Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Még egyszer végigültem a dolgozószobájában két és fél órát, és ő meg a felesége megint láthatott. Eléggé kínosak voltak egyébként ezek a találkozások. Sehogy se tudtam visszafojtani az idegességemet, amit a normális emberek lassúsága váltott ki belőlem, és ehhez még állandó félreértések társultak. Úgy hittem, hogy Válja és Andrej egyik-másik mozdulata velem kapcsolatos, de aztán kiderült, hogy nem így van. Például Andrej kezdte felemelni a kezét: azonnal arra gondoltam, hogy meg akar érinteni. A keze azonban elhaladt mellettem. Egy perc, kettő, három. Akkor kezdtem azt gondolni, hogy valamit mutatni akar. Végül aztán, öt-hat perc múlva, kiderült, hogy csak egy hajfürtöt simított félre a homlokáról.

Általában egyszer sem tudtam előre kitalálni, hogy egyik vagy másik mozdulat mi végre indul.

Rengeteg szabad időm volt, és először nem tudtam, mivel üssem agyon.

Ezen elcsodálkoztam, de aztán megértettem, hogy az ember egyszerűen semmi jelentőset nem tud csinálni egyedül önmagának. Még pihenni se tud.

Itt van például a könyv.

Kinyitottam egy Stendhal-kötetet, de rögtön letettem.

Úgy látszik, nemcsak egyszerűen olvasunk, hanem azzal a titkos — még saját magunk előtt is titkos — reménnyel tesszük, hogy az olvasás következtében jobbá és okosabbá váljunk, és ezt a jóságot és okosságot átadjuk másoknak is.

Bizonyára Robinson Crusoe se vette volna kezébe a bibliát, ha nem hitte volna, hogy egyszer mégiscsak kiszabadul a szigetéről. Én is ilyen magányos Robinsonnak éreztem magam ebben a lakatlan másidőpusztaságban. Visszatérhetek vajon egyszer az emberek közé?.

Természetesen sokat töprengtem azon, miféle erő sodort engem és Zsorát ebbe a furcsa helyzetbe, és arra lyukadtam ki, hogy a gömbvillámelméletem teljesen valószínű. Vitathatatlan, hogy a plazma és az urán bomlási folyamatának kölcsönhatása létrehozhatott valami sugárzást, amely a radioaktív sugárzáshoz hasonló természetű, de amelyet az emberiség még nem ismer. Abban pedig, hogy a radioaktív sugárzás befolyásolhatja az életfolyamatokat, senki sem kételkedik.

Nagyon sok észrevételem volt, és minthogy úgy véltem, a későbbiek során érdekes és fontos lesz a tudomány számára mindaz, amit az első gyorsított életű ember látott és tapasztalt, naplót kezdtem vezetni. Néhány lap még most is itt áll a szemem előtt:

Június 25, 8 óra 16 perc 4 másodperc .

Megvizsgáltam a sugárzás útvonalát az erőmű falától az öbölig. Minden élő szervezet gyorsultan él ebben a sávban. A sugárzás útjába eső bazsarózsabokron már hatalmas virágok nyíltak. A bazsarózsa rendszerint csak július elején nyílik.

A sugárzás hatásterületén a fű is kéthárom centiméterrel magasabb, mint másutt. Messzebbről és oldalvást nézve ez világosan látható volt, például ha a háztól jobb felé eső hársfa alsó ága felől néztem.

Június 25, 8 óra 16 perc 55 másodperc .

Juskovék házából körülbelül négy órával ezelőtt — a saját időm szerint — kilépett az idősebbik Juskov fiú, és most a kertben lépdel. Amikor először megfigyeltem, egy-egy lépése mintegy három percig tartott. Most négy perc kell hozzá. Tehát egyre gyorsulok.

Ehhez a megfigyeléshez kapcsolódik egy másik. A víz még sűrűbb lett. Az öbölben mintegy fél másodpercig állhattam a hullámon, és nem süllyedtem el.

Ugyanaznap, azonos óra, 18 perc.

Kalapáccsal ráütöttem a kertben egy nagy kőre. A kalapács, mintha agyagból volna, palacsintává lapult. Még egypár ütés, és gombóccá formáltam.

A fa olyan lágy lett, mint a vaj. Egy hüvelyknyi vastag deszkát olyan könnyen átvágtam, mintha vajból volna. A második próbálkozásnál azonban a kés eltompult, alig tudtam kihúzni.

