Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

Nem tudni, hogy saját adójának kisugárzása volt-e, vagy vevőkészüléke kívülről érkezett közleményt vett.

— Lehet, hogy annak az adásnak a visszhangja volt, amelyet az imént vettünk? — mondta Stone.

— Például a Holdról verődött vissza.

— Teljesen más diapazonban — felelte Szinyicin. — A Hold visszhangja sokkal előbb érkezhetett, nem ebben a pillanatban. A Hold túlságosan közel van.

Ezúttal több mint két óra telt el, míg sikerült újra megközelíteniük a holdat. És harmadszor is minden elölről megismétlődött. Majd negyedszer. ötödször. hatodszor.

A hold ide-oda szaladgált. Hol megnövelte, hol lecsökkentette sebességét, amint a „Tyitov”, nyilván előre meghatározott távolságra megközelítette. Manőverezéseit lehetetlen volt előre megállapítani, mert nem volt semmi következetesség bennük. A hold néha többször egymás után előreszökött, majd váratlanul lefékezett. Aztán ismét előreszökött. Nehéz volt megszabadulni attól a benyomástól, hogy nem mechanizmus, hanem élőlény igyekszik elrejtőzni, megszökni a nyugtalanító hajsza elől.

Így telt el negyvenkét óra.

Sem az expedíció tagjai, sem a műveleteket a Földről figyelő tudósok nem kételkedtek már abban, hogy a holdat valakinek a tudatos akarata irányítja. Valaki vagy valami észrevette a „Tyitov”-ot, kitalálta szándékát, és nyilván meg akarja akadályozni a találkozást.

Ki irányíthatta? És honnan irányították? Magáról a holdról, vagy. De az a gondolat, hogy a Naprendszeren kívül eső bolygóról irányíthatták, túlságosan fantasztikusnak tűnt.

— Elektronikus agy — állította Stone. — És a holdban működik.

— Éppen hogy nem a holdban — ellenkezett Muratov. — Ebben az esetben nincs szükség rádiójelzésekre.

— Azok érkezhetnek a másik holdról is. Hiszen két hold van.

— Nincs miről „beszélgetniük”, nincsenek bennük észlények. Az irányítást a Holdról vagy. a Földről végzik.

— A Földről?

— Talán lehetetlen? — felelt Viktor kérdéssel a kérdésre.

E feltevésnek, amely az első pillanatban elég furcsának látszott, reális alapja volt. Ha a szomszédos világ (vajon szomszédos-e?) lakói régóta ismerik a Földet, márpedig ez a tény kétségtelennek látszott, vajon nem látogathatták-e meg titokban bolygónkat, ahol jól elrejthették elektronikus agyukat? Abban a korban, amikor még nem működött az „Őrszolgálat”, és senki nem figyelte a Földet körülvevő térséget, idegen űrhajó, gazdáinak kívánságára, meglátogathatta a bolygót, és elszállhatott róla úgy, hogy senki sem vette észre. Muratovnak igaza volt. De még könnyebb volt meglátogatni a Holdat, melyre akkoriban még ember nem tette a lábát. Hisz még most sincsenek teljesen megfejtve a Hold titkai: nem vizsgálták át az egész felszínét.

— Ha van ilyen elektronikus agy — mondta Vereszov —, és azt a programot kapta, hogy ne engedjen magához közel földi tárgyakat, akkor mi ezt a holdat soha az életben nem érjük utol.

— Nagyon úgy néz ki — hagyta jóvá Stone, unottan.

A hajsza kitartóan folytatódott, de a sikerbe vetett reményt már rég elvesztették.

A hold nem tudott „elfáradni”. Ha a benne rejlő energia elegendő volt száz vagy még annál is több évre, akkor nincs semmi értelme azt várni, hogy éppen most fog kimerülni. Csak az emberek tudnak kifáradni.

Senki sem tételezte fel, hogy az expedíció útja ennyire elhúzódik. Az űrhajónak nem volt másodpilótája. Az automata vezetők tehetetlenekké váltak a repülési rendszer változásai miatt, nem kaphattak cselekvési programot.

És a „Tyitov” két és fél napos üldözés után visszatért a Földre.

Fáradtan, kimerülten szállt ki az űrhajóból Stone, Muratov, Szinyicin és Vereszov.

— Gondolkodni, gondolkodni! — mondta Stone.

— Megoldhatatlan feladat nincs. Kiútnak lenni kell, és meg is találjuk.

Néhány nap telt el. Vereszov újból elfoglalta helyét a vezérlőpultnál. Három utasa ismét ugyanaz a három ember volt.

De ezúttal a „Tyitov” nem volt egyedül. Még két másik űrhajó is felszállt vele.

Elindult a második expedíció, ugyanazzal a céllal, de más módszerekkel, amelyeket szobák csendjében dolgoztak ki.

