Hal Clement: Csillagfény

Enyhe oxigénbűz terjengett körülöttük — néhány buborék általában átjutott a légzsilipen —, de a ”mindenütt jelenlévő ammóniagőz és a helyiségekben sűrűn elhelyezett katalizátorok már régen bebizonyították, hogy el tudnak bánni a mérgező anyaggal. A legtöbb meszklinita megszokta az ammónia szagát. Tudták, hogy a gáz nagyon kis koncentrációban nem okozhat bajt.

A kutatók levették a védőruhát, és eszközeikkel elindultak a laboratórium felé. Dondragmer visszaküldte a tengerészeket szokásos feladataik végzésére, maga pedig a hídra indult. Ahogy odaért, Kervenser távozni akart, de a kapitány visszaintette, és a felépítmény jobb oldalához hívta. A híd egyes részein a padló átlátszó volt. Az emberi tervezők eredetileg az egészet ilyennek szerették volna, de figyelmen kívül hagyták a meszkliniták pszichológiáját. A hajótesten való mászás sem volt valami népszerű, de hogy egy átlátszó padlón álljanak ötméteres mélység fölött, az túlment minden határon. A kapitány megállt az egyik átlátszó elem szélénél, és óvatosan lenézett.

A hatalmas jármű körül a szürkés felszín semmi változást nem mutatott; a hajót rázó szél nem hagyott nyomot a súlyos gravitáció által (ki tudja, mióta) tömörített havon. Még örvények sem tűntek fel a Kwembly mellett, megcáfolva Dondragmer ama elképzelését, hogy a lánctalpak szélénél mélyedések fognak képződni. Ameddig a reflektorok megvilágították a talajt, semmi rendkívüli nem látszott, csak a fúrólyukak és egy-egy bokor csapkodó ágai. A kapitány percekig vizsgálta a felszínt, végül az eget vette szemügyre.

Néhány fényes csillag bukkant elő a felszakadozó felhőzet mögül, de a Sark Őreit nem lehetett látni. Csak néhány fokkal álltak a déli horizont fölött, a felhők amúgy is eltakarták az égnek azt a részét. Csapadék egyelőre nem hullott, és nem tudhatták, eső lesz-e vagy hó. A kinti hőmérséklet jóval a víz olvadáspontja alatt volt, mégis a kevert csapadék tűnt valószínűnek. Dondragmer meg sem próbálta kitalálni, mi történik a majdnem tiszta vízjéggel a hajó alatt. Tudta, hogy a víz és az ammónia oldhatók egymásban, de nem volt képes megtanulni a fázisdiagramokat vagy az oldatok fagyásponttáblázatait. Ha a hó elolvad, a Kwembly majd bemutatja úszótudományát — bár ezért nem lelkesedett túlságosan.

Kervenser félbeszakította a gondolatait:

— Kapitány úr, négy vagy öt perc múlva elindulhatunk. Akar energiát?

— Még nem. Attól tartottam, hogy a szél kifújja alólunk a havat, és felborít minket, mint a sodrás egy megfeneklett hajót. Szélirányba akartam fordulni, hogy ezt elkerüljem, de egyelőre nincs veszély. Folytassák a karbantartást, de úgy, hogy szükség esetén a motorok öt percen belül indíthatók legyenek.

— Már átálltunk, kapitány úr, miután megkaptam az előző utasítását.

— Jó. A reflektorok égve maradnak, és figyeljük a talajt a hajó körül, hogy el tudjunk indulni, ha a szél lecsendesedik.

— Idegesítő, hogy nem tudjuk, meddig kell várnunk.

— Az bizony. Otthon a viharok ritkán tartanak egy napnál tovább, és sohasem hosszabbak egy „földi” óránál. Ez a bolygó viszont olyan lassan forog, hogy kontinensnyi viharok alakulhatnak ki, és több száz óráig is tombolhatnak. Ki kell várnunk a végét.

— Úgy érti, erős szélben nem indulunk el?

— Nehéz kérdés. A repülés kockázatos lenne, de légi felderítés nélkül nem tudunk akkora utat bejárni, hogy az embereknek értékelhető eredményt adhatnánk.

— Úgysem szeretek gyorsan menni, megállások nélkül pedig nem is lehet a területet igazán megismerni. Biztosan sok olyasmit szalasztanánk el, ami érdekelné ezeket a dinka embereket.

