Hal Clement: Csillagfény

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hal Clement: Star Light. A Del Rey Book.

Published by Ballantine Books, New York, 1971

1971 by Hal Clement.

This translatipn published by arrangement with Ballantine Books, a divison of Random House, Inc.

Fordította Koczóh Péter

Koczóh Péter, 1989 Hungarian translation

MÓRA KÖNYVKIADÓ

Ahogy járműve megállt, Beetchermarlf érezte, hogy a vibrálás megszűnik alatta, de ösztönösen kinézett, mielőtt elengedte volna a Kwembly kormányrúdját. Kár volt a fáradságért. A nap vagy inkább az a test, amit napnak képzelt, már majdnem húsz órája lenyugodott. Az ég még túl fényes volt ahhoz, hogy a csillagokat is látni lehessen, de a jellegtelen piszkos hómező részleteit már nem lehetett kivenni. Mögötte, az egyetlen irányban, amerre a híd közepéről nem láthatott, a Kwembly nyoma nyújthatott volna némi támpontot, de a kormányrúd mellől nem tehetett felbecsülni a jármű sebességét.

A kapitány, aki a kormányos fölötti emelvényen tartózkodott, pontosan tudta, mit jelent beosztottja felemelt feje. Ha esetleg mulatott is rajta, nem mutatta. Hiába töltötte majdnem két emberi élet hosszát a Meszklin kiszámíthatatlan óceánjain, soha nem tanulta meg kedvelni a bizonytalanságot, csupán elfogadta. Önbizalmát nem fokozta, hogy — több mint három parszeknyire a saját világától — szárazföldön navigálja hajóját, melynek működését sem értette teljesen. Atérezte a nála fiatalabb kormányos tétovaságát.

— Megálltunk, kormányos. Rögzítse a kormányrudat, és lásson a nagy szervizeléshez. Tíz órát maradunk.

— Igen, uram. — Beetchermarlf becsúsztatta a rudat a rögzítőhoronyba.

Az órájára pillantott. Még több mint egy óráig szolgálatban lesz a hídon.

Ellenőrizni kezdte a huzalokat; melyek a kormányrudat összekötötték a Kwembly elülső lánctalpaival.

A huzalok jól látszottak, mert a létfontosságú berendezéseket nem rejtették fal mögé. A hatalmas „hajó” és tizenegy társának építői nem sokat adtak az esztétikus külsőre. Pár másodperc alatt megbizonyosodott róla, hogy a hídon belül.lévő néhány centiméteres huzaldarabon még nyoma sincs az elhasználódásnak. A kormányos intett a kapitánynak, aztán kopogott a fedélzeten, megvárta, míg lentről válaszolnak, majd félnyitotta a jobb oldali csapóajtót, és eltűnt a lefelé vezető rámpán.

Dondragmer nem túl nagy érdeklődéssel figyelte távozását. Gondolatai máshol jártak. A kormányos különben is megbízható tengerész volt.

Egyelőre félretette ezt a problémát, és negyvenöt centis teste elülső részét addig emelte, míg a feje egy vonalba került a szócsövekkel.

Szirénázásszerű bömböléssel kezdte, amit egy meszklini tájfunban is hallani lehetett volna, a dhrawni hómező csöndjében azonban majdnem nevetséges volt.

— A kapitány beszél. Tíz órát állunk, ennyi idő jut a karbantartásra. A szolgálatos legénység fogjon hozzá. A kutatószemélyzet követi a szokásos programot, és feltétlenül jelezze a hídnak, ha ki akar menni a hajóból.

Repülést csak akkor engedélyezek, ha a felderítőgépeket már átvizsgálták.

Gépházjelentsen!

— Gépház rendben. — A hang valamivel mélyebb volt, mint Dondragmeré.

— Növényház jelentsen!

— Növényház rendben.

— Híradós részleg, jelentsen!

— Rendben.

— Kervenser, jöjjön a hídra! Kimegyek a hajóból. Kutatórészleg, meghatározni a kinti viszonyokat!

— Egy pillanat, kapitány úr. — Rövid szünet következett. — Hőmérséklet 77; nyomás 26,1; szél 21 foknál egyenletes, 200 kötél óránként; oxigénhányad-mérő 0.0122.

— Köszönöm. Nem is olyan rossz.

— Nem. Kapitány úr, szeretnék önnel tartani, hogy talajmintát vegyek.

Felállíthatjuk a fúrót? Tíz óra hosszú idő.

