Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Ezekkel a gondolatokkal töltöttem a hátralevő időt, amíg le nem telt az öt óra, amit Andrej Mohovnak adtam, hogy válaszoljon az üzenetemre. Őszintén szólva mindent vártam, csak azt nem, amit felírt nekem a rajzlapra.

Andrej, ceruzával a kezében, az asztal fölé hajolt, Válj a pedig, félig már kifelé, az ajtóban állt. Testtartása olyan volt, mintha valami megijesztette volna.

Átmásztam a párkányon, és a saját soraim alatt egy teljes és egy félbemaradt sort pillantottam meg:

Vaszilij Petrovics, hagyd ezeket a trükköket. Szabad a gazda. Ne gyerekeskedj. Zavarsz a munká…

Éppen az utolsó mondatot fejezte be.

Emlékszem, mennyire felbosszantott a dolog. Trükkök! Gyerekeskedés! Mindaz, amit átéltem, amit láttam ezen a reggelen, nem más neki, csak trükk! Na megállj! Mindjárt mutatok én neked trükköket!

Aztán mégis erőt vettem magamon. Hát én talán elhittem volna, ha azt olvasom egy cédulán, hogy a barátom más időrendszerben él?

Pár pillanatig fel-alá rohangáltam a szobában a megdermedt Válja és Andrej között, töprengtem, mihez kezdjek. Végül rájöttem — hiszen ez nagyon egyszerű.

Leültem az asztalhoz Andrej mellé, és öt percig mozdulatlanul ültem.

És akkor mindketten megláttak. Előbb Andrej, aztán Válja.

Andrej az asztalnál állt, kissé előrehajolva. Befejezte az üzenetét. Aztán kezdett felegyenesedni, a feje lassan felém fordult. Egyébként a pupillája már előbb felém kúszott.

Öt-hat perc kellett, hogy felegyenesedjék, vagy talán tíz is. Ezalatt az érzelmek teljes skálája végigvonult az arcán. Csodálkozás, aztán ijedtség — nem túl nagy, alig észrevehető — és végül kételkedés.

Elképesztő az emberi arc kifejezőképessége! Picit elnyúlt szemek — a szokásosnak talán csak századrészével kerekebbek —, és máris csodálkozást mutat. Vegyük ehhez az alig észrevehetően legörbült szájszögletet — és megjelenik a félelem. Kicsit összeszorított ajkak — ez már a kételkedés.

A csodálkozás és az ijedtség elég gyorsan eltűnt Andrej arcáról, a kételkedés azonban tartósan ott maradt. Jó tizenöt percig nem tudott megválni tőle, míg megkövültén állt mellettem, nekem meg a mozdulatlan üléstől megfájdult a hátam.

Aztán végtelen lassúsággal kezdte felemelni a kezét.

Meg akart érinteni, hogy meggyőződjék arról, hogy nem csak káprázat, amit lát.

Válja viszont egyszerűen csak megijedt. Ajka szélesre nyílt, szeme kitágult. Előbb teljesen az ajtó felé fordult — eddig félfordulatban állt —, aztán megállt, és újra felém fordította a fejét. Sápadt arcán még jó sokáig ott maradt a rémület kifejezése.

Nagyon nehéz leírnom, mit éreztem, amikor Andrej keze lassan — majdnem olyan lassan, ahogy egy magas fa csúcsának árnyéka végigkúszik a füvön — a vállamhoz közeledett.

Eddig sem látszott igazán élőnek, de ez a benyomás most még csak erősödött attól, hogy mozog.

Különös, de így volt. A mozgás lassúsága csak hangsúlyozta a helyzet szokatlanságát. Ha Andrej és Válja egyáltalán nem mozgott volna, bábunak, kifestett szobornak tűntek volna, és ez nem lett volna olyan zavaró.

Aztán a vállamra ereszkedett a keze. A pulzusomon számoltam. Huszonöt lüktetés, még egyszer huszonöt. Két perc, három, négy.

Már a nyakszirtem is fájt, de igyekeztem mozdulatlanul ülni.

Csodálatos volt végignézni a tapintásérzékelés folyamatát, ahogy ilyen lassan lezajlott.

Andrej keze a vállamon feküdt. Ő azonban ezt még nem érzékelte, arcán ugyanaz a kifejezés ült, mint öt perccel ezelőtt, jóllehet a keze már megérintett engem.

