Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter

AJÁNLOMTOMMIE-NAK ÉS GUSNAK,

AKIK MÁR ÉPPEN ELEGET VÁRTAK

Már megint itt van a Hold, amely oly alacsonyan és kövéren függ a trópusi éjszakában, és az alvadt égbolton keresztül szólongatja az árnyak közül a jó öreg hangot, a Sötét Utast, aki kényelmesen befészkelte magát Dexter hipotetikus lelkét rejtő Dodge K Hátsó Ülésébe.

A csibész Hold, az a nagyhangú, gúnyosan kacsingató Lucifer, aki a kihalt égbolton át hívogatja az éjszaka földi szörnyetegeit, és vidám játszóterükre invitálja őket. Konkrétan most itt azt a szörnyeteget szólítja, akit a holdfény fest tigriscsíkosra a leander levelein keresztül, aki minden érzékszervét kihegyezve, ugrásra készen várakozik a megfelelő pillanatra. Dexterről van szó, aki a sötétben hallgatja azokat a rettenetes, elsuttogott sugallatokat, amelyek lélegzetvétel nélkül ömlenek árnyékos búvóhelyemre.

A kedves sötét másik felem ugrásra ösztökél — most! —, arra, hogy mélyesszem bele holdsütötte karmaimat abba az ó-de-mennyire sebezhető húsba, a sövény túloldalán. De nem ez a megfelelő időpont, úgyhogy várok, óvatosan figyelem, ahogy gyanútlan áldozatom eloson előttem, érezve, hogy valami les rá, de nem tudva, hogy itt vagyok, csak egy könyörtelen méternyire a sövény mögött. Olyan könnyedén kicsusszanhatnék, mint a penge, ami valójában vagyok, és véghezvihetném a csodát — de inkább várok, miközben gyanakodnak rám ugyan, de nem látnak.

Egyik hosszú, lopott pillanat tipeg a másik után, és én még mindig a megfelelőre várok; az ugrásra, a kinyújtott kezemre, arra a jéghideg örömre, amit az áldozatom arcát elborító rettegés vált ki belőlem…

De nem. Valami nincs rendben.

És most Dexteren a sor, hogy valakinek az émelyítő, bizsergető tekintetét érezze a hátában, a félelem rebbenését, ahogy elönt a bizonyosság, hogy valami most rám vadászik. Egy másik éjszakai portyázó érzi most az erőteljes belső vágyat, miközben engem les valahonnan a közelből — nekem pedig egyáltalán nem tetszik ez a gondolat.

És mint egy kicsiny villámcsapás, úgy süvít elő a győzelemittas kéz a semmiből, egyenesen belém, vakító gyorsasággal, és a szomszéd, kilencéves kisfiú ragyogó fogsorát pillantom meg.

— Megvagy! Egy, két, há, Dexterre!

Erre a többiek is megjelennek, a nagyon fiatalok fékezhetetlen lendületével, eszelősen kuncogva és kiabálva, miközben én megszégyenülten ácsorgok a bokrokban. Hát, ennyi. A hatéves Cody csalódottan bámul rám, mintha Dexter, az Éjszaka Istene cserbenhagyta volna főpapját. Astor, a kilencéves fiú nővére csatlakozik a többiek gúnykacajához, mielőtt ismét szétcikáznának a sötétbe, új, bonyolultabb rejtekhelyeket keresve, egyedül hagyva engem a szégyenemmel.

Dexter megbukott az ipiapacsozásban, nem jutott el a hunyófaként szolgáló konzerves dobozig. És most Dexter a hunyó. Megint.

Az emberben felötlik a kérdés, hogyan lehetséges ez? Elképzelhető, hogy Dexter, az éjszakai vadász idáig süllyedt volna? Azelőtt mindig akadt egy félelmetes, torz lelkű ragadozó, aki felhívta magára a félelmetes, torzlelkű Dexter figyelmét — most pedig itt állok, és egy üres Chef Boyardee raviolisdobozra vadászom, amelynek a legnagyobb bűne a szósz jellegtelen íze. Itt állok és értékes időmet arra pazarolom, hogy veszítsek egy olyan játékban, amelyet tízéves korom óta nem játszottam. És ami még rosszabb, én vagyok a hunyó.

