Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

Az obszervatóriumot gyűrűként körülvevő sziklákba hatalmas erejű gépek voltak szerelve. Bármilyen sebességű is legyen a meteorit, a mágneses mező eltéríti az aszteroid egyetlen lakott helyétől. Ezért is lehetett az obszervatóriumnak aránylag vékony, átlátszó fala és hatalmas kupolája, amely alatt a teleszkópok, a rengeteg csillagászati műszer és készülék volt. Ha a szembe jövő meteorit nem vasból, hanem kőből lesz, eltéríti a mágneses mezőt kiegészítő antigravitációs viharmező. A tudósok nyugodtan dolgozhattak.

Ezen az estén Muratov elhatározta, hogy nem tér vissza űrhajójára, hanem a mesterséges holdon tölti az éjszakát, minthogy ebben a nehézkedési erő nélküli világban bármin úgy lehetett aludni, mint a legpuhább díványon. Négy szék, erős szíj, hogy az ember ne ébredjen fel a mennyezeten, és kész az ágy. A székek erősen mágnesezett fémlábai a padlóhoz tapadtak, és a fekhely mozdulatlanságát biztosították.

Tíz óra volt, amikor Muratov, még lefekvés előtt, bement Leguerier kajütjébe.

Szeretett elbeszélgetni az egyetemes tudású expedícióvezetővel. Talán nincs is olyan kérdés, amelyben a tudós ne erezné magát otthon. Bármiről lehetett vele beszélni.

A „Hermész parancsnoka”, ahogy Legueriert találóan elnevezte valaki, a falnál állt, és az egész falat elborító, hatalmas táblán elhelyezkedő műszerek egyikét nézte figyelmesen. Amint Muratov belépett, megfordult.

— Nézze csak! — mondta, és újra a műszerhez fordult. — A graviométer mutatója nem áll a nullán. Nem értem.

Muratov közelebb lépett. A graviométerekkel még a „Tyitov”-expedíció során ismerkedett meg. Ámde a Leguerier kajütjében levő műszernek már nem sok köze volt amazokhoz. Két év — rengeteg idő a technikában. Csak a skála és a mutató volt ismerős.

Muratov még jobban megvizsgálta a műszert.

— Úgy látom — mondta —, hogy a mutató nem csak hogy nem áll a nullán, ahogy ön mondta, hanem mozog is. Nagyon lassan, de mozog.

— Úgy van, igaza van. — Leguerier hangjából nyugtalanság érződött ki. — Nagyon furcsa. A műszer valamilyen tömeg jelenlétét jelzi a közelünkben. De vajon mi lehet az?

— Egy szembejövő meteorit?. — kérdezte Muratov bizonytalanul.

De gondolatban nyomban összeszidta magát. Micsoda naiv feltevés! Leguerier feltétlenül gondolt erre a lehetőségre.

A csillagász válasz helyett némán a lokátor ernyőjére mutatott. Az egyenes fekete vonalon nem látszott semmiféle egyenetlenség, sem kiszögellés. Az aszteroid körüli térséget állandóan tapogató rádiósugarak nem ütköztek akadályba.

— Elromlott.

Leguerier megnyomta a rengeteg gomb egyikét. Kigyúlt egy kis ernyő, s megjelent rajta Alekszandr Makarov, a helyettes expedícióvezető kajütjének belseje.

— Szása! — szólt Leguerier. — Nézd csak a graviométert.

Látni lehetett, amint Makarov az ittenihez hasonló táblához lépett. Csodálkozó felkiáltás hallatszott.

— Most pedig vess egy pillantást a lokátor ernyőjére.

— Látom!

Makarov megfordult.

— Mit szólsz hozzá? — kérdezte Leguerier.

— Nagyon furcsállom. Nálad is ugyanez a helyzet?

— Természetesen! Először azt hittem, hogy csak az én kajütömben romlott el a graviométer. De egyszerre mind a kettő nem romolhatott el.

— Vajon mi lehet az oka?

— Gyere át hozzám.

— Megyek.

Leguerier és Muratov nem vették le szemüket a mutatóról. Mozgott, ez most már kétségtelen. Valami, ami nem verte vissza a lokátorok sugarait, közeledett a Hermeszhez. Nem lehetett törmelék, amely olyan pici, hogy nem „látják” a hatalmas erejű lokátorok. Akkor a graviométer sem venné észre. A titokzatos test jelentős tömeget képviselt.

