Hal Clement: Csillagfény

— Köd! — kiáltott fel a kormányos. — Nem túl sűrű, de a láthatárt eltakarja. — Dondragmer egyetértőén intett, miközben a szócső felé fordult.

— Kutatók! — szirénázta. — Elemezzék, miből van a köd és hogy árthat-e az alattunk lévő vízjégnek!

— Eltart egy ideig, míg mintát veszünk, uram — jött a válasz. — Sietünk, ahogy tudunk. Kimehetünk, vagy dolgozzunk a falon keresztül?

A kapitány habozott, hallgatta a szélzúgást, és felidézte, mit érzett kint.

— Mehetnek, de nagyon siessenek!

— Indulunk, kapitány úr.

Dondragmer intésére az első tiszt kikapcsolta a fényszórót, és átmentek a híd jobb oldalára, hogy lássák, mi történik odakint.

A kutatók igazán siettek, de mire kiértek, a köd már észrevehetően megsűrűsödött. Két hernyószerű alak jelent meg, egy hengert cipeltek.

Előrementek majdnem a hídig, és felállították a berendezést — egy szélbe fordított csövet, amelynek a végére szűrőt szereltek. Jó néhány perc telt el.

Végül szétszedték a berendezést, a szűrőt betették egy dobozba, ez védi meg a légzsilip folyadékától, majd visszamentek a bejárathoz.

— Szerintem legalább egy nap, amíg vegyelemzik a mintát — morgott Kervenser.

— Kétlem — válaszolt a kapitány. — Elég régóta játszanak már víz-ammónia oldatok meghatározásával, Bornden-der szerint nem kell más, csak a sűrűség, amennyiben a minta mennyisége elegendő.

— Akkor mi tart nekik olyan sokáig?

— Még a védőruhákból is alig bújhattak ki — mondta a kapitány türelmesen.

— Miért vennék le az előtt, hogy elviszik a mintát a laboratóriumba?

Miért nem…

A szócsőből hangzó sípolás félbeszakította. Dondragmer jelentést kért.

— Majdnem tiszta ammónia, uram. Úgy hiszem, túlhű-tött folyadékcseppek; az anyag habbá fagyott a szűrőben, olvadáskor jó adag külső levegőt bocsátott ki. Ha a következő néhány percben oxigént érez, ez lesz az oka. A köd ráfagyhat a hajótestre, ráfagyott a szűrőkre is. Mivel mázat von a híd odalaira, akadályozhatja a látást, de szerintem ez minden.

Dondragmer fejében ugyan egyéb is megfordult, de hallgatott.

— Először adódott elő a dolog — jegyezte meg. — Szeretném tudni, vajon nem évszakváltozás jön-e. Egyre közelebb kerülünk a bolygó napjához. Az emberek hosszabb ideig is megfigyelhették volna ezt a világot, mielőtt bennünket rávettek volna, hogy idejöjjünk. Kervenser, indítsa be a motorokat, aztán fordítsa a hajót a szélbe, és lassan induljon el, ha még kilát. Ha nem, derékszögben forduljon balra, hogy ismert terepen maradjunk. Úgyeljen a lánctalpakra, és ha valami akasztja őket, szóljon.

Állítson őrszemet a bal oldali ablakhoz; hátha a nyomunk mutat valamit.

Megértette?

— Az utasításokat értem, uram. De azt nem, hogy mit vár.

— Talán tévedek, de ha igazam van, akkor se tehetünk sokat. Nem lelkesedem azért, hogy kézi munkával kelljen megtisztítani a kábeleket.

Reméljük, nem kerül rá sor.

— Igen, uram. — Kervenser munkához látott, s miközben a Kwembly lánctalpaiban szunnyadó atommotorok életre keltek, a kapitány egy harminc centiméter hosszú és tíz centiméter magas műanyag hasáb nyílásába illesztette egyik ollóját, babrált a kapcsolóval, aztán beszélni kezdett.

Rádióhullámon suhanó hangja átszáguldott a Dhrawn sűrű, gyorsan ritkuló atmoszféráján. Az űrben egyre gyengült, de fél perc elteltével még mindig elég erős volt ahhoz, hogy egy háromméteres tányérantenna felfogja. Az antennát a kézi súlyzóhoz hasonló objektum egyik végén helyezték el, egy száz méter széles, harminc méter magas henger tetején.

Az egész szerkezet lassan forgott a „súlyzó” középpontja körül.

