Hal Clement - Csillagfény

Amilyen pontosan csak tudta, Benj leírta barátjának a hajó és a legénység tartózkodási helyét és a Kwembly jelenlegi irányát és sebességét.

Az információ egyértelmű volt: Beetchermarlf meghatározhatta az irányt.

Az ég tiszta volt, és a kormányosok remek iránytűvel rendelkeztek. A Dhrawn mágneses mezője sokkal erősebbnek bizonyult, mint a Földé.

Dondragmer és a kormányosok egyaránt tudták a dolgukat.

Mindketten újra beöltöztek, és előszedték a lapátokat, amelyeket a lánctalpakra kellett felszerelni. Ezeket még a Meszklinen próbálták ki, és a Dhrawnon eddig soha nem használták. Senki nem tudta, mennyire lesznek megbízhatók. A lapátok és a pajzsok felerősítése a két tengerész számára hosszú és fáradságos munkának bizonyult. Csak külön-külön vihették ki őket, és a köldökzsinórok is állandóan útban voltak. A meszklinita ollók sem olyan hatékony fogóeszközök, mint az emberi ujjak, bár ezt némileg ellensúlyozza, hogy mind a négy ollót külön-külön is lehet használni, és a jobb- vagy balkezességnek nevezett földi aszimmetriát sem ismerik.

Beetchermarlf rövidesen elindította a motorokat. Néhány másodpercig semmi nem történt; aztán a hatalmas test lassan megindult. A meszkliniták a hídról egy önhullám gyenge utánzatát látták, a földiek pedig, mivel a készülék hátrafelé nézett, apró hullámokat a hajó két oldalán.

Beetchermarlf élesen elfordította a kormányrudat, hogy a Sollal és Fomalhauttal szembekerüljön. Majdnem fél percig idegeskedhetett, hogy engedelmeskedik-e vajon a hajó, aztán a csillagok mozgásba lendültek, amint a hosszú test méltóságteljesen fordulni kezdett.

A torkolat elérését a delta homokja jelezte. A kormányt kezelő Beetchermarlf és a híd bal végén figyelő Takobrch óvatosan tapogatóztak körül a hajóval, néha lassítva, mikor a lánctalpak belekaptak a laza mederbe. Végül megtalálták a folyó egyik ágát.

Az áramlás nem bizonyult túl gyorsnak, de a meszklinitáknak nem volt sietős a dolog. Dondragmer is hagyta, hadd kísérletezzenek a kormányosok. Hat óra alatt tizenöt kilométert tettek meg felfelé. Ha ezt az ütemet tartják, két nap alatt érnek el a táborhoz, tehát az űrállomáson használt földi időszámítás szerint egy hét múlva.

A tervet végül is a türelmetlenség változtatta meg. Aucoin bizonykodott, hogy a két és fél kilométeres óránkénti sebesség túl kevés.

Dondragmer nem tulajdonított nagy

— Nézzünk szembe a dolgokkal. Mindent összevetve a következőket mondhatjuk. Lényegében a következő lehetőségeink vannak — szólalt meg Aucoin az asztalfőn. — Vagy leküldjük a bárkát, vagy nem. Ha nem, a Kwembly és a két kormányos elveszett, Dondragmer és a legénysége pedig előbb-utóbb kinyiffan.

— Ne vegye ezt ilyen komolytalanul, Alan — szólt közbe Easy szelíden. — A Kwembly csak az első eset, mikor egy hajó végveszélybe kerül. A Dhrawn hatalmas, és mi nagyon keveset tudunk róla. Gyanítom, hogy előbb-utóbb kifogyunk a mentésre alkalmas tartalékhajókból. Emellett — ezt még én is tudom — a bárka kettős, manuális és komputeres vezérlésű. A pilótának csak a gombokat kell nyomogatnia. Elismerem, nem sok az esélye, hogy valaki, aki sohase próbálta, a Dhrawnon is el tudja vinni egyik helyről a másikra, Beetchermarlfnak és Takoorchnak azonban más esélye sincs.

— De van — válaszolta Aucoin csöndesen.

— Van a frászt! — horkant fel Mersereau. — Mi… — Easy felemelte a kezét, Az asszony arckifejezése lecsendesítette Boydot.

— Milyen más módot tud felelősségteljesen javasolni? Aucoin határozottan válaszolt:

— Az előbb már említettem, ha nem emlékezne, Boyd. Küldjük ki a Kaliff ot. Hoffman szólalt meg:

— Gondolja, hogy Barlennan beleegyezik? — kérdezte ártatlanul.

fontosságot a dolognak: egyetértett azzal, hogy az időt kutatásra is felhasználják. A tervező javaslatára a kapitány felküldte Beetchermarlfot a nyugati partra. A talaj járhatónak tűnt. Dondragmer nem minden nyugtalanság nélkül hagyta, hogy a kormányosok leszereljék a lapátokat.

