Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Olyasvalaki, aki egy íróasztal mögött ülve irányítgatja a csapatokat — világosítottam fel.

Rám nézett.

— Honnan tudod ezt a sok szart? — kérdezte.

— Sokat járok moziba — válaszoltam.

Angel visszanézett a papírra.

— Azt hiszem, ugyanaz a kézírás — mondta.

— Mint az a másik — találgattam.

— Ami meg se történt — értett egyet. — Tudom, elvégre én is ott voltam. Felálltam, és vettem egy mély levegőt, arra gondolva, hogy milyen jó, amikor igaza van az embernek. — Ez sem történt meg — jelentettem ki, és odasétáltam, ahol Snyder közrendőr csevegett a nyomozóval.

A szóban forgó nyomozó egy körte formájú férfi volt, Coulternak hívták. Egy nagy, műanyag üveges Mountain Dewből kortyolgatott, és a hátsó kert mögött lévő csatornát nézegette.

— Mit gondol, mennyi lehet egy ilyen telek? — kérdezte Snyder. — Egy ilyen csatorna mellett. Nincs egykilométerre innen a part, ugye? Tippeljen, mennyi. Félmillió? Több?

— Elnézést, nyomozó — szóltam közbe. — Azt hiszem, helyzet van. — Ezt mindig is el akartam sütni, de nem úgy tűnt, mintha sikerült volna lenyűgöznöm Coultert.

— Helyzet. Maga is nézi a Helyszínelőket, vagy mi?

— Burdett szövetségi ügynök volt — világosítottam fel. — Most rögtön fel kell hívnia Matthews kapitányt, és el kell neki mondania.

— Kell — visszhangozta Coulter.

— Ez valami olyasmivel kapcsolatos, amibe nem szabad beleártanunk magunkat — mondtam. — Eljöttek Washingtonból, és utasították a kapitányt, hogy ejtsük az ügyet.

Coulter meghúzta az üveget.

— És a kapitány ejtette az ügyet?

— Mint a forró krumplit — mondtam.

Coulter megfordult, és megnézte magának Burdett testét.

— Egy szövetségi — mondta. Miközben megszemlélte a csonkolt fejet és a végtagokat, ivott még egy kortyot. Aztán megcsóválta a fejét. — Azok a srácok mindig szétesnek a nyomás hatására. — Visszafordult az ablak felé, és elővette a mobiltelefonját.

Deborah akkor ért a helyszínre, amikor Angel-nem-rokon elkezdte visszapakolni az eszközeit a furgonba, vagyis három perccel Matthews kapitány előtt. Nem áll szándékomban úgy feltüntetni, mintha kritizálni akarnám a kapitányt. Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy Debsnek nem kellett befújnia magát Aramisszal, mint a kapitánynak, akinek valószínűleg a nyakkendő újrakötése is beletelt egy kis idejébe. Csak pár másodperccel Matthews után érkezett meg az autó, amit már úgy ismertem, mint a sajátomat; egy bordó Ford Taurus, amit Doakes őrmestervezetett.

— Hollári-hollahó, újra itt a nagy csapat — mondtam vidáman. Snyder közrendőr úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy járjunk el egy táncot meztelenül, de Coulter csak bedugta a középső ujját az üvegbe, és azt himbálva ellejtett, hogy köszöntse a kapitányt.

Deborah kintről nézte át a helyszínt, és utasítgatta Snyder társát, hogy húzza egy kicsit arrébb a kordont. Mire végre odajött, hogy beszéljen velem, már meglepő következtetésre jutottam. Egy ironikus elmegyakorlattal kezdődött, de olyasmi sült ki belőle, amit bármennyire is akartam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Odaléptem Coulter drága ablakához, és a falnak dőlve kibámultam rajta, miközben ötletemet fontolgattam. Valamilyen oknál fogva a Sötét Utas nagyon szórakoztatónak találta az elképzelésemet, és egy félelmetes háttérzenét kezdett hozzá fütyörészni. Végül — úgy érezve magam, mintha atomtitkokat árusítanék a Talibánnak eljutottam a következtetésig, miszerint nem tehetünk mást.

— Deborah szólítottam meg a húgom, amikor odaért mellém az ablakhoz. — Most már nem számíthatunk a könnyűlovasság segítségére.

— Nem mondod, Sherlock — válaszolta.

— Csak magunkra számíthatunk, ez pedig nem elég.

Kisimított egy hajtincset az arcából, és nagyot sóhajtott.

