Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

Kék fény lobbant a vezérlőpult képernyőjén: működésbe lépett a robottelevízió kamerája.

S Muratov ismét megpillantotta azt, amit néhány nappal ezelőtt az első expedíció alkalmával látott a teleszkóp nézőkéjében.

Homályos, sötét folt takarta el a ragyogó csillagtengert. Egy hatalmas tojás kísérteties körvonala (úgy látszik, a robot már egészen a hold közvetlen közelében volt), mint feketén tátongó szakadék a világűr mélyében, ringatózott, remegett, vibrált. A képernyőn sűrűn villóztak a csíkok, olykor pedig az egész képernyőt sűrű háló borította.

De a zavarok jellegzetes recsegését nem hallották.

— A hold zavarja a televízióadást — mondta Stone. — De hogyan s mivel?

Ekkor váratlanul, vakító fehér láng lobbant azon a helyen, ahol az imént még a robot csóvájának aprócska pontja látszott. A széles képernyő erős fénye beragyogta a „Tyitov” egész vezetőfülkéjét, és az emberek önkéntelenül eltakarták arcukat, nehogy megvakuljanak.

— „Tyitov”!.. „Tyitov”!.. Mi történt?.. Mi történt?.. Választ kérek!.. — hallatszott a rádió hangszórójából a Föld hangja.

A lobbanás oly erős volt, hogy odalent nappali fény mellett is észrevették a felhőtlen égen.

— Még nem tudjuk — felelte Stone gépiesen, és óvatosan nyitotta ki a szemét, amely előtt tarka foltok villóztak. — Az űrhajó ép. Alighanem a robot pusztult el, és talán a hold is.

— A hold a helyén van!

— Tehát akkor csak a robot.

Az iszonyatos fény után a helyiség homályosnak tűnt. Az űrhajósok semmit nem láttak: sem a vezérlőpultot, sem egymást. Csak az élénk színű mennyezet látszott sárgás foltnak.

— Ne nyissák ki a szemüket — tanácsolta Stone. — Pihentessék.

Ám ő maga nem fogadta meg a tanácsot. Türelmetlen kíváncsisága arra késztette, hogy feszülten nézzen arra a helyre, ahol a televízió képernyője volt.

Pár perc múlva csaknem teljesen visszanyerték látásukat.

— Egy hajszál választott el bennünket a vakságtól — mondta Szinyicin.

A képernyő kialudt, s ez azt jelentette, hogy a robot telekamerája nem működik.

— Jó, hogy a robotot küldtük előre, nem pedig embert — mondta Stone. — Úgy látszik, ezt a holdat nem lehet megközelíteni. Meg kell hát semmisítenünk.

Stone másodszor is lenyomta a robotirányító gombot. Ha ép, vissza kell térnie az űrhajóhoz.

De a robot nem tért vissza. Semmiféle műszerrel nem sikerült felfedezni. A felderítő rakéta nyomtalanul eltűnt.

— Leszállunk — mondta Stone.

— És megpróbáljuk megvalósítani tervünk harmadik változatát — tette hozzá Szinyicin.

— Hát igen. De ehhez alaposan fel kell készülni.

A harmadik expedíció nem indult el a kijelölt napon. Egyáltalán nem indulhatott többé útnak.

A holdak eltűntek.

Először azt vették észre, hogy eltávolodtak a Földtől. Amikor elérték pályájuk apogeumát, nem változtatták meg sebességüket. A spirálpálya egyre szélesedett. Aztán bekövetkezett a pillanat, amikor a lokátorok ernyőjén az amúgy is gyenge jelzés „kihunyt”.

Mi okozta az eltávozásukat? Annak a következménye volt-e, hogy a földi űrhajók vadásztak rájuk, vagy teljesítették a korábban kitűzött programot?

Volt olyan vélemény is, hogy a holdak nem mindig keringtek a Föld körül, hanem időnként. Ezzel lenne magyarázható, hogy nem fedezték őket fel sokkal korábban? De az is lehet: támaszpontjukra tértek vissza, hogy üzemanyaggal lássák el magukat.

Bárhogy is legyen, az idegen világ felderítői ideiglenesen vagy talán mindörökre elhagyták a Föld egét.

Ha viszont gazdáik el akarták „tűntetni nyomukat”, ahhoz már elkéstek. Az emberek kezében olyan megbízható fonál volt, amely feltétlenül a holdak titkainak nyitjára vezeti őket.

