Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

— De honnan volt ez a magabiztosságod?

— A holdakkal kapcsolatos óvintézkedések meggyőztek arról, hogy gazdáiknak nagyon komoly okuk van elrejteni szándékukat a földi emberek elől.

Két év telt el.

A felderítő holdak nem tűntek föl többé a Föld körül. De feltehető volt, hogy megváltoztatták „védelmi” rendszerüket, és nemcsak a korábbi vizuális teleszkópok, hanem a rádióteleszkópok számára is láthatatlanokká váltak. Ha ez valóban így volt, sokkal veszélyesebbek lettek.

Az űrhajók sokkal óvatosabban hagyták el a Földet. Csak a Hold pályáján túl volt szabad fokozniuk a sebességet. A titokzatos telep keresése tovább folyt, de mint azelőtt, most is eredménytelenül. Lassan, de biztosan erősödött az a vélemény, hogy a Holdon semmiféle telep nincs, és soha nem is volt.

A holdak — mondták e vélemény hangoztatói — nem rejtőztek el a Ticho-kráter körzetében, hanem végleg eltávoztak, talán még a Naprendszeren is túl mentek. Spirális útjukon szembetalálkoztak a Holddal, megkerülték, és, továbbrepültek. A három űrhajó által vett jelzés a Hold kisugárzása lehetett, nem volt semmi értelme, és rádióadás sem volt. Az ultrarövid hullámokat kibocsáthatta a felderítő hold láthatatlan hajtóműve is, hisz senki sem ismeri szerkezetét, sem működési elvét. A tájoló vonalak pedig véletlenül találkoztak össze a Ticho-kráternél. Ugyanígy találkozhattak volna bármely más helyen is. No és, ha ezek a vonalak ugyanabban a pontban egyesültek, ahol Muratov és Szinyicin számítása szerint mindkét hold útvonala végződött? Ilyen véletlen is előfordulhat!

Az „egybeesés” szó megnyugtatóan hatott. A Föld lakosainak többsége már nem is gondolt a holdakra. Lüktető korszakban éltek. Az évszázados béklyóitól megszabadult világértelem soha nem tapasztalt kitartással és energiával ostromolta a természet titkait. Egymást követték a szenzációs felfedezések, mintha bőségszaruból ömlőitek volna. Az emberek természet fölötti hatalma szemlátomást növekedett.

Ám az űrhajózási szakemberek nem feledkezhettek és nem is feledkeztek meg az idegen világ felderítőiről. A megfejthetetlen titok továbbra is fenyegette a bolygóközi utazások biztonságát. A „Föld-Mars” űrhajóval történt eset a múlt század végén aggasztotta a világűrszolgálat vezetőit. Nem nyugtatgathatták önmagukat azzal, hogy a holdak kitérnek a földi űrhajók elől. Ezúttal egyikük sem tért ki, hanem összeütközött az űrhajóval. Ez bármely pillanatban megismétlődhetett.

Míg azelőtt elegendő volt a lokációs berendezés, hogy idejében észrevegyék a szembejövő meteoritot, most az űrhajók navigációs fülkéjében kötelező volt a graviométer. Hisz bármilyen védelmi eszközt használtak is a felderítők gazdái, masszájukat nem lehetett megsemmisíteni, illetve „láthatatlanná” tenni.

A világűrbeli munkálatok tovább folytak, de az űrhajósok mindennap érezték ezt az oly váratlanul támadt kellemetlenséget. A titkot feltétlenül fel kellett tárni, de a tudósok nem látták a hozzá vezető utat.

A Naprendszerben tartózkodnak-e még a holdak vagy nem? E fő kérdésre nem volt felelet.

A Hold tudományos állomásainak, de különösen a Ticho- kráter állomásának személyzete állandóan figyelte a környező térséget. Huszonnégy órás rádiószolgálatot tartottak. Ha a holdak mégis a holdbéli telepen rejtőzködnek, előbb-utóbb úgyis el kell indulniuk újabb Föld körüli útjukra. Ez főleg azután következhet be, hogy megfelelő jelzést kapnak. Ezt a jelzést kell mindenáron felfogni.

Az idő múlott, és körös-körül nyugalom honolt. Sem a holdak, sem a nekik szóló, illetve tőlük eredő rádiójelzések nem tűntek fel.

