Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Csak egy megoldás volt erre a ritka helyzetre, az pedig a testedzés volt. De amint eldöntöttem, hogy leginkább egy kellemes, négy-öt kilométeres kocogásra van szükségem, megint eszembe jutott, hogy valahol elhagytam a futócipőmet. Nem volt a megszokott helyén az ajtó mellett, és nem volt az autómban sem. Miamiról van szó, úgyhogy lehetséges, hogy valaki betört hozzám és ellopta; végül is egy nagyon csinos pár New Balance cipőről volt szó. De sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy Ritánál hagytam. Számomra az elhatározás egyenlő a tettel. Letotyogtam az autómhoz, és Ritához hajtottam.

Az eső rég elállt — ritkán tart akár félóráig is —, az utcák már felszáradtak, és megteltek a megszokott, vidáman gyilkos tömeggel. A népemmel. A bordó Taurus a Sunseten tűnt fel mögöttem, és onnantól végig a nyomomban maradt. Jó volt megint munkában látni Doakest. Már egy kissé elhagyottnak éreztem magam. Ezúttal is az utca túloldalán parkolt le, amikor bekopogtam a bejáraton. Épphogy csak kikapcsolta a motort, amikor Rita kinyitotta az ajtót.

— Hát, hát — mondta. — Micsoda meglepetés! — Felém nyújtotta az arcát egy csókra.

Megcsókoltam, ezúttal egy kis nyelvjátékkal fűszerezve, hogy Doakes ne unatkozzon.

— Nem tudom, hogy mondjam — közöltem vele —, de igazából csak a futócipőmért jöttem.

Rita elmosolyodott.

— Az a helyzet, hogy pont most vettem fel a sajátomat. Akarsz együtt leizzadni? — Ezzel kitárta az ajtót.

— Ez a legvonzóbb meghívás, amit ma kaptam — válaszoltam.

A garázsában találtam meg a cipőmet, a mosógép mellett, egy tiszta, indulásra kész sort és egy ujjatlan póló társaságában. Bementem a fürdőszobába és átöltöztem, a munkahelyemen viselt ruhámat szépen összehajtogatva a vécédeszkán hagyva. Pár röpke perc múlva már a háztömb körül kocogtunk Ritával. Intettem Doakes őrmesternek, amikor elmentünk mellette. Végigfutottunk az utcán, pár háztömb erejéig jobbra fordultunk, majd körbefutottuk a közeli parkot. Már kocogtunk ezen az útvonalon, még le is mértük, hogy majdnem öt kilométer, és már megszoktuk egymás tempóját. Úgyhogy kábé fél órával később izzadtan, és megint készen arra, hogy leküzdjük egy újabb, a Föld nevű bolygón töltött este kihívásait, Rita házának bejárati ajtajánál találtuk magunkat.

— Ha nem bánod, mennék elsőnek zuhanyozni — mondta. — Akkor neki tudok állni főzni, amíg te a fürdőben vagy.

— Természetesen — válaszoltam. — Addig leülök itt kint, és csöpögök egy kicsit.

Rita elmosolyodott.

— Hozok neked egy sört — mondta. Fél pillanattal később a kezembe nyomta, majd bement, és becsukta maga után az ajtót. Leültem a lépcsőre és belekortyoltam a sörbe. Az utolsó pár nap vadul telt és zavarosan, és annyira a feje tetejére állt az életem, hogy most kimondottan élveztem a békés szemlélődés pillanatait, a zavartalan ücsörgést és sörözést, amíg valahol a város másik részén Chutsky éppen levedli felesleges testrészeit. Forgószélként kavargott körülöttem az élet, a maga csatakosságával, csábításaival és csonkolásaival, de Dexter Dala a Miller Serről szólt. Koccintásra emeltem a poharam Doakes őrmester felé.

A házból izgatott hangok szűrődtek ki. Kiabálás hallatszott és némi sikítozás, mintha Rita a Beatlest találta volna a fürdőszobában. Majd kivágódott a bejárati ajtó, és Rita a nyakamat kezdte szorongatni. Leejtettem a sörömet, és levegő után kapkodtam.

— Mi a baj? Mit tettem? — kérdeztem. Megláttam Codyt és Astort, akik az ajtó mögül figyeltek. — Nagyon sajnálom, és soha többé nem csinálok ilyet — tettem még hozzá, de Rita tovább szorongatott.

— Ó, Dexter — mondta, és sírva fakadt. Astor rám mosolygott, és összecsapta a tenyerét az álla alatt. Cody csak figyelt minket és bólogatott. — Ó, Dexter — ismételte meg Rita.

— Kérlek szépen — mondtam levegőért kapkodva —, esküszöm, hogy csak véletlen volt, és nem szándékosan csináltam. Mit tettem? — Rita végre megkönyörült rajtam, és lazított halálos szorításán.

