Hal Clement: Csillagfény

Néhány felhő úszott gyorsan nyugat felé; a légkör felsőbb régióiban nappal ez így szokásos. A légmozgás a talajszintinek fordítottja volt.

Dondragmer tudta, hogy a szélirány hamarosan megváltozik. Sok ezer kilométerrel nyugatabbra olyan vidék terült el, ahol a naplemente az itteninél nagyobb hőmérséklet-különbségeket idéz elő. A bekövetkező változást nem tudta felmérni, hiányzott hozzá a képzettsége, hiába sajátította el az idegen bolygók meteorológiájának és fizikájának egy részét.

Egyelőre azonban minden jól ment. Elsétált a hajótól, részben, hogy az égbolt többi részét is szemügyre vehesse, részben pedig, mert szerette volna a hajója egészét látni, mielőtt részleteiben is átvizsgálja.

A nyugati ég sem tűnt fenyegetőbbnek, mint a keleti, nem is vesztegetett rá többet egy pillantásnál.

A Kwembly úgy nézett ki, mint máskor. Emberi szemmel nézve egy fölülről megnyomott, kenyértésztából gyúrt szivarra emlékeztetett.

Harminc méter hosszú volt, hat és fél méter széles, és legmagasabb pontja — itt volt a híd — majdnem hat méterrel volt a hó felett. A hatméteres kiszö-gellés nemigen harmonizált a hajótest lágy vonalaival, de lehetővé tette, hogy a kormányos, a kapitány és a hídon lévő személyzet még azt a területet is lássa, ahol az elülső lánctalpak taposták a földet.

A jármű lapos alja majdnem harminc centire volt a hó fölött. A hajó súlyát egymásba érő kisebb, egyedi görgőzéső lánctalpakkal hordozták, melyeket kábelrendszer kapcsolt össze. Ennek segítségével a Kwembly szűk körön belül is meg tudott fordulni. A lánctalpakat a hajótesttől egy pneumatikus matrachoz hasonló szerkezet választotta el, amely elosztotta a húzóerőt, és rugalmasan alkalmazkodott a kisebb talajegyenetlenségekhez.

Hernyószerű alak araszolt a földhajó közelebbi oldala mentén, valószínűleg Beetchermarlf, aki a kábeleket vizsgálta. A kapitánytól hat méterre a fúróberendezés már állt. Fölötte a domború hajótesten a legénység több tagja vizsgálta a lemezillesztésekét, olyan fogódzókba kapaszkodva, melyeket a kapitány abból a távolságból alig látott. A meszkliniták számára fölöttébb idegesítő tevékenység volt ez. Mivel olyan világon nőttek fel, ahol a gravitáció a földinél hatszázszor erősebb, számukra a tériszony teljesen normális és egészséges állapotnak számított.

A Dhrawn gyenge tömegvonzása a mászást megkönnyítette, de a hajótest külső borításának ellenőrzése így is sok kellemetlenséget okozott.

Dondragmer visszakúszott a fehér kristályok és barna por keverékéből álló kemény felszínen, amit néha terpeszkedő bokrok törtek meg. Felmászott a hajó oldalán, hogy segítsen a többieknek.

A nagy, hajlított lemezek oxigérinel és fluorral telített polimerekkel megkötött bőrszálakból készültek, egy olyan bolygón, amit meszklinita még sose látott, bár a legénység legtöbb tagjának már volt dolga a lakóival.

Az emberi vegyészmérnökök úgy tervezték a lemezeket, hogy minden előrelátható korróziós hatásnak ellenálljanak. Tudatában voltak annak, hogy a Dhrawn a világegyetem ama kevés helyeinek egyike, amely még az ő oxigénvíz világuknál is kényelmetlenebb. A gravitációt sem hagyták figyelmen kívül, mikor a lemezeket és a kötőanyagokat készítették, az időleges cementet, amit a meszklini próbák alkalmával használtak, és a remélhetőleg véglegeseket, amelyeket az újra-összeállításnál alkalmaztak.

Dondragmer tökéletesen megbízott a tervezők tudásában és szakértelmében, de számításba kellett vennie, hogy a konstruktőrök soha nem tapasztalták és nem is fogják megtapasztalni azokat a körülményeket, amelyek között az eszközöknek működniük kell. Elkészítik az ejtőernyőt, de soha nem kell ugraniuk vele — ezt a paradoxont egy meszklinita persze úgysem értené.

