Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Egyeztettem a karórámat az állomás órájával. Másodpercre megegyeztek.

Aztán erősen sántikálva hazaballagtam.

Nagyon rossz volt a hangulatom. Először ütött belém a gondolat, hogy alapjában véve egy emberöltő nem is olyan nagy idő — mindössze vagy nyolcszáz hónap. Tekintve, hogy én háromszoros gyorsasággal élek, a hátralevő harminc évemet egy vagy másfél hónap alatt fogom leélni — a normális idő szerint. Most június vége van, augusztus közepére vénséges vén ember leszek és meghalok.

Ugyanakkor nekem magamnak — az én belső érzékelésemnek — ez teljes harminc évet fog jelenteni, mindazzal, ami az emberi élettel vele jár: reményekkel és csalódásokkal, tervekkel és megvalósításukkal. És mindez a legteljesebb egyedüllétben. Csak nem számíthatom érintkezésnek a cédulákat, amelyeken üzenetet válthatok a mozdulatlan ember-bábukkal.

Nyolc óra múlt tíz perccel. Két normális, «emberi» óra múlva a városból megérkezik Anya. Hogyan fogadjam? Hogyan értessem meg vele, hogy én már többé nem létezem a normális percek és másodpercek világa számára? Mit fog ő mondani a gyerekeknek az apjukról?

Keserű gondolatok voltak ezek, jó néhányszor nehezen felsóhajtottam, ahogy az úton vánszorogtam.

Félúton voltam, amikor rám tört az álmosság. Egy darabig keresgéltem valami helyet, az út menti bokrok közt, ahol kíváncsi szemek nem érhetnek el, nyugodtan lefeküdhetnék aludni, de ott, a vasútvonal mentén mindenütt sok ember volt, nem sikerült alkalmas zugot találnom.

Valamiért félelemmel töltött el a gondolat, hogy megláthatnak, ahogy alszom.

A nagylábujjam jócskán megdagadt és megkékült, és ahogy közeledtem hazafelé, a fájdalom lassan kiterjedt az egész lábfejre. Egyre jobban sántítottam, és mielőtt hazaértem volna a telepre, többször is le kellett ülnöm pihenni egyet.

Amikor még a bozótban bujkáltam, hogy rajtaüssek Zsorán, beakadtam valami ágba, és a pizsamám kissé beszakadt a gallér alatt. Aztán a hasíték egyre növekedett, míg végül a hátamat két különálló pizsamadarab fedte. Levettem, és eldobtam az egészet.

Egyáltalán meglehetősen siralmas állapotban értem haza. Sántán, kimerültén, éhesen és derékig meztelenül. Gyorsan bekaptam egy darab kenyeret, és elterültem a pamlagon.

Előfordul néha az emberrel, hogy bár sürgős és fontos tennivalója van, egyszer csak otthagy csapot-papot, és nekiáll valami semmiséggel foglalkozni. Tudja, hogy fontos dolga volna, mégis arra fecsérli az idejét, hogy akkurátusán kihegyezze a ceruzáját, felidézzen egy mondatot, amit nemrég olvasott valahol, vagy valami más effélét csinál.

Ez rendszerint a nagy kimerültségtől van.

Amikor néhány órás mély alvás után felkeltem az ebédlőben a pamlagról, én is, ahelyett, hogy azonnal átmentem volna Mohovhoz, hogy megtudjam, válaszolt-e valami cédulával, tiszta inget hoztam a fürdőszobából, és nekiálltam, hogy felvegyem.

Végső soron nem volt lényeges, hogy ingben fogok-e a telepen mászkálni, vagy egy szál pizsamanadrágban. Egyre megy, senki se láthat, és fázni se fáztam.

Megpróbáltam felhúzni az inget, de az anyag hangtalanul és minden ellenállás nélkül szétfoszlott, és hamarosan szanaszét röpködtek a szobában és lassan a padló felé ereszkedtek a leszakadt ingujjak, az eleje és a háta.

Aztán megpróbáltam dunsztkötést tenni a lábamra (természetesen hidegvizeset, ahogy ez ficamnál és törésnél szokás). A pólya azonban szétfoszlott a kezemben, és végül egyszerűen csupasz lábra húztam a cipőt.

Csak ezután mentem át Mohovhoz.

A házból kilépve az járt a fejemben, micsoda felfordulást sikerült már csinálnom a villámban az elmúlt időszakban. Az ebédlőben ki volt szakítva az ablakkeret, a konyhában Zsora széttört palackjai hevertek a padlón, a bejárati ajtó a forgókról letépve a kert füvén feküdt.