Az űrhajózási intézet tudományos tanácsának tagjai azon a véleményen voltak, hogy ennek oka a felderítő holdak munkájában beálló szünet, amely időben véletlenül egybeesett a „Tyitov”-expedícióval. Ilyen szünetek kétségtelenül azelőtt is voltak. A holdak periodikus feltűnése a Föld körül jól magyarázta azt a furcsa tényt, hogy nem fedezték fel őket sokkal korábban.

De vajon milyen hosszúak ezek a szünetek? Ezt senki sem tudhatta. Talán sok éven át kell majd óvintézkedéseket tenni az ismeretlen, talán nem is létező veszély ellen.

A gyors iramban fejlődő technika egyre újabb lehetőségeket tárt fel a kutatásokhoz. Nyomban felhasználták őket, de minden hiábavaló volt. A Ticho és a szomszédos kráterek gyűrűs csúcsai továbbra is időtlen idők óta érintetleneknek látszottak.

Ám a rendszeres kudarcok ellenére a tudósok körében erősen tartotta magát az a vélemény, hogy a telep mégis létezik. Muratov és Szinyicin számtalanszor ellenőrzött számításai azt mutatták, hogy amint a két felderítő a Holdhoz közeledett, útvonaluk is egymáshoz közeledett, s az űrnek annál a pontjánál, ahol abban a pillanatban a Ticho-kráter tartózkodott, összefutott!

Ez semmiképpen sem történhetett volna meg, ha a felderítők megkerülik a Holdat, és továbbrepülnek. Bárki elhihette volna az efféle „véletlen egybeesést”, de matematikus, csillagász, fizikus nem. A kitartó keresés folytatódott.

Viktor Muratov minderről csupán a Szinyicinnel folytatott rövid radiofon-beszélgetésekből tudott. Egészen belemerült munkájába, és e két év alatt semmi mással nem foglalkozott.

Jean Leguerier tervének matematikai kiszámítása sok munkát igényelt. Ritkán gondolt a holdakra és titkukra, főleg a Szergejjel történt beszélgetések után. Azt a feltevését, hogy a Holdon egy másik emberiség élő képviselői tartózkodnak, Viktor már rég képtelennek tartotta. Túlságosan sok érv szólt ellene, Muratov pedig soha sem volt makacs természetű.

A Leguerier-féle terv már nemcsak terv volt. Jóváhagyása óta a megvalósítás útján haladt. A számítások azt mutatták, hogy végrehajtható és célszerű. A Hermész pályájának megváltoztatásához szükséges energiaveszteség sokkal kisebb volt annál, ami a Naprendszeren belüli űrutazáshoz kellene, emellett az aszteroidról sokkal tágabb területen lehet végezni a csillagászati megfigyeléseket, mint egy űrhajóról. A Hermeszen jól elfér egy egész obszervatórium.

Néhány hónap múlva a Hermesznek, ennek a másfél kilométer átmérőjű, aránylag kis aszteroidnak ismét el kellett haladnia a Föld mellett ötszázhetvenháromezer kilométernyi távolságban. Úgy határoztak, hogy e pillanatban kezdik meg ezt a páratlan utazást.

Az űrhajózási intézet által elfogadott Leguerier-féle terv szerint az aszteroidra egy húsz évvel ezelőtt épített és pályájára bocsátott mesterséges holdnak kell leereszkednie, amelynek célja: csillagvizsgálás. Ez a hold már sok tekintetben elavult, de Leguerier céljainak nagyon megfelelt. Minden szükséges megvolt rajta, és csupán csekély átépítésre szorult ahhoz, hogy egy csoport csillagász minden baj nélkül több évig egyfolytában utazhasson benne.

E munkához már hozzá is fogtak. Az idő sürgetett. A Naprendszer bolygói éppen most voltak nagyon alkalmas helyzetben, és a Hermész új pályája mindegyikük mellett egy fordulat ideje alatt megy el. Igen sokáig kellene várni a következő hasonló helyzetre.

Az űr-obszervatóriummal egyidőben elindul a Hermeszre egy hatalmas űrhajókból álló raj, amely minden szükséges felszereléssel rendelkezik ahhoz, hogy az aszteroidot régi pályájáról az újra térítsék.

Mivel Muratov végezte el az összes számítást, neki ajánlották fel, hogy vegye át ennek az oly felelősségteljes és rendkívüli pontosságot igénylő munkának az irányítását. Az ajánlat megtisztelő, és Viktor nem tartotta ildomosnak visszautasítani.