Bármennyire tisztelte is a kapitány az elméletet, tudta, hogy nem azonos a gyakorlattal, ezért nagy figyelemmel vizsgálta a főlemezek illesztéseit.

Mire megállapította, hogy mindegyik jó és ép, az ég észrevehetően elsötétült. Kervenser — válaszul a híd borításán hallható kopogásra és jelekre — felgyújtott néhány reflektort. A mászók lámpafény mellett fejezték be a munkájukat, majd elhagyták a hajótestet.

Beetchermarlf is előkerült a hatalmas test alól, és jelentette, hogy a kormánykábelek tökéletes állapotban vannak. A fúrónál dolgozók már több méternyi magot vittek be a laboratóriumba. Úgy tűnt, az itteni „hó” felszíne majdnem teljes egészében víz, tehát hőmérséklete jóval az anyag olvadáspontja alá került, de nem tudhatták, milyen hőmérséklet uralkodik mélyebben.

A mesterséges fényben az égbolt nem tűnt olyan fenyegetőnek. Az időjárás-változás első jele hirtelen szélroham volt. A Kwembly lágyan hintázott a lánctalpain, a kormánykábelek között süvített a sűrű levegő. A meszklinitákat nem zavarta a dolog. A Dhrawn gravitációján legfeljebb egy jókora tornádó tudta volna elfújni őket. Dondragmert nem is a szél idegesítette, miközben karmait ref-lexszerűen a piszkos hóba vájta, hanem az, hogy nem vette észre idejében a széllökést kísérő felhőket. A bodros, több száz méter magasan szálló cirruszok — lejjebb kerülve — töredezett felhőréteggé alakultak. Csapadék még nem hullott, de a tengerészek sejtették, hogy az is jön hamar, bár formáját és erősségét nem lehetett felbecsülni. Emberi időszámítás szerint másfél éve éltek a bolygón, de még nem tudták kitanulni az ő világuknál jóval nagyobb Dhrawn összes fortélyát. A Dhrawn mindössze tengelyforgása negyedéhez ért, ennyi idő kevés a viszonyok meg-ismeréséhez, ezt mindannyian tudták.

A kapitány hangja túlharsogta a szelet:

— Mindenki befelé! Berjendee, Reffel és Stakendee segítsenek nekem a fúrónál. Az első, aki beér, mondja meg Kervensernek, álljon készenlétben a motoroknál, hogy mikor mindenki feljutott a hajóra, az orrot a szélbe fordíthassuk.

Dondragmer tudta, hogy parancsát esetleg nem lehet végrehajtani, mert a karbantartásnak ez a fázisa nem teszi lehetővé a motorok beindítását.

Mindazonáltal nem rágódott ezen. Ha végre lehet hajtani, úgyis megteszik, őrá pedig máshol van szükség. A fúróberendezés a legfontosabb; a kutatóapparátus része, s a meszkliniták kutatni jöttek a Dhrawnra. Még Dondragmer is, aki különben csak részben osztotta a meszklinitáknak az emberek iránti gyanakvását, sejtette, hogy az emberek sokkal többre becsülnék a fúróberendezést egy-két tengerész életénél.

Mire a kapitány odaért, a kutatók már kihúzták a fúrófejet, és elindultak vele befelé. Majd a kézi erővel hajtott berendezés hajtókarja és fqgaskerékháza következett. A talajon már csak a támasztókeret és a vezetősínek maradtak. Ezek nem voltak annyira fontosak, hiszen emberi segítség nélkül is tudtak volna újat csinálni. Miután a szél nem erősödött, a kapitány és segítői ezeket is a hajóra cipelték. Mire elkészültek, a többiek már a hajón voltak. A hídon álló Kervenser türelmetlennek látszott.

Dondragmer megnyugodva terelte fel csoportját a rámpán, be a légzsilipbe, amelynek az ajtaját bezárta maga mögött. Harminc centi széles szegélyre jutottak, egy ugyanilyen széles folyékony ammóniamedence előtt, amely a zsilip belső részét képezte. A legnagyobb terhet cipelő kutató a hajótest külső oldalán lévőkhöz hasonló kapaszkodókon mászott le a medencébe, a többiek egyszerűen beleugrottak. A légzsilip belő fala százhúsz centiméterre nyúlt a felszín alá. A nyíláson átjutva egy másik szegélyre jutottak, ahonnan újabb ajtó vezetett a Kwembly belsejébe.