a ruhájánál fogva próbálom felemelni a kislányt, de amint megemeltem egy kicsit a ruhácska szélét, a könnyű anyag azonnal foszladozni kezdett.

Aztán kitaláltam, hogy levetem a pizsamámat, és abban emelem fel a kislányt, mint valami zsákban. Teljesen elfelejtettem, hogy egy ízben már megpróbáltam levenni a pizsamát, és a vékony anyag természetesen szintén szétesett az ujjaim között.

Fura egy helyzet volt. A futásba meredt kislány, a gépész kétségbeesett, eltorzult arca — ő természetesen már biztos volt abban, hogy elgázolja a gyereket —, a mozdony feltartóztathatatlanul közeledő súlyos ütközői és én, aki azt se tudtam, hogyan nyúljak ehhez a pici, világos hajú teremtményhez.

Késlekedni azonban nem lehetett. Még egy pillanat, és a vonat szétmorzsolja a gyereket.

Végül is úgy döntöttem, hogy egyszerűen kézzel megfogom. Az volt csak a nehéz, hogy ne tegyek kárt benne a túl gyors mozgással.

Végtelen óvatossággal becsúsztattam a tenyeremet a gyerek hóna alá, és kezdtem lassan felemelni a törékeny kis testet. Már elszakadt a lába a talpfáktól, de a kislány változatlanul futó testtartásban maradt.

A vasúti pályatest már érezhetően megsüllyedt a mozdony súlya alatt.

Amikor a kerek ütközőtárcsa egészen a közelembe ért, megvetettem a lábam, és óvatosan kezdtem a kislányt a levegőbe emelni. Az ütköző már a hátamnak nyomódott, forró kenőolaj szag érződött. Néhányat léptem a talpfákon, leléptem a töltésről, és egyszerűen eleresztettem a kislányt a föld fölött.

Nem is tudnám megmondani, mihez hasonlítható az, amit tettem. A normális életben valahogy a csordulásig telt tálat viheti így az ember.

A kívülálló úgy láthatta, hogy a kislányt közvetlenül a vonatkerekek elől egyszerűen lefújta a szél a talpfákról.

Egy darabig még ott álltam mellette, néztem, ahogy lassan leereszkedik a fűre. Az arcán előbb ijedtség jelent meg, ezt aztán a csodálkozás kezdte felváltani.

Azt hiszem, nem okoztam semmi sérülést.

Az öregasszony változatlanul úgy állt, ahogy eddig, a gépész még jobban kihajolt az ablaknyíláson, és most a mozdony kerekei alá nézett. Nyilván azt hitte, hogy a gyerek már ott van.

Nagyon megsajnáltam szegény gépészt. Szerettem volna megveregetni az olajfoltos vállát, és megmondani, hogy minden szerencsésen végződött.

Ezek után az útra pillantottam, Zsorát kerestem. Időközben azonban már eltűnt szem elől.

Pillanatig sem reméltem, hogy utolérem, mégis elmentem a Pihenő állomásig. A műút itt kettéágazik. Az egyik ág lekanyarodik az öbölhöz, hogy ott a parti műúttal egyesüljön, a másik pedig Krasznoosztrov felé megy, onnan aztán tovább, szintén Leningrádba vezet.

Sehogy se tudtam kitalálni, melyik utat választotta Zsora.

Vagy tíz percet bolyongtam az állomáson, abban a reményben, hogy valahol belébotlom. Megszomjaztam, odamentem a szódavizes bódé előtt várakozó kis sorhoz. Amíg az elárusítónő mozdulatlanul a visszajáró pénzt nyújtotta egy kövér s már ebben a korai órában is verejtékező férfinak, én elvettem egy poharat, és megpróbáltam magamnak tiszta vizet önteni. Ez azonban túlságosan hosszadalmas ügyletnek bizonyult. Nem vártam meg, míg a pohár megtelik, letettem a pultra, és kivettem a másikat a férfi kezéből.

Egy kis harapnivaló sem esett volna rosszul, és arrább, az állomáson már nyitva volt a büfé. Mégse tudtam rászánni magam, hogy bemenjek az emberekkel teli helyiségbe. Megint erőt vett rajtam a szégyen, hogy nem olyan vagyok, mint a többi.