— Egy. Kettő. Három… — kiáltom én, a mindig korrekt és becsületes játékos. Hát ez hogy történhetett meg? Hogy érezheti Dexter, a Démon annak a Holdnak a súlyát anélkül, hogy ne indulna megszokott útjára, a zsigerek közé, hogy le ne szelje az életet valakiről, aki oly nagyon megérdemli Dexter csalhatatlan ítéletének pengéjét? Hogy lehet, hogy egy ilyen éjszakán a Hideg Bosszúálló nem viszi magával egy körre a Sötét Utast?

— Négy. Öt. Hat.

Harry, az én bölcs nevelőapám megtanított a Szükség és a Kés kényes egyensúlyára. Fogta a fiút, akiben meglátta a gyilkolás elfojthatatlan vágyát — ezen nem lehet változtatni —, és egy olyan emberré formálta, aki csak gyilkosokat öl; Dexter, a nem-véreb, aki egy emberinek tűnő arc mögé rejtőzik, és az igazán csúnya rossz sorozatgyilkosokra vadászik, akik válogatás nélkül ölnek. Harry Terve nélkül én is olyan lennék, mint ők. „Dexter, rengeteg ember van, aki megérdemli”, mondta az én csodálatos nevelő-zsaru-apám.

— Hét. Nyolc. Kilenc.

Megtanított arra, hogyan találjam meg ezeket a különleges játszótársakat, hogyan győződjek meg arról: tényleg megérdemlik-e, hogy én és a Sötét Utas rendkívüli látogatást tegyünk náluk. És ami a legjobb, arra is megtanított — úgy, ahogy csak egy zsaru tudja megtanítani —, hogyan ússzam meg a dolgot. Segítette felépíteni a minden gyanú felett álló rejtekhely életemet, és belém nevelte, hogy minden körülmények között be kell illeszkednem, és rendíthetetlenül átlagosnak kell maradnom, bármi is történjék.

Úgyhogy megtanultam öltözködni és mosolyogni és rendszeresen fogat mosni. Tökéletes műember vált belőlem, ugyanazokat az ostoba, értelmetlen dolgokat mondtam, amiket az emberek egész nap ismételgetnek egymásnak. Senki nem gyanította, mi lapul tökéletes mosolyutánzatom mögött. Senki, természetesen mostohatestvéremen, Deborahn kívül, de ő lassanként elfogadja a valódi énemet. Végül is, sokkal rosszabb is lehetnék. Elvetemült, őrjöngő szörnyeteg is lehetett volna belőlem, aki csak gyilkol és gyilkol, amerre csak jár, bomló hústornyokat hagyván maga után. Ehelyett én az őszinteség, az igazság és Amerika hagyományos értékeinek az oldalán állok. Természetesen ezzel együtt egy szörnyeteg vagyok, de szépen feltakarítok magam után, és a mi kutyánk szörnyetege vagyok, az erény vörösbe, fehérbe és kékbe öltözött, százszázalékosan szintetikus megnyilvánulása. És azokon az éjszakákon, amikor a Hold a leghangosabb, megkeresem a többieket, azokat, akik az ártatlanokra vadásznak és nem tartják be a szabályokat, és kicsi, gondosan becsomagolt zsákokban tüntetem el őket.

Ez az elegáns képlet nagyon jól működött a boldog embertelenség hosszú évei alatt. Két „játszóház” között végletesen hétköznapi lakásomban tökéletesen átlagos életvitelt folytattam. Soha nem késtem el a munkából, odaillő poénokkal bombáztam a kollégáimat, segítőkész és tapintatos maradtam minden körülmények között, pont úgy, ahogy Harry tanította. A műéletem rendezett, kiegyensúlyozott és hiteles volt, és olyan szociális értékekkel rendelkezett, amelyek jóvá tették bűneimet.

Egészen mostanáig. Valamilyen okból ezt a pont-jó éjszakát egy csapat gyerekkel bújócskázva töltöm, ahelyett, hogy gyilkosdarabolósat játszanék gondosan megválogatott barátaim egyikével. És kis idő múlva, amikor véget ér a játék, Codyt és Astort haza fogom vinni Ritához, aki hoz majd nekem egy doboz sört, ágyba dugja a gyerekeket, és leül mellém a kanapéra.

Hát ez meg hogy lehetséges? A Sötét Utas korkedvezménnyel nyugdíjba ment volna? Vagy Dexter puhult el? Arról lenne szó, hogy egy hosszú, sötét folyosón rossz irányba fordultam, és Domesztikált Dexterként jutottam ki belőle? Fogok még valaha — ahogy régen tettem — vért cseppenteni egy kristálytiszta üveglapra, trófeaként a vadászat emlékére?

— Tíz! Aki bújt, aki nem, megyek!