Hal Clement - Csillagfény

— Őrültség. Senki nem ad fel egy ekkora beruházást csak úgy; de hagyjuk abba a vitát, mert úgyis csak feleslegesen koptatjuk a szót. — Az még rendjén volna, hogy megkedvelünk néhány földit. De nem mindegyik olyan, mintez a Hoffman.

— Nézzünk szembe a dolgokkal — mondta Barlennan. Elhamarkodtuk az utasítást, amit Deeslenverrel küldtünk az Eskethez az adók hordozásáról.

Az egész kérdés lecsendesedett volna, de most a Kwembly balesete újra középpontba fogja állítani. A fő produkcióra még nem állunk készen, és legalább egy évig nem is fogunk. Nem bántam a bennszülött „veszély” kihirdetését, csak hadd rágódjanak rajta az emberek, de Destigmeték nem tudják addig eljátszani a rájuk osztott szerepet, amíg nem készítették el azokat az elektronikus készülékeket, amelyekről az emberek úgy gondolják, hogy nincs a birtokunkban. Ha nem tudjuk hihetővé tenni a „bennszülött veszélyt”, az emberek nem teszik meg az általunk elgondolt lépéseket.

— Kiküldhetnénk értük a Kaliff ot — mondta az egyik tudós. — Nem ezt javasolta az Aucoin nevű földi?

— De igen. Azt mondtam, meg kell fontolnom a kérdést.

— Miért?

— Mert a Kaliff nak arra is kevés az esélye, hogy egyáltalán odaérhet.

Emlékszik a hómezőre, amelyen a Kwembly az első olvadás előtt vágott át?

Mi lehet most ott? Mit gondol, meddig tudja az a két kormányos a hajót lakható állapotban tartani? Egy dolgot azonban tehetnénk…

— Mit?

— Ha az emberek meggyőződnek róla, hogy egyedül valószínűleg nem tudjuk megmenteni a Kwembly t, lehet — főleg, ha a két Hoffman is sorompóba száll-, hogy ők maguk tesznek valamit.

— De mit? A „bárkának” nevezett űrhajó csak itt, a Telepen landolhat, úgy van beállítva, ha jól értem az egyes számú mentési tervet. Nem tudják fentről irányítani; azonnal lezuhannának, ha egy percbe kerül, míg egy hibát korrigálnak. Személyesen nem is vezethetik. A mi mentésünkre van felszerelve, a mi levegőnk és hőmérsékletünk uralkodik benne, emellett pedig a Dhrawn gravitációja szétkenné a földieket a hajópadlón.

— Ne becsülje túl az idegeneket, Ben.

— Nézzünk szembe a dolgokkal — mondta Beetchermarlf Takoorchnak. — Időt kell találnunk a lékek betömése és a tankok tisztogatása között arra, hogy meggyőzzük az embereket: a Kwemblyt érdemes megmenteni. A hajó az egésznek a kulcsa. A maga élete meg az enyém nem sokat jelent a földieknek, talán az egy Benj kivételével, de nem ő a főnök odafenn. Ha a hajó megmarad, ha életben tudjuk tartani a növényházat, és az levegőt és élelmet ad nekünk, ha nem mérgezzük meg magunkat oxigénnel, és ha észrevehető haladást érünk el a hajó kiszabadításában, akkor talán meggyőzzük őket a mentés értelméről.

— Gondolja, hogy meg tudjuk csinálni? — kérdezte Takoorch.

— Először magunkat kell meggyőzni a dologról.

— Nézzünk szembe a dologgal — mondta Benj az apjának. — Nem vagyunk hajlandók kockáztatni a bárkát két meszklinita életéért, pedig erre készült.

— Ez így nem igaz — válaszolt Ib Hoffman. — A bárka a vésztartalék része. Arra tervezték, hogy az egész Telepet evakuálhassuk vele, ha a program meghiúsul. Ez a lehetőség mindig fennállt; sok dolgot egész egyszerűen nem tudtunk előzetesen felmérni. És ne feledd, hogy a bárka protonhajtóművet használ, tizenhárom és fél tonna a sülya. Negyven g-n landolva óriási erővel kell fékeznie, ráadásul a hajtóművek sugarait szétszórták, nehogy nagy krátert csináljon magának.

Benj összeráncolta a szemöldökét.

