Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

— Akaratom ellenére űrhajóssá válók — tréfálkozott, amikor Szinyicinnel találkozott. — S ebben nagyrészt te vagy a hibás.

— Hogy kerülök én ide? — csodálkozott Szergej.

— Hogyan? Te cipeltél ki először a világűrbe. Ha nem vettem volna részt a „Tyitov”-expedícióban, most nem lennék olyan „hírneves” ember, és senkinek sem jutna eszébe, hogy rám bízza a Leguerier számára szükséges számítások elvégzését.

Szinyicin elnevette magát, — Ezt a hibát szívesen vállalom. Hosszú időre repülsz el?

— Nem, csak két hétre. Munkája végeztével rajunk visszatér a Földre. Hamarabb is visszatérhetnénk, de néhány napot a Hermeszen kell töltenünk, hogy meggyőződjünk arról, helyesen változott-e meg az aszteroid repülési útvonala.

— Kockázatos expedíció — mondta Szinyicin elgondolkodva. — Természetesen nem rólad beszélek, hanem Leguerierről és útitársairól. Egy ilyen hosszú úton előre nem látható véletlenek fordulhatnak elő. Ennyire megközelíteni a Jupitert, a Szaturnuszt és a többi óriásbolygót.

— Nem bízol az én számításaimban?

— Hát te tökéletesen megbízol bennük?

— Én igen. Nem a Jupiter és a Szaturnusz a veszélyes. Veszélyesek a Mars és a Jupiter közti aszteroidok, de azok is csak elméletileg. Nincs garancia, hogy csillagászaink már mindet ismerik. Természetesen azoknak a hatását, amelyek még ismeretlenek, nem vehettem figyelembe számításaimban.

— No látod!

— Semmit sem látok. Egyelőre még mindenfajta űrrepülés kockázatos vállalkozás. Leguerier és hat társa vállalják ezt a kockázatot. Biztonság kedvéért a Hermeszen hagyjuk egyik űrhajónkat. Azonkívül ott maradnak az összes berendezések is, amelyekkel megváltoztatjuk a Hermész pályáját. Bármely pillanatban működésbe hozhatók, és megváltoztathatjuk velük az irányt, ha valami eltérítette.

— Szóval rajod műszaki személyzetének valamely tagja is ott kell hogy maradjon?

— Rajom? — mosolyodott el Muratov. — Micsoda kifejezés ez, Szerjózsa?

— Úgy értem, hogy az „általad irányított” raj.

— Az más! William Weston mérnök hajlandó a repülés évei alatt a Hermeszen maradni.

— Szegény! Alaposan kiunatkozza magát.

— Műkedvelő csillagász, vagyis nem lesz olyan szörnyű dolga. Most már megnyugodtál?

— Igen. Úgy látszik, mindent alaposan átgondoltatok.

— És akkor még ne is vegyek részt benne?

Szinyicin vállat vont.

— Melyik csillagász nem szeretné közelről megfigyelni a Naprendszer bolygóit? — felelte. Sóhajtott.

— Hát akkor kérd felvételedet.

— Leguerierhez sok száz kérés futott be. Kénytelen volt valamennyit visszautasítani. A hold-obszervatórium befogadóképessége korlátozott.

Rajta kívül a Hermeszen nincs hová letelepedni. Nem marad más hátra, mint irigyelni a hét szerencsés utast.

A járás nehezen ment. A lábbeli erősen mágnesezett talpa szorosan tapadt a fémpadlóhoz, és nagy erőfeszítésbe került minden lépés. Ám még a mágneses talpak sem adtak igazi biztonságot. Az ember jóformán nem érezte a súlyát, s úgy tűnt, mintha erős viharba került hajó fedélzetén tántorogna, s közben a leglehetetlenebb mozdulatokat tenné. De még a test legképtelenebb megdőlése sem végződött eséssel, miért nem volt hová esni, a Hermész semmiféle erővel nem vonzotta magához az embert. Csupán kis erőfeszítés kellett a kiegyenesedéshez, s az ember a következő másodpercben újból „elesett”. S ez így ment a végtelenségig.

Ez a járás sokkal inkább elfárasztott, mint a Földön a leghosszabb távú gyaloglás.

Ellenben ha valaki ledobta lábbelijét, repülhetett. Semmi erőfeszítésébe nem került, hogy az obszervatórium kupolájának legmagasabb pontjához emelkedjen. Ehhez csupán az kellett, hogy kissé ellökje magát a padlótól. A leereszkedés a nehézségi erő következtében oly lassú volt, hogy Viktor Muratov, aki egyszer kíváncsiságból kipróbálta az effajta „repülést”, s mivel az égvilágon semmi lehetősége sem volt helyzetének megváltoztatására, kezdte nagyon rosszul érezni magát.