— Ó, Dexter — közölte velem harmadszorra is, majd megfogta az arcom, és vakító mosollyal nézett rám könnyáztatta arcából. — Ó, TE! — mondta, bár őszintén szólva nem igazán voltam önmagam abban a pillanatban. — Ne haragudj, véletlen volt — szipogta. — Remélem, nem terveztél semmi különlegeset.

— Rita, légy oly szíves. Miről van szó?

A mosolya egyre szélesebbé vált.

— Ó, Dexter. Én tényleg… csak… Astornak vécére kellett mennie, és amikor felemelte a ruháidat, egyszerűen leesett a kőre, és… Ó, Dexter, annyira gyönyörű! — Most már olyan sokszor nevezett Ó, Dexternek, hogy kezdett az a benyomásom lenni, hogy ír vagyok, de még mindig fogalmam sem volt, hogy mire gondol.

Amíg Rita fel nem emelte a kezét. A bal kezét. Amelyen most egy nagy gyémántköves gyűrű szikrázott.

Chutsky gyűrűje.

— Ó, Dexter — mondta ismét, majd a vállamba temette az arcát. — Igen, igen, IGEN! Ó, annyira boldoggá tettél!

— Rendben — mondta Cody halkan.

És ezek után mi mást mondhatna az ember a gratuláción kívül?

Az este hátralévő része a hitetlenség és a Miller Ser zavaros ködében telt el. Nagyon jól tudtam, hogy valahol az űrben ott kering az a tökéletes, nyugodt, logikus mondat, amit összeállíthatnék és elmondhatnék Ritának, hogy megértse, valójában nem kértem meg a kezét, és akkor mindannyian nevetnénk egy jót, és jó éjszakát kívánnánk egymásnak. De minél kétségbeesettebben kerestem azt a mágikus, ködbe vesző mondatot, annál megfoghatatlanabb lett. És azon az érvelésen kaptam magam, hogy talán egy sör megnyitná felfogóképességem kapuit, és a sokadik sör után Rita elsétált a sarki boltba, és vett egy üveg pezsgőt. Megittuk a pezsgőt, és mindenki olyan boldognak tűnt, hogy az egyik dolog jött a másik után, és valahogy megint Rita ágyában kötöttem ki, ahol rendkívül valószínűtlen és szégyenteljes dolgokat tapasztaltam.

És megint ott találtam magam, hogy — miközben alélt, hitetlen álomba merültem — azon töprengek: miért mindig velem történnek ilyen szörnyűségek?

Soha nem kellemes felébredni egy ilyen éjszaka után. Az éjszaka közepén pedig arra a gondolatra felébredni, hogy ó, te jó ég, Deborah!, még kellemetlenebb. Aki úgy gondolja, hogy lelkifurdalásom volt, vagy egyszerűen csak zavart, hogy cserbenhagytam valakit, aki számított rám, az téved. Mint már említettem, nem igazán vannak érzelmeim. Viszont félni, azt tudok, és Deborah potenciális őrjöngésének a gondolata ezt be is indította bennem. Magamra kapkodtam a ruháimat, és sikerült kiszöknöm az autómhoz anélkül, hogy bárkit is felébresztettem volna. Doakes őrmester már nem volt szokott támaszpontján, az utca túloldalán. Jó volt tudni, hogy néha neki is szüksége van egy kis alvásra. Az is lehet, hogy úgy gondolta, aki most ünnepli az eljegyzését, az megérdemel egy kis diszkréciót. De ismerve őt, ez nem tűnt túl valószínűnek. Azt is hamarabb el tudtam volna hinni róla, hogy pápává választották, és sürgősen a Vatikánba kellett repülnie.

Sebesen hazavezettem, és meghallgattam az üzenetrögzítőmet. Csak egy automatától kapott üzenet várt, amely arra szólított fel, hogy vegyek új nyárigumi-készletet, még mielőtt túl késő lenne, ami önmagában is elég fenyegetőnek tűnt. Debs viszont nem hívott. Főztem egy kávét, és vártam, hogy a hajnali újság az ajtómnak csapódjon. Nagyon valószínűtlennek tűnt a reggel, amit nem csupán a pezsgő utóhatásának tudhattam be. Szóval, eljegyeztem magam? Hát, hát. Azt kívántam, bárcsak felelősségre vonhatnám magam, és az arcomba kiabálhatnám, hogy tudom-e, mit csináltam. De az volt az igazság, hogy sajnos nem csináltam semmi rosszat; tetőtől talpig erény és kötelességtudat borított. És olyasmit sem tettem, amit látványosan ostobának lehetne nevezni; szó sincs róla. Nemes, sőt, példaértékű módon éltem az életemet, a saját dolgommal foglalkoztam, megpróbáltam segíteni a húgomnak megmenteni a barátját, gondot fordítottam a testedzésre, rengeteg zöldséget fogyasztottam, és még csak szörnyetegeket sem vagdostam darabokra. És valahogy ez a tiszta és illendő életforma a hátam mögé lopakodott, és beleharapott a fenekembe. A jó mindig elnyeri méltó büntetését, ahogy Harry mondta.