— De miért nem megyünk közelebb és rövidítjük le a „csúszást”? — kérdezte rövid gondolkodás után. Ib meglepődve tekintett a fiára.

— Tudod, vagy legalábbis tudnod kéne, miért. A Dhrawn tömege 3471-szer annyi, mint a Földé, és 1500 óra alatt fordul meg a tengelye körül. Éppen ezért a pálya, amely minket az egyenlítőn tart, tízmillió kilométerre van a bolygótól. Ha olyan pályán haladnál, amely mondjuk csak százötven km-re van a felszíntől, több mint százharminc kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldanál és negyven perc alatt kerülnéd meg a bolygót. Egy bizonyos pontot tehát alig három percig látsz. Mit gondolsz, hány ellenőrzőállomás kellene egy landolás vagy felszállás irányításához?

Benj türelmetlenül legyintett.

— De hiszen már egész sáskahadnyi állomás kering odalenn. Még én is tudom, hogy fel vannak szerelve relékkel. Állandóan továbbítják az adatokat a komputereknek. Miért ne tudna lemenni oda egy irányító, és vezethetné a landolást is, a felszállást is a reléken keresztül? így a késés nem lenne több egy másodpercnél, még a bolygó túloldaláról sem.

— Azért, mert… — Ib elhallgatott. Két percig némán meredt maga elé.

Benj tisztában volt vele, milyen jó ötletet adott.

— A neutrínóadatok szolgáltatása percekre megszakadna, amíg átszervezik a rendszert — mondta az apja.

— Óriási kiesés. — Benj általában nem használt gunyoros hangnemet a szüleivel szemben.

Apja csöndesen bólintott. Hirtelen felállt.

— Gyerünk, fiam. Tökéletesen igazad van. Egyik helyről a másikra való repülésnél az egy másodperces késés is túl sok, de ez úgyse érdekes.

— Persze hogy nem! — lelkesedett Benj.

— Kivitelezhető, de ne említsd másnak, mert akkor a neutrínóadatok gyűjtésében valóban jelentős elmaradás keletkezne. Emellett erre a lehetőségre vártam, amióta csak idejöttem.

— Milyen lehetőségre?

— Arra, hogy megtegyem azt, amit szerintem Barlennan a kezdet kezdetétől megpróbál elérni: legyenek meszklini-ta pilóták a bárkán. Úgy gondolom, csillagközi űrhajót akar, hogy elkezdhesse azt az életet élni a csillagok között, amit odahagyott a Meszklin óceánjain.

— Tehát erre megy ki a dolog? De miért akarna saját „űrpilótákat”? És most jut eszembe, miért nem tettük meg ezt előbb, ha a meszkliniták annyira szeretnék?

— Megtehettük volna.

— De miért nem tettük meg?

— Inkább nem tartanék most erről előadást. A magyarázat nem vet jó fényt ránk, emberekre.

— Kezdem kapiskálni — válaszolta Benj. — De ha így van, miből gondolod, hogy épp most lehet változtatni a dolgon?

— Mert azon a csekély áron, hogy leereszkedünk saját logikánk átlagszintjére, befolyásolni tudjuk civilizációnk kevésbé nagylelkű indítékait. Lemegyek például a planetológusokhoz, és megpiszkálom őket.

Megkérdezem, miért elégednek meg szeizmikus és neutrínóadatokkal való pepecseléssel, mikor kőzetmintákat is elemezhetnének mindenhonnan, ahol a bárka tíz percnél tovább megáll. De az igazat megvallva inkább félek, semmint idegeskedek.

— Félsz? Mitől?

— Attól, hogy mi történhet Barlennannal és a népével ezen az iszonyú bolygón. Mert lassan rájövök, hogy Barlennan intelligens, energikus, okos, ambiciózus egyéniség. Na, menjünk. Meg kell szervezni azt az asztronautaiskolát, és meszklinita hallgatókat kell gyűjteni hozzá.

Háromszázötven kilométer távolságból a Lalande-21 185 gyenge fényét visszaverő bárka épp hogy csak látható volt, mint egy kis csillag. Benj figyelte, amint a pilóta egy megfelelő körpályára kormányozza, de egyikük se törődött a technikai részletekkel. Olyan jó volt egyperces várakozás nélkül beszélgetni!

Mostanában egyre kevesebb alkalmuk nyílott rá. Benj újra komolyan dolgozott, és gyanította, hogy az elmaradt időt is bepótoltatják vele.