A jelek az antennában áramot gerjesztettek, az áram egy gombostűfej nagyságú kristályban gyűlt össze, amely rezgésbe hozott egy megdöbbentően régimódi, dinamikus hangszórót. A hangszóró egy szobában állt. Tizenöt ember tartózkodott a helyiségben. Harminckét másodperccel azután, hogy Dondragmer beszélni kezdett, hangját tizenöt ember közül hárman meghallották. Mivel a kapitány nem tudhatta, ki lesz a szobában, az emberi nyelvet használta, nem pedig a sajátját.

— Jelentés a Kwembly ről. Két és fél órája megálltunk a szokásos karbantartásra és átvizsgálásra. A nyugati szél a megállás idején 200 kötél sebességű, lehetett, az ég egy része borult. Nem sokkal azután, hogy munkához láttunk, a szél 3000 kötélre fokozódott.

Az egyik hallgató arcán zavart kifejezés jelent meg. Társa észre is vette.

— Egy meszklini kötél hetven méter, Boyd — mondta halkan az utóbbi. — A szél sebessége nyolc kilométerről több mint százra nőtt.

— Köszönöm, Easy. — Tovább figyeltek.

— Egyre sűrűsödő ködben vagyunk. Nem merek úgy mozogni, ahogy terveztem. Köröket írunk le, nehogy a lánctalpak befagyjanak. A kutatók szerint a köd anyaga túlhűtött ammónia, a környék felszínét vízjég borítja.

A kutatóknak ugyan nem jutott eszébe, én viszont feltételezem, hogy a köd meg fogja olvasztani a jég egy részét. Ez a jármű elvileg úszni is tud, és bár nem hiszem, hogy a felszín mélyen megolvadna, érdekelne, vajon mi történik, ha a lánctalpak befagynak. Soha nem törtem rajta a fejem, de nem lenne biztató perspektíva, ha a hajót kézi erővel kellene kivágni a jégből.

Én magam szereltem össze, tudom, hogy ehhez nincs is eszköz a fedélzeten. Csak azért jelentkeztem, hogy közöljem, esetleg sokkal tovább kell itt maradnunk, mint terveztük. Tartom a kapcsolatot. Ha befagyunk, örömmel fogadok minden javaslatot arra, hogy mivel kössem le a kutatók agykapacitását. Máris elvégezték a kitűzött feladatok egy részét.

— Köszönöm, Don — válaszolt Easy. — Készenlétben leszünk.

Megkérdezem a megfigyelőinket és meteorológusainkat, fel tudják-e becsülni a ködfelhő nagyságát és azt, hogy meddig tarthat. Talán van már hasznosítható anyaguk, elvégre maguk már legalább egy napot töltöttek az éjszakai oldalon. Talán még fotóik is lesznek; nem ismerem pontosan a műszereik érzékenységét. Hamarosan jelentkezem.

A nő kikapcsolta a mikrofont, és a többiek felé fordult, míg szavai a Dhrawn felé száguldottak.

— Bárcsak meg tudnám ítélni a hangjából, aggódik-e vagy sem! — szólalt meg. — Valahányszor új helyzettel kerülnek szembe azon a bolygón, azon töröm a fejem, vajon nekünk hogy volt merszünk elküldeni őket oda, nekik meg honnan volt hozzá bátorságuk, hogy odamenjenek.

— Nem kényszerítettük és nem is csaptuk be őket, Easy — válaszolt egyik társa. — Kizárt dolog, hogy egy meszklini-ta, aki élete nagy részét tengerészként töltötte, és bejárta bolygója egyik féltekéjét, ne lenne tisztában a felfedezés kockázatával. Még akkor sem tudtuk volna őket átrázni, ha akartuk volna.

— Az eszem tudja, Boyd, de a gyomrom nem veszi be. Mikor a Kwembly alig nyolcszáz kilométerre a teleptől beragadt a homokba, mire kiásták, a csikorgástól lejött a fogzománcom. Mikor pedig Densigeref Smojját szakadékba sodorta a sárcsuszamlás, egyedül én támogattam Barlennan döntését, hogy kiküldi menteni az egyik tartalék hajót. Mikor az Esket legénysége, köztük néhány jóbarátom eltűnt, megpróbáltam Alant és Barlennant meggyőzni, hogy segítséget kell küldenünk. Ma is úgy vélem, hogy rossz döntést hoztak. Tudatában vagyok annak, hogy meghatározott feladatunk van, és a meszkliniták is tudták, mit kockáztatnak, de mikor egy hajó bajba kerül, mindig elképzelem a helyzetüket, és ha a mentés kérdése felmerül, általában a legénység oldalán vagyok.