Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Pár perccel később lefordultunk Medinába, és Deb leparkolt az én autóm mellé a kocsifelhajtón. Leállította a motort, és egy kis ideig csak üldögéltünk a motor ventilátorának kattogását hallgatva.

— A francba — mondta Deb.

— Egyetértek.

— És most mit csináljunk? — kérdezte.

— Aludjunk — válaszoltam. — Ilyen fáradtan nem tudok gondolkozni.

Deb mindkét kezével a kormányra csapott.

— Hogy tudnék aludni, Dexter? Tudván, hogy Kyle… — Még egyet ütött a kormányra. — A francba — ismételte önmagát.

— Megtaláljuk a furgont, Deb. Te is tudod. Az adatbázis ki fog köpni minden egyes fehér furgont, amelynek „VÁLASZD AZ ÉLETET” rendszámtáblája van, és most, hogy kint van a körözés, ez csak idő kérdése.

— Kyle-nak nincs ideje — válaszolta.

— Az embereknek szükségük van alvásra, Debs — győzködtem. — És nekem is.

Egy kézbesítőkocsi fordult be csikorgó kerekekkel a sarkon, és állt meg Deborah háza előtt. A sofőrje kiugrott egy kis csomaggal a kezében, és Deb ajtajához sétált. Deb még egyszer utoljára megismételte, hogy a francba, majd kiszállt, hogy átvegye a csomagot.

Én lehunytam a szemem, és csak ültem még egy pillanatig, elmélkedve, ugyanis amikor nagyon fáradt vagyok, ezt csinálom gondolkodás helyett. Kárba veszett fáradságnak tűnt; semmi nem jutott eszembe, azonkívül, hogy vajon hol hagytam a futócipőmet. Úgy tűnt, még mindig megvolt az újkeletű humorérzékem, mert ezt viccesnek találtam, és nagy meglepetésemre egy halk visszhangot hallottam a Sötét Utas felől. Mi olyan vicces ezen? — kérdeztem. — Az, hogy Ritánál hagytam, a cipőmet? Természetesen nem felelt. Szegény valószínűleg még mindig duzzogott. Ennek ellenére felkacagott. Talán valami egészen mást találsz viccesnek? — kérdeztem. De megint nem kaptam választ, csak a várakozás és az, éhség halvány benyomását.

A kézbesítőkocsi motorja felpörgött, és az autó elhajtott. Éppen nekifogtam volna, hogy ásítsak, kinyújtózzak, és beismerjem, hogy finomhangolású cerebrális adottságaim hiátust mutatnak, amikor meghallottam egy öklendezésszerű nyögést. Kinyitottam a szemem, és felnézve láttam, hogy Deborah előrebotorkál egy lépésnyit, majd lerogy a feljáróra. Kiszálltam az autóból, és odasiettem hozzá.

— Deb! — szólongattam. — Mi a baj?

Eldobta a csomagot, és a kezébe temette az arcát, még valószínűtlenebb hangokat kiadva. Leguggoltam mellé, és felvettem a csomagot. Egy kisdoboz volt, körülbelül akkora, amekkorába egy karóra belefér. Kinyitottam. Egy zárható műanyag tasak volt benne. A tasakban pedig egy emberi ujj.

Egy ujj, egy nagy, hivalkodó kisujjgyűrűvel.

Ezúttal egy „nyugodj meg” kíséretében előadott vállveregetésnél sokkal több erőfeszítésembe került megnyugtatni Deboraht. Konkrétan bele kellett erőltetnem egy nagy pohár borsmentás pálinkát. Tisztában voltam vele, hogy külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy ellazuljon, lehetőleg el is aludjon, de a gyógyszeres szekrényében nem volt a Tylenolnál erősebb szer, inni pedig nem szokott. Végül a konyhai mosogatója alatt találtam meg a pálinkásüveget, és miután meggyőződtem arról, hogy nem lefolyótisztító van benne, kényszerítettem, hogy lenyomjon belőle egy pohárral. Borzongva és fuldokolva ugyan, de megitta, túl fáradt és agyhalott volt ahhoz, hogy ellenálljon.

Amikor lerogyott a székébe, a szekrényéből pár váltásnyi ruhát papírzacskókba dobáltam, és a bejárati ajtó elé raktam őket. A zacskókra meredt, majd rám.

— Mit csinálsz? — kérdezte. Szavai egybefolytak, és nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz.

— Nálam fogsz lakni pár napig — közöltem vele.

— Nem akarok — ellenkezett.

— Nem érdekel — válaszoltam. — Kénytelen leszel.

Megint a ruhászacskókra nézett.

— Miért?

Odasétáltam hozzá, és leguggoltam a széke mellé.

— Deborah. Tudja, hogy ki vagy és hol laksz. Próbáljuk már egy kicsit megnehezíteni a dolgát, jó?

