Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

— Mit akar ezzel mondani? — csodálkozott Stone.

— Hogyan indulhatnának nem önkéntesek?

— Az expedíció tagjainak tudniuk kell, hogy az életüket kockáztatják. De igaza van — mosolyodott el Leszczynski —, az „önkéntesek” szó — anakronizmus.

— A kelleténél többen jelentkeznek majd. De „az életüket kockáztatják” szavak szörnyen hangzanak! — Stone előrehajolt, és tekintetét körülhordozta a tanács tagjain — Javasolom, mindenki gondolkodjék, és úgy döntse el: megéri- e az árát?

— Megéri! — szólalt meg elsőnek Mathews.

— Megéri! — ismételte Leszczynski.

— Megéri!.. Megéri!..

— Akkor, kérem, bízzak rám az expedíció vezetését — mondta Stone.

— Soroljanak be tagjai közé engem és barátomat, Muratovot. Szerintem kiérdemeltük — tette hozzá Szinyicin.

— Muratov nincs itt.

— Nem fontos. A nevében beszéltem.

— Az ő beleegyezésével?

— Nem, erről nem beszéltünk. De én kezeskedem.

— Rendben van. Tehát már három van. Azt hiszem, négyöt ember elegendő.

Viktor Muratovnak eddig még nem volt alkalma elhagyni a Földet. Valahogy úgy történt, hogy még a kiképzés alatt, az iskolában, és az intézetben sem vett részt egyetlen tervbe vett holdrepülésen. Nem emlékezett rá, hogy betegség vagy más ok miatt.

De amikor gyermekkori pajtása besorolta a Föld titokzatos holdjainak keresésére induló expedíció tagjai sorába, eszébe sem jutott, hogy a hétköznapi élet kereteit túllépő rendkívüli dolog várja. Úgy fogadta az előtte álló űrrepülést, mint ahogy a huszadik század első felében élő ember a jégtörőn való sarkvidéki utazást fogadta volna. Szokatlan dolog volt, de ő nem érzett különösebb izgalmat. Sok száz, sok ezer hozzá hasonló férfi sokkal nagyobb távú űrrepüléseken vett részt. Semmi meglepő nem volt benne.

Muratov gondolatai nem a repülés, hanem annak célja körül kalandoztak. Minél többet gondolt erre, annál jobban gyengült az expedíció sikerébe vetett hite. Számos lehetséges akadály jutott eszébe, amelyek bármelyike teljesen elegendő lett volna ahhoz, hogy kudarcba fullassza minden erőfeszítésüket. Egyáltalán nem kételkedett abban, hogy a holdak valóban egy másik világ felderítői, és hogy a Földre küldőik mindent megtettek épségük biztosítására. Vajon sikerül-e legyűrniük a nehézségeket?

Muratov kételyeivel egyetértett az űrhajózási intézet tudományos tanácsának minden tagja. Az expedíció feladata sokkalta bonyolultabbnak bizonyult, mint hitték.

A „Germán Tyitov” űrhajó — az űrhajózási intézet repülő laboratóriuma — a Földhöz legközelebb levő felderítő hold pályájával párhuzamosan repült, mégpedig nem messze tőle.

A földi obszervatóriumok már legalább tizenötödször közölték, hogy az űrhajó és a hold koordinátái egyeznek, hogy a lokátorok mindkettőjüket egyazon ponton fixálták, tehát a lokációs berendezés „látósugara” szerint egy vonalban vannak. De a holdat sehogy sem sikerült felfedezni.

Az űrhajó munkatermében a hatalmas tábla műszerei nem mutattak semmit. Csupán a graviton-meghatározó, vagy ahogy gyakran nevezték, a graviométer jelezte egy jókora massza jelenlétét a közeli térségben, amely szemre üresnek tűnt.

A hold kétségkívül itt lehetett valahol a közvetlen közelben.

Sajnos, csupán a graviométer mutatta adat kevés volt ahhoz, hogy megközelítsék a láthatatlan testet. Olyan más műszerekkel kellett kitapogatni a holdat, amelyek nemcsak a tömeget, hanem az irányt, valamint a pontos távolságot is jelzik.

Ezek az adatok még mindig hiányoztak. A hold láthatóan semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy könnyen „kézre kerüljön”.

