Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

— Milyen szerepet szán azoknak az embereknek? — kérdezte Mathews.

— Körülvizsgálják a holdat, megtudják, miből készült, miért láthatatlan, és végül megpróbálnak behatolni belsejébe.

— Ön szerint ez a kísérlet sikerrel járhat?

— Nem nagyon hiszem.

— Azt gondolja, hogy veszélytelen egészen megközelíteni a Holdat?

— Erre már nem tudok mit válaszolni — vont vállat Muratov. — Nagyon valószínű, hogy veszélyes. Ha rám bízzák, megpróbálom.

— Ön egyedül?

— Hát persze. Nem javasolnék olyat, amit nem akarnék megcsinálni.

— Mindebből ezt a következtetést vonhatjuk le: egyéni meggyőződése, hogy a holdakat „észlények” irányítják — mondta Szinyicin, aki az értekezleten, számos tudós és újságíró jelenlétében nem tartotta ildomosnak tegezni a barátját. — Akkor mivel magyarázza, hogy a hold, amelyet a „Tyitov”-on üldöztünk, oly rendszertelenül változtatta repülési irányát? Miért nem szökött el tőlünk rögtön nagy távolságra? Hisz meggyőződtünk róla, hogy gyorsabban tud repülni a „Tyitov”-nál. Miért várta meg, amíg megközelítjük, és csak akkor távolodott el? Nem hasonlít ez sokai inkább a gondolkodás nélküli mechanizmus reakciójára? Ha észlénnyel volt dolgunk, akkor macska-egér játék az egész.

— Azt felelhetném erre: a holdat irányító észlények nem akarták, hogy megsejtsük létezésüket. Ez esetben a cselekedetek oktalansága egyszerű álcázás. De én másképpen felelek. A holdon van egy műszer, amely idegen tömeg közeledésekor bekapcsolja a hajtóműveket. Előre-, vagy hátramenetre, mindegy. Amikor megközelítik, ő eltávolodik. De hiszen a hold gazdái is közeledhettek. Szerintem ez a magyarázata annak a furcsaságnak, hogy a jelzés csak akkor érkezett, amikor másodszor közelítettük meg a holdat. Ez parancs volt: folytatni a találkozás előli kitérést. Ha a „gazdáik” űrhajója közeledik, jelzés nincs, és a hold a helyén marad. A többi pedig az önök elmélete szerint magyarázható: a gondolkodás nélküli mechanizmus reakciója — fejezte be Muratov alig észrevehető mosollyal.

Rövid vita után, amelyen főleg a technikai részletkérdéseket tárgyalták meg, Muratov mindkét javaslatát elfogadták.

Amikor azt vitatták meg, hogy az oly szokatlan viszonyok közti tájoláshoz pontosan milyen műszereket és készülékeket szereljenek be a három űrhajóba, magától adódott egy újabb ötlet. Senki sem tudta, kinek jutott először eszébe, annyira természetes és egyszerű volt. Amennyiben a hullámhossz, amelyen a jelzést leadták a holdnak, ismeretes, és nincs miiért feltételezni, hogy ezt a hullámot megváltoztathatják a második vagy harmadik esetben, lehet-e megakadályozni az adást, és ezzel arra késztetni a holdat, hogy „ne hallja meg”, s a helyén maradjon? A rádiózavarok technikai megoldása nem jelentett semmiféle nehézséget.

— Tehát — summázta Stone az elmondottakat az ülés végén —, tervünk a következő. Körülvesszük a holdat három űrhajóval. A „Tyitov” ugyanúgy, mint első ízben, addig fog közeledni hozzá, míg meg nem jelenik a jelzés. Miután megtörtént a tájolás, kiküldjük a robotfelderítőt, és ha szerencsésen meg tudja közelíteni a holdat, nyomában elindul két ember. Ha a hold ezúttal is elszökik, néhány napos szünetet tartunk, és a harmadik expedíciónál alkalmazzuk majd a rádiózavarokat. Végső esetben, ha minden erőfeszítésünk kudarcba fullad, megsemmisítjük mind a két holdat.

Pontosan megismétlődött minden.