Megint összerázkódott, de nem mondott semmi többet, miközben felsegítettem, és kitámogattam az ajtón. Fél órával és még egy kupica borsmentás pálinkával később már az ágyamban volt, és halkan horkolt. Hagytam neki egy cetlit, hogy hívjon fel, ha felébred, majd magamhoz vettem a kis ajándékcsomagját, és elindultam dolgozni.

Nem számítottam arra, hogy bármilyen fontos információra is rábukkanok az ujj laborvizsgálata során, de mivel a szakmámra nézve törvényszéki orvos vagyok, úgy gondoltam, kötelességem lefolytatni a rutinellenőrzést. És mivel általában minden kötelességemet komolyan veszem, útközben megálltam, és vettem fánkot is. Ahogy a második emeleten található kis kuckóm felé közeledtem, Vince Masuoka jött szembe velem a folyosón. Alázatosan meghajtottam előtte a fejem, és a magasba emeltem a zacskót.

— Üdvözöllek, Sensei — mondtam. — Ajándékot hozok.

— Üdvözöllek, Tücsök — válaszolta. — Van az a dolog, amit időnek nevezünk. Érdemes lenne mélyrehatóan tanulmányoznod rejtelmeit. — Felemelte a csuklóját, és az órájára mutatott. — Épp indulok ebédelni, és te most hozod a reggelit?

— Jobb későn, mint soha — válaszoltam, de erre a fejét rázta.

— Á — mondta. — A gyomrom már sebességet váltott. Megyek, és szerzek egy kis ropa vieját és plátanost.

— Ha visszautasítod étekajándékomat — figyelmeztettem —, én az ujjamat mutatnám feléd. — Felhúzta a szemöldökét, mire a kezébe nyomtam Deb csomagját. — El tudnád halasztani az ebédedet egy fél órával?

Ránézett a kis dobozra.

— Nem hinném, hogy jó ötlet volna ezt üres hassal kinyitnom, ugye? — kérdezte.

— Hát akkor mit szólnál egy fánkhoz?

Több volt, mint fél óra, de mire Vince tényleg elindult ebédelni, kiderült, hogy semmi új nem derül ki Kyle ujjából. A vágás rendkívül tiszta és profi munka volt, amit egy nagyon éles szerszámmal végeztek, és ami nem hagyott nyomot a seben. A köröm alatt nem volt semmi, csak egy kis piszok, ami viszont bárhonnan származhatott. Levettem a gyűrűt, de nem találtunk alatta szálakat vagy hajat vagy árulkodó szövetfoszlányokat, Kyle pedig valamiért elmulasztotta belevésni a címet vagy a telefonszámot a gyűrű belsejébe. Kyle vércsoportja AB Rh pozitív volt.

Beraktam az ujjat a hűtött tárolóba, és zsebre vágtam a gyűrűt. Nem ez volt a szokásos eljárás, de meglehetősen biztosra vettem, hogy Deborah meg akarja kapni, ha nem sikerül előkerítenünk Kyle-t. És nagyon úgy tűnt, hogy ha elő is kerül, az egy csomagküldő szolgálat segítségével történik majd, darabokban. Persze nem vagyok az a szentimentális alkat, de ez olyasminek tűnt, ami megmelengetné egy kicsit Deborah szívét.

Mostanra már tényleg nagyon fáradt voltam, és mivel Debs még mindig nem telefonált, úgy döntöttem, jogom van hazaindulni és lefeküdni. Ahogy beültem az autómba, eleredt a délutáni zápor. A viszonylag enyhe forgalomban egyenesen végiglőttem a Le Jeune-on, és amíg hazaértem, csak egyszer üvöltöztek velem, ez pedig új rekord volt. Berontottam az esőből, és láttam, hogy Deborah eltűnt. Csak egy postitre firkantott üzenetet hagyott, hogy majd felhív. Megkönnyebbültem, mivel nem igazán lelkesített a gondolat, hogy a félszemélyes kanapémon kell aludjak. Rögtön bemásztam az ágyamba, és megszakítás nélkül aludtam este hat utánig.

Természetesen még az olyan nagyszerű gépezetek is, mint az én testem, rászorulnak némi karbantartásra, és amikor felültem az ágyamban, nagy szükségét éreztem egy olajcserének. A hosszú éjszaka, amelyet nagyrészt alvás nélkül töltöttem, a reggeli hiánya, a sok feszültség és izgalom, hogy kitaláljam, mit mondjak Deborahnak a „nyugodj meg” helyett — ennek mind meg kellett fizetnem az árát. Úgy éreztem magam, mintha valaki belopódzott volna, és megtöltötte volna a fejem a strandról származó homokkal, benne az üdítőskupakokkal és a cigarettacsikkekkel is.