Láttam a kertben egy lepkét, amelyet nem tudtam elfogni. Elrepült előlem. Ez újabb bizonyíték arra, hogy minden élő elszenvedte a sugárhatást. De kifejezetten csak az élő anyag, hiszen az óra úgy jár, mint azelőtt.

Érdekes volna ellenőrizni, megnövekedett-e a rádióhullámok és az elektromos áram sebessége ebben a zónában. Sajnos, ehhez nincsenek műszereim.»

Amikor a kőhöz csapdosva hol gombóccá, hol kerek lepénnyé formáztam a kalapácsot, mindaddig, míg a vas nem kezdett szétmorzsolódni, természetesen jól tudtam, hogy a fém fizikai tulajdonságai nem változtak. A vajként vágható fa sem változott. Arról van szó, hogy a mozdulataim ereje nőtt meg hihetetlen mértékben.

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy a jövőben, amikor az emberiség elsajátítja az élet gyorsításának képességét, újabb hatalmas erőket állíthatunk a természet legyőzésének szolgálatába.

Gondoljuk csak el: mindeddig a földi biológiai élet — beleértve az embert is — az élettelen természettel teljes összhangban fejlődött. Következésképpen az emberi testre is ugyanaz a nehézségi erő vonatkozik, mint például a kőre. Ezenkívül az ember éppoly lassú, mint az állatok jó része. Ez pedig nem egyszerűen csak harmónia, hanem korlátozó függőség is. A kő nem marad a levegőben, mivel a fajsúlya nagyobb a levegő fajsúlyánál, és az ember sem képes repülni speciális készülékek nélkül.

A nehézségi erővel szemben nincs különbség a gondolkodó ember és egy kvarckristály között.

És most én, elsőként az emberek között, felismertem, hogy eljött az idő, amikor el lehet törölni ezt az értelmetlen egyenlőséget. Közönséges alumínium vagy műanyag szárnyakkal a gyorsított életű ember fennmaradhat a levegőben, ha másodpercenként tíz-húsz szárnycsapást tesz.

Az emberek megtanulnak a vízen járni. Nem rettenti őket többé a zuhanás, mert a szabadesés gyorsulása végtelenül lassúvá válik.

Felmérhetetlenül megnövekednek a termelési lehetőségek. A fém és a fa viaszként viselkedik az ember kezében, de ugyanakkor megtartja szilárdságát az összes természeti erőkkel szemben.

Egy ízben, egy ilyen gondolatmenet után, álmot láttam. Valami csodálatos, boldog, örömteli álmot.

Azt álmodtam, hogy egy hatalmas, opálosan gyöngyházszínű, magas falú teremben állok. A teremnek nem volt mennyezete, és hiányzott a bal oldali fala is. Ott álltam, és előttem — ugyanolyan opálos padlón — összegöngyölt rajztekercsek feküdtek, de nem papírból, hanem valami sima, sárga anyagból. Az én művem volt, amit éppen akkor fejeztem be.

Balra, ahol nem volt fal, a tenger hullámzott. A tomboló, viharos, északi tenger száguldó, magas hullámai valahol lent, a láthatatlan parthoz csapódtak, és a csapásoktól remegtek az épület falai, remegett a padló. Az égbolt is kéken tornyosuló felhőkkel borított fénytelen, északi ég volt. Csak a látóhatáron csillant fel a kezdődő reggel tiszta fénycsíkja. Mindebből valami átható frisseség, erő és hatalom áradt. Én meg, aki éppen befejeztem a hihetetlenül nehéz munkát, amely itt feküdt a rajzokon, éreztem, hogy teljhatalmú szuverén ura vagyok ennek a hatalmas teremnek, ahol állok, és a tengernek és az égnek és az egész világmindenségnek. És azt is tudtam, hogy minden ember, az emberek végtelen sokasága a terem falain és a viharos láthatáron túl, ugyanolyan, mint én, büszke uralkodója minden létezőnek.

Álmodtam még mást is akkor, de főleg erre a büszke érzésre emlékszem, a világmindenség feletti határtalan hatalomra, amelynek részese volt az egész emberiség.

Ez után az álom után órákig járkáltam boldogan a mozdulatlan telepen, és még a szakadatlanul gyötrő magányosságról is megfeledkeztem.