Eleinte minden simán ment. A „Tyitov” parancsnoka, a tapasztalt űrpilóta, Jurij Vereszov biztos kézzel vezette rá az űrhajót a megfelelő pályára, és a földi utasítások szerint „ráépült” a holdra, mégpedig szorosan. Ekkor érkezett az első hír a koordináták egyezéséről. Úgy látszott, hogy elérték a célt, és a többi már egyszerű: „hozzáfarolni”, és megkezdeni a „vendég” átvizsgálását.

De ez csak látszat volt.

A „Tyitov” óvatosan közeledett a célhoz. Senki sem tudta, mi várja az embereket a „külföldi” közvetlen közelében, hogyan fogadja majd a földi űrhajót, milyen védőeszközöket szereltek rá gazdái.

Csupán egy dologban lehettek teljesen biztosak: a hold nincs antianyagból!

— Felrobbanhat, ha túlságosan közel érünk hozzá — jelentette ki Stone. — Ne küldjük előre a robotrakétát?

— Korai lenne még — felelte Szinyicin. — Közelebb kell érnünk.

— De ki tudja megmondani, közel vagyunk-e vagy távol? — szólalt meg Vereszov.

— Először is ezt mutatja a graviométer. Állása még nem érte el a hold általunk kiszámított tömegét. Tehát még messze van. Másodszor működésbe kell lépniük a többi műszereknek is. Bármilyen védőszerrel volna is ellátva a hold, a földi lokátorok áthatolnak rajta. Szóval ki tudjuk tapogatni a holdat, ha háromszor olyan láthatatlan is. Az infravörös. — Szinyicin félbeszakította a mondatot.

A graviométer mutatója élesen balra lendült. És csaknem ugyanabban a pillanatban több földi obszervatórium már közölte is, hogy a hold a lokátorok képernyőjén eltávolodott, megnövelve sebességét előreszökött.

Akaratlanul is erre gondoltak: vajon véletlen-e?

— Mintha megszimatolt volna bennünket — mondta Muratov.

Vereszov növelte a gyorsaságot.

Körülbelül egy óra múlva megismétlődött az előbbi helyzet. A graviométer mutatója jobbra lendült.

Muratov egy pillanatra sem vette le szemét a teleszkóp nézőkéjéről. Rá volt bízva a vizuális megfigyelés, de eddig még semmit nem sikerült megpillantania. Most azonban úgy tűnt neki, hogy az űrhajót minden oldalról körülölelő, sűrű csillagmezőt egy helyen valami átláthatatlan tárgy beárnyékolta. Mintha egy hatalmas és sötét fantom eltakarta volna a nem hunyorgó csillagokat, és fekete szakadékot képezett volna a világűr mélyén.

Ám a látomás tovavillant, és eltűnt. Sikerült-e végre megpillantani a titokzatos holdat, vagy ez csak a fáradt tekintet csalóka látomása volt?

Muratov nem szólt semmit társainak megfigyeléséről. Ez már úgysem tudott volna segíteni rajtuk.

Vereszov ismét megkezdte az óvatos közeledést, csupán a graviométer mutatóját nézve, amely lassan kúszott jobb felé. Az ismeretlen tömeg közeledett.

Stone már kinyújtotta kezét a gomb felé. Egy gyenge nyomás, és a „Tyitov” testéről leválik egy kicsi, de nagy erejű robotfelderítő űrrakéta. A törpe graviométer által irányítva eliramlik a szomszédos massza felé, hogy szorosan hozzátapadjon, és az űrhajó fedélzetére küldje érzékeny műszereinek jelzéseit. Ezek a műszerek meghallják a „hallhatatlant”, és meglátják a „láthatatlant”.

Valami felvillant az infravörös ernyőn. És. a mutató ismét élesen balra lendült. Egy percnyi várakozás után a földi hang közölte: a hold ismét eltávolodott, fékezett és lemaradt!

Ez már tudatosságra vallott.

Vereszov bekapcsolta a fékező hajtóműveket, közben ezt motyogta:

— Ez így folytatódhat a végtelenségig.

Ez alkalommal Szinyicinnek sikerült észrevennie a rádiótájoló szaggatott jelzéseit. A szuperultrarövid-hullámon adás történt, amely nem lehetett földi eredetű. Az űrhajózási intézet kérésére a Föld valamennyi rövidhullámú állomása hallgatott ezekben az órákban. A jelzés forrása nyilván kapcsolatban volt a holddal.