Ez a fonál a tájoló mutatta eredmény volt. Ezúttal a földi ész túljárt az ismeretlen világ eszén. A három űrhajó tájolóberendezései által kapott adatok feldolgozása megmutatta a pontos helyet, ahonnan a rádiójelzés érkezet, vagy ahová küldték a holdról, ami szintén valószínű volt.

A Hold Ticho-kráterének körzete. Itt tartózkodott a felderítők titokzatos „irányítója”! Innen kapták gazdáik parancsát, illetve ide irányították a kapott tájékoztatást.

A Föld örök kísérőjének átkutatását régóta és rendszeresen végezték. Az emberek mégis rosszul ismerték a kietlen holdfelszín hatalmas térségeit. De a Ticho-kráter körzetét jól ismerték. Ott terült el az egyik holdbéli telep, ott épült az űrhajó-startpálya, és működött egy csillagvizsgáló. A körzet be volt telepítve.

Kiderült, hogy az emberek hosszú éveken át éltek és dolgoztak a más bolygóról hozott berendezések közvetlen közelében, egy másik „emberiség” által épített telep szomszédságában. Ott éltek és nem is sejtették, hogy csak ki kell „nyújtaniuk a kezüket”, és feltárulnak előttük egy idegen világ csábító titkai.

Miért nem került ez a titok eddig a szemük elé? Mindenekelőtt azért, mert a holdtalajban, a kráterhegy mélyében rejtőzködtek. Ez teljesen azokra vallott, akik a Föld közelébe küldték a két felderítőt. Mindent megtettek, hogy az emberek ki ne puhatolhassák követeiket, természetes hát, hogy támaszpontjukat is gondosan elrejtették. De miután a telep helye ismertté vált, megtalálni csak idő kérdése volt.

Váratlanul újabb szenzáció járta be a világot. Ismét felhangzott a Földön annak a két egyszerű tudósnak a neve, akik egyszer már hallattak magukról.

Szinyicinnek és Muratovnak egyszerű, de nagyon érdekes gondolat jutott eszébe: megnézni, hová vezet a spirál, amelyen a két felderítő hold eltávozott a Föld közeléből.

A számítások szenzációs eredményt adtak. Ha a holdak nem változtatták meg útvonalukat, ha ugyanazon a spirálpályán folytatták eltávolodásukat, akkor a Hold útjukba esett.

Mi több: a két hold repülésének spirális vonala a Ticho- kráterbe vezetett! Tehát a holdak nem távoztak el a Naprendszerből, nem mentek vissza oda, ahonnan küldték őket: ismeretlen hazájukba. Egyszerűen visszatértek bázisukra, és most is ott vannak.

Egyáltalán nem volt nehéz leszállni úgy a Holdra, hogy a Ticho-kráter tudományos állomásának személyzetét képező kis számú kolónia ne vegye észre, mivel az emberi szem számára mindkét test láthatatlan volt. Ha tehát sikerült megtalálni a telepet, nemcsak az „irányító-központ” kerül az emberek kezébe, hanem a két, örökre elveszettnek hitt hold is.

Ez még nagyobb sietségre ösztökélte az embereket. A szerencsés alkalmat nem volt szabad elszalasztani. A holdak bármely pillanatban elindulhattak Föld körüli útjukra, ahol „megkaparintani” őket nem könnyű dolog, erről az emberek egyszer már meggyőződtek.

Ha igaz a feltevés, hogy a holdak időnként jelennek meg a Föld körül, akkor nagyon hosszú időt is tölthetnek bázisukon, ha pedig csak „tankolni” mentek oda, akkor tartózkodási idejük nagyon rövid lehet.

A tudósok megörültek a csábító lehetőségnek, hogy „elkaphatják” a holdakat, de ugyanez a lehetőség újabb nehézségeket is okozott az expedíció előkészítésében. A robotfelderítő sorsa vészterhes figyelmeztetésül szolgált. Nem volt szabad megfeledkezni róla. Repüléskor vagy a telepen a holdak egyformán „védekezhettek” a közelítési próbálkozások ellen.

A kibernetikus gépeket gyártó üzemek gyors iramban tervezték és gyártották az antianyagok támadását kibíró különleges robotrakétákat. Készültek a védőöltözetek is.