Viktornak egyáltalán nem tetszett a Hermész, s türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor elhagyják az aszteroidot. Csodálkozva vette tudomásul, hogy útitársai milyen érdeklődéssel, sőt lelkesedéssel szemlélték a környező világot, s nem tudta megérteni őket. A világűrben nem talált semmi „vonzót”, mint a többi társa. A csillagos ég látványát egyhangúnak és unalmasnak tartotta, a súlytalanságot — terhesnek, a mindennapi életet bosszantónak. Még négy nap gyötrelem, aztán otthon lesz!

Az utolsó ellenőrző megfigyeléseket végezték. A Hermész immár több mint száz órája új pályáján repült, s fokozatosan közeledett a Vénuszhoz. Utána elszáll a Merkúr mellett, s megkezdi hosszú, évekig tartó útját a Naprendszer belseje, majd túlsó vége, a legtávolabbi bolygó, a Plútó felé.

Az aszteroid röppályáját a számításoknak megfelelően változtatták meg. Viktor büszke volt erre. A Földről rengeteg üdvözlő rádiógramot kapott. Az egész bolygó örült a sikernek.

Bizony nagy és fontos dolgot vittek véghez! De véghezvitték. Tehát nyugodt lelkiismerettel elhagyhatja a világűrt, s visszatérhet a Földre, hogy hozzáfoghasson egy újabb fontos és érdekes feladathoz. Mennyi munka vár rá odalent a Földön!

De a türelmetlenségtől agyongyötört Muratov jól tudta, hogy Leguerier óvatossága indokolt. Ahhoz az óriási távolsághoz képest, amit még a Hermesznek meg kell tennie, a megtett út semmiség. A négy, egymástól függetlenül dolgozó matematikus négy megfigyelési adatának négyszeri próbája a legteljesebb garancia!

De tizennyolc óra múlva minden véget ér. Leguerier kimondja a rég várt szavakat: „Minden rendben van”, és Muratov szabad lesz.

Tovább egy percig sem marad itt! Semmi pénzért!

Ha most Viktor tudná, hogy három teljes napig marad itt, ezen a számára oly kellemetlen helyen!

A megmagyarázhatatlan, hihetetlen esemény már a küszöbön volt!

A földi idő szerint este nyolc óra. Vacsoraidő. Az expedíció hét tagja, Weston mérnök és a kisegítő kötelék legénységének nyolc tagja a „kerekasztalnál ült. A Hermeszen mégis érezhető némi nehézkedési erő, és ezért székek is voltak. Az emberek leülhettek, de ahhoz, hogy a széken maradjanak, és ne repüljenek le róla egy óvatlan mozdulattól, hozzá kellett szíjazni őket.

Muratov elnézést kért a késésért, s elfoglalta helyét.

A társalgó a mesterséges hold hatalmas, korong alakú testének legszélén helyezkedett el. Mennyezete és külső fala átlátszó volt. Az emberek feje fölött számtalan csillaggal teleszórt fekete égbolt terült el. E csillagok közt vakítóan ragyogott a nap. Sugarai elöntőitek a társalgót, de melegét nem lehetett érezni. A mű-„üveg” nem eresztette át az infravörös sugarakat.

Az űr-obszervatórium, a Föld egykori mesterséges holdja, egy mély katlan alján állt. Minden oldalról fokozatosan lejtő gránitfalak vették körül. A látóhatár háromszázméteres kört képezett körülötte. Mivel a hold átmérője száz méter volt, nagyon csekély „külvilág” tárult a szem elé.

Muratov összerezzent arra a gondolatra, hogy nyolc ember hosszú éveken keresztül nem fog látni semmit e sivár tájon kívül. Milyen határtalanul kell szeretniük tudományukat, hogy önként ilyen megpróbáltatásnak tegyék ki magukat!

Nem véletlenül választották ki az obszervatórium helyét. Ez a terep felelt meg legjobban a védelmi céloknak. A kisebb méretű űrhajók számára is veszélyes meteoritok ezerszerte jobban fenyegették a Hermeszt, amelynek tömege magához vonzotta a világűrben bolyongó törmelékeket. Annál is inkább mert keresztül kellett szelnie a Mars és a Jupiter között húzódó aszteroid-övezetet, a bolygóközi útvonalak legveszélyesebb pontját.