Mikor Benj újra benézett a kommunikációs helyiségbe, a Kwembly dél felé tartott, egyenes talajon. Csak itt-ott tűnt fel egy felmeredő szikla vagy satnya bokor — a legmagasabb rendű életforma, amivel eddig a Dhrawnon találkoztak. A felszín kemény üledék volt; a földi planetológu-sok szerint ártér lehetett.

Beetchermarlf és Takoorch feszülten figyeltek előre, amennyire csak szemük és a hajó reflektorai engedték. Semmi biztosítékuk nem volt arra, hogy a haladás veszélytelen; légi felderítés nélkül nem merték megkockáztatni a sebesség fokozását, mert ha túl hirtelen bukkannának fel az akadályok, baleset érheti a hajót.

Két nap telt el.

A hatalmas jármű megközelítette a patakot, és kezdett átkúszni rajta; a matrac miatt a szélesedő gödröt meg sem lehetett érezni. Már a hajótest fele átjutott, mikor a szilárd és folyékony közeg között a határvonal eltűnt.

A hídon enyhe rándulást éreztek; az állomás ernyőjén megugrott a kép.

Hiába forogtak a lánctalpak, a Kwembly sebessége nullára csökkent.

Elmerülve a csúszós sárban, a gépek nem tudtak erőt kifejteni, mert a görgőknek nem volt miben megkapaszkodniuk. A hajó süllyedni kezdett: a sárban először a forgóvázak tűntek el, aztán a matrac következett. A hajó csúnya csikorgó hang kíséretében lassan megdőlt.

Beetchermarlf szaglása azonnal jelezte, hogy a jármű ezt a bánásmódot már nem bírta ki: oxigénbűz árasztotta el a hidat.

— Nézzünk szembe a dolgokkal — mondta Dondragmer Kabremmnek. — Ha akarunk, itt maradhatunk és megvárhatjuk, míg Barlennan elküld értünk egy hajót. Felteszem, csak ki tud ötölni valami megoldást, annak ellenére, hogy az Esket esetében egyszer már megvétózta a dolgot.

— Elég könnyű lesz — vélte az Esket első tisztje. — Akkor az egyik földi, Aucoin, ellenezte az ötletet, Barlennan meg egyszerűen hagyta, hadd győzzön. Most keményebb lehet.

— Mintha az első eset nem keltette volna fel az állomás személyzetének gyanakvását. De hagyjuk ezt. Ha várunk, ki tudja, meddig kell még itt rostokolnunk, mivel azt sem tudjuk, hogy lehet egyáltalán eljutni a táborba.

Maga iderepült, minket meg a folyó sodort el.

— Ha ügy döntünk, hogy nekivágunk, két dolgot tehetünk. Vagy a Kwembly felé kezdünk el araszolni, olyan messzire cipelve egyszerre a növényházat, ameddig a levegőnk engedi, aztán újra feltöltjük őket, vagy a Telep felé indulunk, ugyanilyen módszerrel. Szerintem valamikor csak elérjük. De ha eljutunk is a Kwembly ig, esetleg nem tudjuk megjavítani. Az elvesztegetett idő miatt egyik megoldás sincs ínyemre. Jobb dolgot is el tudok képzelni, mint egy gyalogtúrát ezen a bolygón.

— Véleményem szerint okosabb lenne a maga léghajóján elhozni a két kormányost, ha úgy döftünk, hogy végképp lemondunk a Kwembly ről.

— De…

— Ez persze elsüllyeszti az Esket-tervet. Reffel helikopterével se lenne másképp; nem tudnánk megmagyarázni, mi történt az adójával. Nem vagyok biztos abban, hogy Barlennan terve megéri két jó tiszt tudatos feláldozását.

— Tudom — mondta Kabremm. — Senki nem tudta magával megértetni, milyen kockázatos olyan lényektől függni, akik alacsonyrendűeknek tekintenek bennünket.

— Gondoljon arra, hogy az emberek legalább annyira különböznek egymástól, mint mi tőlük! Az egyik tisztán és világosan elmagyarázta nekem az emelőcsigát, a másik önként bevezetett az alkalmazott matematika rejtelmeibe. A földiek éppúgy nem egyformák, mint mi. Aki lebeszélte Barlennant a mentőhajó kiküldéséről az Esket esetében, alapvetően különbözhet Hoffman asszonytól. Most is, a jövőben is bízni fogok bennük. Ellentétbén magával. Szerintem emberi segítséget kell kérni a Kwembly nek. — megkockáztatva, hogy felfedezik a Barlennan-tervet —, és mind a három léghajót egyszerre bevetni.