Andrej Andrejevicshez megint a dolgozószoba ablakán másztam be.

Átléptem a párkányon, és megláttam, hogy Mohov és felesége, Válj a az asztalnál állnak. Mindkettőjük arcán olyan arckifejezés volt, mintha fülelnének valamire.

Azt vártam, hogy az asztalon cédula lesz a számomra, de nem volt.

Válj a kenyérvágó kést tartott a kezében. Valószínűleg épp reggelit készített, amikor Andrej behívta.

Amilyen idegállapotban — voltam, nagyon felingerelt a dolog. Miért nem válaszolt a cédulámra?

Aztán a karórámra pillantottam és elhűltem. Azóta, hogy itt jártam, mindössze négy normális «emberi» perc telt el!

A garázs körüli vizsgálódás, az utam az öböl víztükrén át, Zsora üldözése a vasútvonal mentén, a kislány megmentése, a visszaút a telepre — mindez négy szokványos percet vett igénybe!

A fenébe is, persze hogy nem volt még ideje Mohovnak megfelelően felfogni a tényállást.

Én meg már visszatértem mindezekből a kalandokból, és választ akarok a levelemre!

Leültem egy székre Andrej közelében, és kezdtem nézni őket.

A két élő bábu végtelenül lassan egymás felé fordult, és végtelenül lassan mosolyra húzódott az ajkuk.

Vagy tizenöt perc is eltelt, mire végre egymásra mosolyogtak, és Válj a kezdte kinyitni a száját. Bizonyára azt akarta mondani a férjének, hogy ne zavarja őt a terítésben.

Amikor bemásztam az ablakon, az általam felkavart levegő lesodort az asztalról egy letépett naptárlapot, és legalább tíz perc telt el, amíg a papírlap ferdén a szoba sarkába úszott.

Felálltam, óvatosan felemeltem az írógépet az asztalról, és letettem a földre — hadd győződjék meg Válj a is, hogy nem tréfáról van szó. Kivettem a ceruzát Andrej mozdulatlan kezéből, és nagy betűkkel felírtam a rajzlapra a vázlata fölé:

Más időrendszerben élek. Jelezd, hogy elolvastad és megértetted, amit írtam, írj választ. Nem hallhatlak téged, írj azonnal. V. Korosztiljov.

Mennyi időre van szüksége Andrejnak, hogy elolvassa ezt a levelet, és megírja a választ? Minden számítás szerint legalább egy normális percre, vagyis az én időm szerint legalább öt órára.

Kimásztam az ablakon a kertbe, és a boltba mentem vajért és konzervért.

Nem emlékszem világosan, mit csináltam azután. Azt hiszem, ez az öt óra feszült várakozással telt el. Kétszer ettem — megint vajas kenyeret és konzervet —, sántikálva bolyongtam a telepen, egy órát üldögéltem, és hideg vízben áztattam a lábam. (Nagyon sokáig kínlódtam, amíg sikerült megtöltenem a mosdótálat, és amíg meggyőződtem arról, hogy nem mozdíthatom el a helyéről. Amint megpróbáltam, a víz kilódult a tálból, és lassan szétfolyt a fürdőszoba kőpadlóján.)

Körös-körül pedig tovább tartott a végeérhetetlen reggel.

Nem voltam akkor teljesen tudatában, miért olyan fontos nekem, hogy Andrej tudomást szerezzen a velem történtekről, és egyáltalán, hogy erről más is tudjon.

Nyilvánvalóan arról van szó, hogy az ember nem bírja a céltalanságot. Bármilyen megpróbáltatást elvisel, bármilyen nehézséget leküzd az ember, de csak ha valami célja van.

Meg aztán nagyon fontos, hogy az ember maga válassza meg a sorsát. Ismert, hogy elébe megyünk a biztos halálnak is, de csak ha saját magunk akarjuk így. Az ember mindig ura és nem rabja akar lenni a körülményeknek.

Én is magától értetődően, ura akartam lenni annak, ami velem történt. Valami erő kiszakított a normális emberi életből. Addig, amíg erről senki nem tud, olyan helyzetben vagyok, mint aki a villamos alá került. Én azonban nem akartam a vakvéletlen áldozata lenni. Szükségem volt rá, hogy az emberek tudjanak arról, ami velem történt, hogy levelezhessek velük, hogy valamiképpen felülkerekedjek a helyzeten. Akkor aztán a továbbiak rendre értelmet nyernének. Még a halálom is, ha ez a felgyorsult lét végül is végez velem.