A holdak nyugodtan viselkedtek ezekben a napokban. A legközelebb levő „megnyugodott”, amint a „Tyitov” abbahagyta a hajszát, és a Föld felé vette az irányt. Mindkét felderítő kört kör után csinált spirális pályáján, és rendíthetetlenül továbbkeringett a Föld körül. Olykor megváltoztatták sebességüket a távolságnak és a fizika törvényeinek megfelelően, de még ritkábban saját kezdeményezésükből.

A lokációs berendezések minden nehézség nélkül figyelték őket. A jelzések a képernyőkön elég gyengék voltak, de nem tűntek el. Éjjel-nappal végezték a megfigyeléseket.

Az űrhajózási intézet kérésére a Vénuszról a Földre visszatérő egyik űrhajó a legtávolabbi hold közelébe repült, hogy megnézze, hogyan fog viselkedni. A kettes számú hold csaknem közvetlen közelébe eresztette az űrhajót, majd az egyes számúhoz hasonlóan megnövelte sebességét, és elszökött előle.

Mindkét hold teljesen egyformán viselkedett.

Miután összeegyeztették e kísérlet eredményét az első „Tyitov”-expedíció megfigyelési adataival, új elméletet kaptak, amely teljesen ellentmondott az elsőnek. Szinyicin és Stone egymástól függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy a holdakat nem élő észlények irányítják: az automata műszerek reagálnak az idegen tömeg közeledésére, és jelzést adnak a hajtóműveknek, amelyek úgyszintén önműködően lépnek munkába, előre vagy hátra irányítják a holdat. Az irány pedig véletlen. Semmiféle ésszerűség nincs a holdak cselekedetében.

— Pontosan így reagálnak ezek a műszerek a holdaknak a Földhöz, illetve a Holdhoz való közeledésekor — jegyezte meg Stone. — Ezzel magyarázható a röppályák spirális jellege. És természetes, hogy sokkal nagyobb távolságból megérzik a Föld vagy a Hold tömegét, mint a „Tyitov”-ét.

Ez a szemlélet mintha megmagyarázott volna mindent. De volt egy tény, amelynek alapján kétségessé vált az egész feltevés helyessége. Ez pedig a rádiótájoló jelzése volt, amit Szinyicin vett észre, amikor a „Tyitov” másodszor közelítette meg a holdat. Igaz, ez a jelzés az egyetlen volt, és többé nem ismétlődött meg. Ha nincs az önírókészülék szalagja, amely vitathatatlanul bizonyította, hogy a jelzés valóban megtörtént, Szinyicin a tévedés gyanújába eshetett volna.

A tudományos tanács következő ülésén Muratov konkrét javaslatot tett.

— Két kiinduló pontunk van a további cselekvéshez — mondta. — Az első: a holdak megérzik a hozzájuk közeledő idegen tömeget, holott műszereik érzékenysége nem nagy. A második: rádióadások. Mind a két körülményt fel lehet használni információk szerzéséhez. Hogyan? Mindjárt megmondom. Kezdem a második ponttal. Ha a holdak figyelmeztetik egymást a veszélyre, ezt akkor is meg kell ismételniük, amikor újra megközelítjük egyiküket. Felhívom a figyelmüket arra, hogy a tájoló jelzése csak akkor jelent meg, amikor a „Tyitov” másodszor közelítette meg a holdat, és nem amikor először, ami sokkal logikusabb lenne. Miért történt így? „Elnézhette-e” a kibernetikai automata első közelítésünket? Én egyetlen magyarázatát látom ennek a szerfölött furcsa ténynek, így csak abban az esetben történhetett, ha a jelzést nem a holdról, hanem kívülről küldték. Javasolom, hogy egyszer s mindenkorra állapítsuk meg, honnan érkezett a jelzés. A tájolóval megállapíthatjuk. Természetesen, miivel az űrben levő adóval van dolgunk, kevés a szokásos két vonal, három kell. Tehát három űrhajót kell felküldenünk, amelyek rögzítenék ugyanazt a jelzést. Egyébként az egyetlen vonal, amellyel már rendelkezünk, nem hatolt át azon a ponton, ahol abban a pillanatban a másik hold tartózkodott. Most pedig áttérünk a második kiinduló pontra. Meggyőződtünk róla, hogy a holdak nagyon közel engedik magukhoz az űrhajót, és csak akkor távolodnak el tőle. Még egyszer ismétlem: ez bizonyítja műszereik csekély érzékenységét. Tehát nem fogjuk nyugtalanítani őket olyan nagy tömeggel, mint az űrhajó. Megközelítjük a holdat a veszélytelenség határáig, a többit pedig rábízzuk az űrruhába öltözött emberekre. Feltételezhetjük, hogy a műszerek nem érzik meg az olyan kis tömeg közeledését, mint az ember.