— Egyre közelebb van! — suttogta Leguerier. — És ami a legcsodálatosabb, nagyon lassan repül.

Halkan felbúgott a radiofon. Leguerier meg sem fordult A búgás megismétlődött. Muratov a készülékhez lépett.

A vezérűrhajó parancsnoki központjából az ügyeletes izgatott hangon jelentette, hogy a graviométer furcsán viselkedik.

— Valamennyi űrhajónkról ugyanezt jelentik — mondta.

— Tudom — felelte Muratov. — Folytassák a figyelést.

A belépő Makarov némán Leguerierhez ment. Mind a ketten feszülten lesték a graviométert. A mutató már rég elhagyta a nullát, és lassan, nagyon lassan, de biztosan kúszott tovább.

A vonal a lokátor ernyőjén még mindig egyenes volt.

Leguerier toppantott.

— Ugyan mi lehet ez? — mondta bosszúsan. — Általános riadó!

Makarov megnyomta a tábla közepén levő piros gombot. Muratov tudta, hogy ebben a pillanatban a holdobszervatórium valamennyi helyiségében apró csengetés hangzik fel, jelezvén a veszélyt.

Két perc sem telt el, és a parancsnok kajütjében ott voltak valamennyien, akik a hold-obszervatóriumban tartózkodtak.

Semmiféle magyarázatra nem volt szükség. Ezek az emberek nagyszerűen értették a műszerek nyelvét.

Aggasztó, feszültségtől terhes hallgatás következett.

Az ismeretlen veszély — a lélek legkellemetlenebb megpróbáltatása. Ilyenkor a legbátrabb embert is elfogja a nyugtalan félelemérzés. Mit tegyenek, amikor azt sem tudják, mi ellen kell védekezniük?

Ekkor Muratov agyában felrémlett valami. Gondolatban megpillantotta Vereszov és Stone feszülten figyelő arcát. Szemük ugyanerre a graviométerre szegeződött. Úgy érezte, hogy megtalálta a dolog nyitját.

— Nem lehet ez az a titokzatos felderítő hold, amelyre két évvel ezelőtt a „Tyitov”-on vadásztunk? — kérdezte.

Leguerier hirtelen megfordult.

— Ilyen messzire a Földtől?

— Hisz senki sem tudja, hová tűntek.

— De hisz a rádiólokátorok annak idején kitapogatták ezeket a holdakat.

— Ez akkor volt. Van egy olyan feltevés, hogy valamiképpen megváltoztatták „védő”-rendszerüket.

— Lehet, hogy igaza van — mondta Leguerier. — Meglátjuk!

Ha Muratovnak igaza van, a graviométer mutatójának rövidesen abba kell hagynia jobbra haladását. A felderítő holdak nem merészkedhettek túlságosan közel az olyan nagy tömeghez, mint a Hermész. A másfél kilométer átmérőjű aszteroid nem, kis űrhajó!

A gondolat annyira kézzelfogható, hogy mindnyájan egyszeriben megnyugodtak. Két csillagász, aki engedélyt kapott Legueriertől (az obszervatórium riadóztatva volt, és senki sem cselekedhetett önállóan), eltávozott, hogy a nagy teleszkópon megnézze a közeledő testet. Makarov visszatért kajütjébe, hogy műszereivel folytassa a megfigyelést. A többiek maradtak. Ám nyugalmuk nem tartott sokáig.

Eltelt öt, majd tíz perc, a mutató pedig tovább kúszott jobb felé, s fenyegetően közeledett a végső ponthoz, amely a két tömeg: a Hermész és az ismeretlen test összeütközését jelentette. Már nem sok volt hátra a skála vörös vonalkájáig.

— Egyenesen nekünk repül — szólalt meg Leguerier izgatott hangon.

A tökéletesített graviométer nemcsak a tömeget, hanem irányát és távolságát is meg tudta állapítani.

A lokátor ernyője most sem mutatott semmit. De a graviométer azt jelezte, hogy a közeledő test rendkívül nagyméretű.

Muratovnak az volt az érzése, hogy a műszer sokkal nagyobb tömeget jelez, mint annak idején a „Tyitov”-on. Leguerier szavai igazolták ezt.

— Az ismeretlen test tömege — mondta a csillagász — többszörösen felülmúlja a felderítő holdakét.

Még néhány gyötrő perc, s többé már nem kétséges, hogy valami egyenesen az obszervatóriumnak repül.