— Szerinted én mit magyaráztam eddig?

— De te nem jutottál el a következő lépésig, hugi. Mivel mi nem vagyunk ehhez elég jók, segítségre van szükségünk, olyasvalaki segítségére, aki tud erről valamit…

— Az isten szerelmére, Dexter! Eddig pont olyasvalakikkel etettük ezt a szörnyeteget!

— Ami azt jelenti, hogy nem maradt más pályázónk, csak Doakes őrmester — mondtam.

Talán nem volna igazságos, ha azt mondanám, hogy leesett az álla. De határozottan nyitott szájjal bámult rám, mielőtt megfordult volna, hogy Doakesra nézzen, aki Burdett teste mellett ácsorgott és Matthews kapitánnyal beszélgetett.

— Doakes őrmester — ismételtem meg. — Korábban Doakes őrmester. A Különleges Erőknél. Külszolgálaton El Salvadorban.

Deb megint rám nézett, majd vissza Doakesra.

— Deborah — mondtam —, ha meg akarjuk találni Kyle-t, többet meg kell tudnunk az ügyről. Ki kell derítenünk, kiknek a nevei vannak Kyle listáján, és azt is, hogy miféle csoportosulásról van szó, és miért történik mindez. És Doakes az egyetlen, aki ezekről bármit is tudhat.

— Doakes holtan akar téged látni — világított rá Deb.

— A munkakapcsolatok soha nem ideálisak — feleltem a legvidámabb állhatatos mosolyommal. — És azt hiszem, ő is éppen annyira véget akar vetni ennek az egésznek, mint Kyle.

— Annyira azért valószínűleg nem, mint Kyle — jegyezte meg Deborah. — Még annyira sem, mint én.

— Hát legyen — válaszoltam. — Úgy tűnik, ez az egyetlen választási lehetőségünk.

Deborah valamilyen oknál fogva még mindig nem tűnt meggyőzöttnek.

— Matthews kapitány nem fog örülni, hogy le kell mondania Doakesról emiatt. Vele is tisztáznunk kell a dolgot.

Odamutattam, ahol a kapitány tárgyalt Doakesszal.

— És íme! — mondtam.

Deborah rágta egy kicsit az ajkát, majd sóhajtott.

— A fenébe is. Lehet, hogy beválik.

— Semmi más nem jut eszembe, ami beválhatna — közöltem vele.

Még egyet sóhajtott, majd, mintha valaki bekapcsolta volna, összeszorított szájjal Matthews és Doakes felé indult. Én mögötte bandukoltam, erősen próbálván beleolvadni a falba, nehogy Doakes rám vesse magát és kitépje a szívemet.

— Kapitány — szólalt meg Deborah —, ideje, hogy lépéseket tegyünk.

Bár a „lépéseket tenni” kifejezés Matthews egyik kedvence volt, mégis úgy meredt a húgomra, mintha Debs egy csótány lenne a salátájában.

— Aminek ideje lenne — válaszolta —, az az, hogy ezek az… emberek…Washingtonban végre egy kompetens valakit küldjenek, aki meg tud birkózni a helyzettel.

Deborah Burdettre mutatott.

— Őt küldték — mondta.

Matthews lenézett Burdettre, és elgondolkozva csücsörített.

— Mit javasol?

— Van pár nyomunk — válaszolta Deb, felém intve a fejével.

Azt kívántam, bár ne tette volna, mert Matthews odafordult felém, és ami még rosszabb, Doakes is. Ha bármire is következtethetek a kiéhezett kutyáéhoz hasonlatos arckifejezéséből, akkor nem enyhült meg irányomban.

— Maga hogy kerül a képbe? — kérdezett Matthews.

— Ő segít a laboratóriumi munkával — válaszolta Deborah, én pedig szerényen bólintottam.

— Szart — jelentette ki Doakes.

— Szorít minket az idő — mondta Deborah. — Meg kell találnunk a pasast, még mielőtt… mielőtt újabb áldozat bukkan fel. Nem fogjuk tudni a végtelenségig eltitkolni.

— Azt hiszem, az „őrjöngő média” kifejezést keresed — javasoltam segítőkészen.

Matthews rám meredt.

— Én nagy vonalakban tudom, mit akart Kyle… mit akart Chutsky tenni — folytatta Deborah. — De nem tudom egyedül csinálni, mert nincsenek háttérinformációim. — Állával Doakes őrmester felé intett. — Doakes őrmesternek vannak.