— Én azt hiszem, tudják, mit akarnak — megállapítani, hogy bolygó-e vagy csillag a Dhrawn, meg efféléket. Különben is ők állják a számlát.

Elismerem persze, hogy a rutinfeladatok egy idő után unalmassá válhatnak.

Kervenser megértette a célzást, de nem válaszolt rá. Tudta, hogy a kapitány nem akarta őt megbántani, még az emberekre nézve sértő megjegyzése után sem. Ezen a ponton Dondragmer élesen különbözött legtöbb honfitársától, akik magától értetődőnek tartották, hogy a külföldiek — jó kereskedőhöz illően — nyilván a lehető legnagyobb hasznot akarják összeszedni. A kapitány mindenkinél több időt töltött az emberi, panesk és drommi tudósok között. Alapvetően megértő és szívélyes természeténél fogva úgy viselkedett velük, hogy a legtöbb sokallta az idegenekkel kapcsolatos kedvességét.

A kérdés ritkán éleződött ki, ezúttal sem vitatkoztak fölötte, mert Beetchermarlf felbukkanása csírájában elfojtotta a vitát. Beetchermarlf jelentette, hogy a személyzet végzett az ellenőrzéssel. Dondragmer utasította, hogy küldje fel váltótársát a hídra. Csend borult a helyiségre, míg a tiszt megérkezett. Takoorch azonban nem a hallgatag fajtához tartozott. Amint betoppant, elkezdte a mon-dókáját, melyet nyilvánvalóan párbeszédnek tekintett. Kervenser, akit általában elszórakoztatott a másik képzelete és szertelensege, hagyta, hadd beszéljen. Dondragmer csak néha figyelt rájuk, jobban érdekelte, mi megy végbe a hajón kívül, bár túl sokat nem lehetett látni.

Lekapcsolta a híd világítását és az összes reflektort, a legalsók kivételével. Így továbbra is szemmel tudta tartani a felszínt, de sokkal jobban látta az eget. A felhők továbbra is gyorsan száguldottak, de kisebbek voltak és ritkásab-bak. A szél változatlan erővel süvöltőit. Egyre több csillag jelent meg. Majdnem a déli horizonton feltűnt az egyik Őr is — a meszklini hajósok így nevezték a Solt és a Fomalhau-tot. Nem tudta megállapítani, melyiket látja, mert mindkettő egyformán tündökölt a Dhrawn egén, és szapora pis-logásuk megbízhatatlanná tette színük meghatározását. Ügyis csak rövid időre látszottak — a felhők még vonultak.

— …a jobb oldali lemezek mind leváltak, rajtuk az egész legénységgel.

Egyedül maradtam a hajón…

Még mindig nem hullott csapadék. A tisztuló ég jobb kedvre derítette a kapitányt. A laboratórium jelentette, hogy a hőmérséklet csökkent három fokkal, vagyis az ammónia olvadáspontja alá süllyedt. Egy keveréknek ez még mindig elég, hogy zűröket okozzon, ezúttal azonban a változás kedvezőnek tűnt.

— …a Dingbartól délnyugatra eső szigeteken. A vihar partavetett, és ott feküdtünk, a hajó egyik fele összezúzva. Én…

A felhők majdnem teljesen eltűntek. A fényesebb csillagok ismerősek voltak, legtöbbjük helyzetét nem befolyásolta a három parszeknyi távolság.

Dondragmernek bőven volt ideje hozzászokni a kisebb változásokhoz, és már nem is gondolt rájuk. Még egyszer megpróbálta megtalálni az őröket, de nem járt sikerrel. Talán még mindig felhők takarják az ég déli részét, de a sötétben már nem lehetett kivenni. A reflektorok kikapcsolása sem sokat segített. A másik kettő abbahagyta az anekdotázást.

— Változás, kapitány úr? — Kervenser jókedve egy csapásra eltűnt.

— Úgy néz ki. Fenn látszanak a csillagok, de délen nem. Ami azt illeti, a horizont közelében sem. Gyújtson meg egy reflektort.

Az első tiszt engedelmeskedett, s ahogy az elektronikus kapcsolót megérintette, fénynyaláb vágott a híd mögül az ég felé. Dondragmer néhány húzókötél segítségével a nyugati látóhatár felé irányította a fényforrást. Kervenser felszisszent — emberi fül a hangot sikításként érzékelte volna —, ahogy a fénysugár a talaj közelébe ért.