Amikor Vereszov a „Tyitov”-ot ugyanolyan lassan és óvatosan, mint első ízben, a láthatatlan holdhoz közelítette, a graviométer mutatója jobbra mozdult: a tömeg jelenlétét jelezte. A pár nappal előttihez hasonlóan elérte a számlapon azt a bizonyos helyet, és tétován megállt. Aztán hirtelen balra lendült. A földi állomás igazolta: a hold gyors iramban előreszökött. Ez biztató jel volt.

— Kezdjék el a második megközelítést! — adta ki Stone az utasítást.

Muratov bizony izgult. Elmélete szerint a rádiójelzés pontosan a második megközelítéskor várható. Ha a harmadiknál vagy a negyediknél hangzik fel, be kell ismernie tévedését.

Eltelt egy óra, és a graviométer mutatója megélénkült. Újra valahol a közelben repült az idegen világ titokzatos felderítője.

Nemcsak Muratov izgult. Mindnyájan idegesek voltak, csak erősen titkolták egymás elől. A Föld nagyszerű technikája ne volna képes legyőzni az idegen technika ellenállását, amellyel titkainak feltárását védi? Az emberek ne volnának képesek parancsolni neki?

A „Tyitov” az előzőnél még lassabban közeledett a holdhoz, helyesebben ahhoz a helyhez, ahol annak tartózkodnia kell. Egyenletes sebességet kellett tartani, amelyet a tájoló adatainak feldolgozásakor számításba vesznek, nehogy több tucat kilométert tévedjenek. Hiszen az adás forrása nagyon messze is lehetett. A legcsekélyebb pontatlanság és a három irányvonal egyáltalán nem ott találkozik össze, ahol az adó tartózkodik.

Az expedíció űrhajóit nagyon pontos műszerekkel szerelték fel. Még akkor is meg tudják állapítani a szükséges helyet, nem egészen egy köbkilométernyi terület határai közt, ha az adás a Mars pályájának valamelyik pontjáról érkezik.

Stone, Szinyicin és Muratov nem vették le tekintetüket a graviométer és a tájoló számlapjáról. Mindkét műszer egymás mellett volt a vezérlőpulton. Mind a három férfi egyidőben vette észre a várva várt jelzést.

— Megvan! — kiáltott fel Stone.

Muratov megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sejtése igaznak bizonyult! A jelzés ugyanabban a pillanatban érkezett, mint legutóbb. A hold nyomban lefékezett, s lemaradt. Szintén ugyanúgy, mint legutoljára.

— Egyformán cselekszenek, ez egy null a javunkra — jegyezte meg Stone.

Most, hogy az expedíció első célját elérték, nem kellett betartaniuk a „csendrendeletet”. Megszólalt a rádió. A kisegítő űrhajókról jelentették, hogy ők is vették és rögzítették a jelzést.

— Térjenek vissza a Földre! — utasította őket Stone. — Mi pedig hozzáfogunk tervünk második pontjának a megvalósításához.

— Sok sikert! — felelték amazok.

A „Tyitov” csökkentette sebességét, hogy bevárja a lemaradt holdat. Rövid idő múlva pedig ismét, egymás mellett repültek.

— Tartsa a hajót a graviométer minimumállásán — mondta Stone. — Csak annyira, hogy a mutató ne álljon a nullán.

Vereszov némán bólintott.

— Vajon elegendő lesz-e? — kérdezte Szinyicin. — Megtalálja-e a robotrakéta a célját?

— Megtalálja — felelte Stone határozottan. — Semmiféle más tömeg nincs ebben az irányban.

A „Tyitov” hajtóművei elhallgattak. Most mindkét test a tehetetlenségnél fogva egyforma sebességgel repült. Ám, a hold bármely pillanatban megváltoztathatta repülési irányát, nem volt szabad késlekedni. Stone megnyomta a gombot. A széles képernyőn feltűnt a robotrakéta körvonala. Szivar alakú volt, rövid csápokkal, mögötte hosszú fehér lángcsóva húzódott.

A robotrakéta néhány másodpercig az űrhajó mellett lebegett az űrben, mintha nem tudná, hová, merre is induljon. Aztán egyre gyorsabban kezdett távolodni.

— Megszimatolta! — mondta Vereszov.

— Nem ütközik neki a hold felszínének? — kérdezte Muratov, aki nem ismerte az űrrobotok berendezését.

— Nem, közvetlenül a cél előtt lefékez.

A fehér lángcsóva ponttá zsugorodott.

— De messze van! — jegyezte meg Stone.