Szever Ganszovszkij - Három nap egy esztendő

Úgy éreztem, hogy ezt megelőzően a történelem valójában csak az emberiség gyermekkora volt, s most eljött az idő, amikor az emberiség nemcsak hogy új gépeket és szerkezeteket alkothat magának, hanem új fizikai létfeltételeket, amelyek mások, mint az állatvilágot és az élettelen testeket gúzsba kötő létfeltételek.

Meg kell azonban mondanom, hogy ezek voltak az utolsó békés óráim. Az utolsók, mivel az életsebességem egyre gyorsult, és én kezdtem magam nagyon rosszul érezni.

Körülbelül nyolc óra tizenkilenc perckor vettem észre, hogy mindaz, ami a telepen mozgásban volt, kezdett még lassabban mozogni. Ez azt jelentette, hogy én kezdtem gyorsabban élni.

A levegő mintha még jobban megsűrűsödött volna, járás közben egyre nehezebben tudtam leküzdeni az ellenállását. A megnyitott csapból a víz már nem folyt, hanem üveges jégcsapként lógott. Ezt a jégcsapot el lehetett törni, a kezemben hosszú ideig még egyben maradt, mint a mézga, és csak aztán kezdett szétfolyni a tenyeremen.

Állandóan melegem volt, most már kezdtem izzadni is. Amíg mozogtam, az izzadtság pillanatnyilag felszáradt az arcomon és a testemen. De csak meg kellett állnom, és azonnal elöntött ugyanaz a mézga, amivé a víz változott, csak ez nagyon kellemetlen volt.

Ezt még mind el lehetett volna viselni, de csillapíthatatlan szomjúság is kezdett gyötörni. Folyton inni kívántam, a víz azonban túl lassan folyt a csapból. Szerencsémre már korábban eszembe jutott, hogy kinyissam a fürdőkád csapját, de több óra múltán is épp csak a fenekén volt egy kis víz. Tudtam, hogy sokáig nem húzom ki ezzel, és igyekeztem beérni azzal, amihez a csapból hozzájutottam.

Meglepő, de akkor eszembe se jutott, hogy valahol, egy másik villában találhatnék egy teli teáskannát vagy akár egy teli vödröt is. Valamiért úgy gondoltam, hogy a konyhai és a fürdőszobai vízcsap az egyetlen forrás, ahonnan vízhez juthatok.

Aztán a szomjúsághoz jött még az éhség is. Már korábban említettem, hogy Zsorával viszonylag gyakrabban éheztünk meg, mint a normális életben. Az is igaz, hogy jóval több energiát fordítottunk a mozgásra. Most már szinte állandóan rágtam és nyeltem, ennek ellenére sehogy se tudtam jóllakni.

Élelmiszer dolgában pedig rosszul álltam. A boltból csak három cipót és két doboz konzervet tudtam hozni, vagyis annyit, amennyi a kezemben elfért. Táskát nem használhattam, mert amint felemeltem, leszakadt a füle, a szatyorból meg csak cafatok maradtak, amikor megpróbáltam levenni az előszobafogasról. (Egyáltalán, minél gyorsabban éltem és mozogtam, annál gyengébbé váltak a tárgyak.)

A három cipó és a két doboz paradicsomos hal azonban csak három-négy órára volt elég, utána megint el kellett mennem a boltba.

Soha még eddig nem éreztem ilyen kínzó, maró éhséget, még a leningrádi blokád idején sem.

A legszörnyűbb az volt, hogy teleszájjal éheztem. Nyeltem, és éreztem, hogy hiába, nem elég, az étel nem csillapítja az éhségem.

Aztán az éhséget elnyomta a hőség.

A sebességem egyre nőtt, a telep egészen mozdulatlanná dermedt. A reggeli tornára készülő Juskov fiú szoborként állt a kertben.

A levegő is kocsonyássá sűrűsödött. Úszó mozdulatokat kellett végeznem, hogy előrehaladjak, különben nem tudtam volna legyőzni a tömör levegőfal ellenállását.

Nehéz volt a lélegzés, a szívem úgy vert, mint a sportpályán a százméteres futás után.

A legszörnyűbb azonban mégiscsak a hőség volt. Amíg mozdulatlanul feküdtem, egyszerűen csak melegem volt, de elég volt felemelni a kezem, máris mintha forró vízbe nyúltam volna. Minden mozdulat égetett, és ha néhány lépést kellett tennem a megsűrűsödött levegőben, úgy tűnt, mintha felhevült sivatagi szélben haladnék.