— Rendben. Valószínűleg már kint leszek, mire a légzsiliphez érnek a felszereléssel. Mondják meg Kervensernek, hányan mennek ki, hogy beírhassa a hajónaplóba.

— Köszönöm, kapitány úr! Sietünk.

Dondragmer lazított. Váltótársa megérkezése előtt úgysem hagyná el a hidat, még álló motorok esetén sem, és eltart néhány percig, mire Kervenser odaér, hiszen neki is át kell adnia a szolgálatot valakinek. A várakozás nem idegesítő; bőven akadt gondolkodnivalója. Dondragmer nem tartozott az aggódó típushoz (a meszklini idegrendszer nem így reagált a bizonytalanságra), de szerette végiggondolni a szituációkat, mielőtt átéli őket.

Az, hogy a Kwembly bármilyen műszaki hiba esetén tíz-tizenkétezer mérföldre volt a segítségtől, önmagában nem jelentett létező problémát.

Alapjában véve a mostani sem sokban különbözött azoktól a helyzetektől, amelyekkel a Meszklin tengerein egy kapitánynak szembe kellett néznie.

Békés önbizalmát többnyire a parancsnokságára bízott hajó borzolta fel.

Egyáltalán nem emlékeztetett az ő ideális hajójára, a pallókból összeállított mozgékony szerkezetre. Biztosították róla, hogy amennyiben a szükség úgy hozza, a Kwembly képes lesz úszni; sőt a távoli Meszklinen, ahol építették, ezt ki is próbálták. Csakhogy azóta szétszedték, űrkompon feljuttatták egy csillagközi űrhajóhoz, majd a három parszekes ugrás után ismét átrakták, ezúttal egy egészen másféle űrkompra, mígnem a Dhrawn felszínén újra összeállították. Dondragmer személyesen felügyelt a Kwembly és testvérhajói szétszedésére és összeszerelésére, de a közbenső állomásoknál nem volt jelen. Ez volt a fő oka annak, hogy ki akart jutni a hajóból: igen jó véleménnyel volt Beetchermarlfról és a válogatott legénység többi tagjáról, de a személyesen szerzett tapasztalatot ez a tény sem pótolhatta.

Ezt természetesen nem hozta szóba, mikor Kervenser a hídra ért.

Magától értetődő volt, és valószínűleg az első tiszt is ugyanígy vélekedett.

— Folyik a karbantartás. A kutatók kimennek fúrni, éri pedig ellenőrizni — összegezte Dondragmer szűkszavúan. — Ha kell, jelezz a külső reflektorokkal! Vigyázz rá!

Kervenser vidáman csapta össze két ollóját.

— Ne félj, Don.

— Jó mulatást! — A kapitány a nyitva hagyott csapóajtón keresztül távozott, s közben eszébe jutott, hogy az első tiszt korántsem olyan nyugodt, mint amilyennek ez a bú-csúzás mutatta.

A főzsilip négy fedélzettel lejjebb és húsz méterrel hátrább volt.

Dondragmer sokszor megállt az úton, hogy a kötelek, rudak és csövek között dolgozó személyzet tagjaival beszéljen. Elérte a főzsilipet. Négy kutató már odacipelte a fúrófelszerelést, és éppen a védőruhát vették fel. A kapitány kritikus szemmel figyelte, miként bújtatják bele hosszú testüket és számos lábukat az átlátszó ruhákba, hogy ellenőrzik a légmentességet, a hidrogén- és argonkészleteket. Mikor mindezzel készen lettek, a kapitány a zsilipbe terelte őket, és ő is nekiállt beöltözni. Mire kiért, a többiek már nagyban dolgoztak a berendezés felállításán.

Rájuk pillantott, ahogy megállt a zsiliptől a talajra vezető rámpa tetején.

Tudta, mit csinálnak, és megbízott bennük. Az időjárás azonban errefelé szokatlan volt: nem lehetett kiszámítani. Még be sem csukta a légzsilip külső ajtaját, már az eget kémlelte, legalábbis azt a részét, amit a mögötte tornyosuló hajó nem takart el.

Lassan, nagyon lassan mélyült a sötétség, gyengült a nap fénye; a Dhrawn két hónap alatt fordult meg a tengelye körül. Mint a Meszklinen, a horizont itt is valahol fölöttük látszott. A jelenséget a gravitáció okozta, mert összenyomta a légkört. A csillagok, mikor végre feltűntek, csak pislákoltak. Dondragmer a hajó eleje felé tekintett, de a déli sarkot mutató ikercsillagok, a Fomalhaut és a Sol még nem látszottak.