Számoltam a másodperceket. Ujjainak idegvégződései most érzékelik a bőrömet. Most halad a jel az idegszálon az agyba. Valahol a megfelelő információfelfogó központban most kapcsolódik össze azzal, amit már a látóideg hozott. Most kapták meg a parancsot az arcizmokat vezérlő idegek.

És végül elmosolyodott! Alig észrevehetően kezdett felhúzódni a szájszöglete. Ahhoz azonban elég volt, hogy az arckifejezése megváltozzon.

A mindenit! Kis idő kellett, hogy rájöjjek, milyen fontos jelenségnek vagyok a szemtanúja. A gondolat anyagi mivolta bizonyosodik itt be a szemem előtt.

Aztán hirtelen kialudt a pillantása. Észre se vettem, mikor történt. A «kialudt» szó azonban nagyon pontosan kifejezi azt, ami történt. Még mindig engem nézett, a szeme azonban megváltozott. Valami eltűnt belőle. Elhomályosodott.

A feje is kezdett oldalra fordulni. Mintha megbántottam volna.

Vagy négy perc múlva értettem meg, hogy egyszerűen azt akarja látni, Válja is lát-e engem.

Csodálatos volt, ahogy kialudt a pillantása. Egyszerre, amint Váljára kezdett gondolni, és ennek megfelelően egy pillanatra nem gondolt rám, a szeme, bár még mindig rám nézett, teljesen megváltozott. Közömbös lett. Ugyanaz a szemgolyó, ugyanaz a szürkéskék írisz sötétkék sugaracskákkal, de a szem mégis más volt, egyáltalán nem hasonlított az előbbire.

Mi mehetett ott végbe, amikor eltűnt a gondolat? Hiszen a szemgolyó kémiai összetétele semmit se változott.

Talán ott kellett volna még maradnom egy ideig, hogy Válja is odajöhessen, és ő is meggyőződhessen arról, hogy létezem.

A sebesült lábam azonban teljesen elzsibbadt.

Még vagy két órát töltöttem Andrej dolgozószobájában. Semmiféle közvetlen érintkezésről természetesen nem lehetett szó.

Ez alatt a két óra alatt Andrej végleg odafordult Váljához, felemelte a karját, odaintette, és visszafordult arra, ahol már nem voltam. Válja pedig néhány lépést tett az ajtótól az asztal felé. Ennyi az egész.

Számukra az én két órám tizenkét másodperc volt.

A rajzlapra még felírtam Andrejnek egy szót: «írjál!» És elmentem.

Megint álmos voltam — általában gyorsabban kifáradtam, mint rendes körülmények között. Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy ott, helyben lefekszem. Ha öt órát aludnék, Válja és Andrej egy egész normális percig láthatna.

De aztán valamiért nem akaródzott lefeküdnöm a dolgozószoba díványára. Szörnyű ostobaság, de egyszerre úgy éreztem, hogy ez a két mozdulatlan figura kihasználja az álmomat, megkötöz, megkötözve pedig még csak nem is írhatok nekik.

Más szóval: kezdtek cserbenhagyni az idegeim.

Mellesleg észrevettem, hogy az életsebességem lassanként fokozódik.

Először akkor vettem észre, amikor otthon az ebédlőben elengedtem a kést az asztal fölött, és nagyon lassan esett le. A tárgyak korábban is nagyon lustán estek, ezúttal azonban még lassabban ereszkedett a kés az asztalra.

Aztán a vízzel lett egyre nehezebb a dolgom. Korábban tíz perc elég volt, hogy egy pohár vizet vegyek a konyhai csapról, most meg tizenkét-tizennégy perc kellett, hogy a pohár megteljék.

Egyébként kezdetben nem fordítottam erre különösebb figyelmet.

Kialudtam magam, megebédeltem, és ismét átmentem Andrej Mohovhoz, hogy végre megkapjam a tanúbizonyságát annak, hogy elhitte: más időrendszerben élek.

Valóban, az asztalon, a rajzlapon egy sor várt rám:

Mit tegyünk? Szükséged van segítségre?

Andrej és Válja megint úgy állt az asztalnál, mintha valamire fülelne.

Szükségem van-e segítségre? Hiszen én magam sem tudtam, mire van szükségem.

Aztán még két üzenetet váltottunk Andrejjal. Megírtam, hogy Zsora itt kószál valahol, és hogy a sebességem állandóan nő. Válaszában azt kérte, hogy újra mutassam meg magam.