Feküdhettem volna nyugodtan, ha nem kínzott volna az éhség és a szomjúság.

Víz ugyan volt otthon a kádban, étel azonban csak a boltban.

Ebben az állapotban gyakran gondoltam Zsorára. Vajon ő is ugyanúgy szenved?

Emlékszem, nyolc óra huszonkét perckor átmentem a boltba.

Nincsenek szavaim, hogy leírjam ezt az utat.

Amikor a házból kiléptem, úgy tűnt, hogy ha nem az ösvényen, hanem a füvön keresztül vágok át a kerten, nem lesz annyira melegem. Ostobaság volt persze, hiszen a hőség elől sehová sem bújhattam el. Bennem volt, a mozgásom csodálatos gyorsaságában, amely pedig a saját szememben már rendkívül lassúnak tűnt.

Derékig meztelen voltam, s ez még csak rontott a helyzeten. Először megpróbáltam eltakarni a karommal a mellemet, tenyeremmel az arcomat, de kiderült, hogy a kezem segítsége nélkül nem tudom átverekedni magam a tömör levegőn.

A hőségtől többször elvesztettem az eszméletemet. Minden vörösbe borult, majd elhomályosodott, és szürke füstfelhőbe burkolózott. Aztán újra felocsúdtam, és folytattam az utamat.

Körülbelül három óra alatt jutottam el a boltig.

Az eladó furcsa testtartásban állt. Bajszos képéről harag sugárzott. A kezében nagy húsvágó kést tartott, azzal mutatott a konzerves polc felé.

Nyilván észrevette, hogy a paradicsomoshal-konzervek és tőkehalmájas dobozok sorra eltűnnek, és már készült, hogy kettészelje a láthatatlan tolvajt.

Érdekes, hogy nem annyira maga a csodálatos tény rázta meg, az volt inkább a gondja, hogyan büntesse meg a bűnöst.

Amíg a nagy kés leereszkedett, kirámolhattam volna az egész üzletet. De nem, már nem tudtam volna kirámolni.

Különös, de az erőm lassanként erőtlenséggé változott.

Negyven vagy ötven órával ezelőtt, amikor Zsorával Gluskovóba mentünk, szinte mindenhatónak éreztem magam. A faágak minden ellenállás nélkül széttörtek a kezünkben, és például semmi nehézséget nem okozott volna, hogy puszta kézzel széttörjünk egy acélpatkót.

Most pedig, még nagyobb életsebességnél és mozgássebességnél, a dolgok gyöngesége más oldaláról mutatkozott be. Semmit nem tudtam megfogni, minden eltörött, szétmorzsolódott, szétfoszlott a kezemben. Az erőm nagysága tett erőtlenné.

Már egy cipót se tudtam magammal vinni. Ugyanilyen sikerrel próbálkozhattam volna elvinni egy darab habot a hullám tarajáról.

A kenyér szétfoszlott, amint hozzáértem, képtelen voltam felemelni a pultról.

Egy darabig álldogáltam az eladó mellett — ő változatlanul mozdulatlan volt —, és marékkal tömtem a számba a kenyeret. Megint nagyon megszomjaztam. A bolt mögött volt egy nyomókút, de hát amíg kinyitom a csapot, elkezdek szivattyúzni, és kivárom a vizet, két-három órám is ráment volna. Meg aztán féltem, hogy egy óvatlan mozdulattal eltöröm a kút karját.

Végül egy-egy doboz konzervet fogtam a kezembe, és visszaindultam.

Azonnal átmentem a mi oldalunkra, mert ez az átkelés volt számomra az út legnehezebb része. Féltem, hogy elesem, és nem tudok felkelni, a kerítés mellett viszont biztosabban éreztem magam.

Elhaladtam Mohovék háza előtt, és bepillantottam a dolgozószoba nyitott ablakán. Andrej és Válj a egymás mellett állt, az asztalt nézték. Nyilván azt várták, hogy újra jelentkezem.

A fülemben kolompolt a szívem, és minden mozdulatomra éles fütty siketített. A szörnyű szomjúságtól kiszáradt a szám, és a telepet hol vörös, hol fehér ködben láttam.

Emlékszem, milyen fájdalommal néztem a barátomat. Nem segíthetett rajtam, még ha tudott volna is a gyötrelmeimről. Senki a világon nem segíthetett rajtam.

A telep a korábbi békés életét élte.

Vasárnap reggel volt, az emberek a strandra, a tavakhoz készülődtek. Andrejen és Válján kívül senki nem látott engem, és senki nem tudta, milyen tragédia játszódik itt le.