Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter

Igen, erről van szó. Megyek.

De merre?

Természetesen Doakes őrmesterrel kezdődött az egész. Minden szuperhősnek kell hogy legyen egy ősellensége, és az enyém ő volt. Egyáltalán semmit nem tettem ellene, ennek ellenére úgy döntött, a nyomomba szegődik és akadályoz a munkámban. Én és az árnyékom. És a helyzet iróniája: én, a szorgos vérfoltelrendeződés-elemző ugyanannak a hatóságnak dolgoztam, amelynek ő is az alkalmazásában állt — egy csapatban játszottunk. Sportszerű volt hát tőle, hogy így rám akaszkodott, csak mert időnként játszom egy kicsit a holdfényben?

Sokkal jobban megismertem Doakes őrmestert, mint amennyire valaha is szándékomban állt, sokkal jobban, mint amennyire a munka miatt szükség lett volna rá. Gondot fordítottam arra, hogy minél többet megtudjak róla, és erre egyetlen egyszerű okom volt: ő soha nem kedvelt engem, annak ellenére, hogy büszkén állíthatom: az elbűvölő, derűs modor műfajának világklasszisa vagyok. De már-már úgy tűnt, Doakes átlát a szitán; úgy pattant le róla minden szívélyes megnyilvánulásom, mint a májusi cserebogarak a szélvédőről.

Ez természetesen felkeltette a kíváncsiságomat. De most tényleg; milyen ember lehet az, aki képes engem nem kedvelni? Úgyhogy egy darabig tanulmányoztam őt, és rájöttem. Az a személy, aki képes Derék Dextert nem kedvelni, negyvennyolc éves, afroamerikai, és a részleg veretlen fekvőtámaszbajnoka. Az irodai pletykák szerint a fegyveres erők veteránja, és mióta csatlakozott hozzánk, több olyan, végzetes kimenetelű lövöldözésben vett részt, amelyeket a Belső Ellenőrzés mind indokoltnak ítélt.

De ami a legfontosabb, felfedeztem, hogy valahol, a tekintetében mindig ott égő, szakadék mély düh mögött, ott bujkált Sötét Utasom kacajának visszhangja. Nem volt több egy icipici, csengő, halvány kis csilingelésnél, de azt tisztán hallottam. Doakes ugyanúgy megosztotta az intim zónáját valamivel, mint ahogyan én. Nem ugyanazzal, de valami nagyon hasonlóval: egy párduccal az én tigrisemhez képest. Doakes zsaru, de egyben jéghideg gyilkos is. Nem volt rá bizonyítékom, de annyira meg voltam győződve róla, amennyire csak lehettem anélkül, hogy láttam volna, amint eltöri egy tilosban járó nyakát.

Egy logikus elme azt gondolná, ennek segítenie kellett volna nekünk abban, hogy megtaláljuk a közös hangot; egy csésze kávé mellett összehasonlíthattuk volna Utasainkat, belterjes beszélgetéseket folytathattunk és darabolási technikákról cseverészhettünk volna. De nem: Doakes holtan akart engem látni. Én pedig nem tudtam azonosulni e nézőpontjával.

Doakes LaGuertával dolgozott a hölgy némileg gyanús körülmények között bekövetkezett halála idején, és azóta az irántam tanúsított érzelmei az egyszerű megvetésnél kicsit intenzívebbé váltak. Doakes meg volt róla győződve, hogy valamilyen formában közöm volt LaGuerta halálához. Ez teljesen alaptalan és igazságtalan gyanúsítgatás volt. Nem tettem mást, mint hogy végignéztem — mit ártottam ezzel bárkinek is? Természetesen segítettem az igazi gyilkosnak elmenekülni, de hát mit tehettem volna? Senki nem várhatja el tőlem, hogy börtönbe juttassam a saját bátyámat! Különösen akkor, amikor olyan szép munkát végzett.

Hát, élni és élni hagyni, mindig is ezt mondtam. Vagy legalábbis meglehetősen gyakran. Doakes őrmester gondoljon csak, amit akar, engem nem zavar. Még mindig nagyon kevés törvény van, ami a véleményalkotás szabadságát korlátozná, bár biztosra veszem, hogy már keményen dolgoznak az ügyön Washingtonban. Nem, semmi kifogásom nincs az ellen, hogy a derék őrmester mindenféle gyanút tápláljon kebelében velem kapcsolatban. De most, hogy tisztátalan gondolatai tettre sarkallták, az életem összeomlott. Dezorientált Dexter jó úton volt afelé, hogy Degenerált Dexterre változzon.

De miért? Hogy kezdődött ez az egész mocskos kis ügy? Nem tettem mást, mint hogy megpróbáltam önmagam lenni.

Időről időre vannak olyan éjszakák, amikor a Sötét Utasnak egyszerűen muszáj előbújnia, hogy játszhasson. Olyan ez, mint a kutyasétáltatás. Az ember csak egy ideig tudja figyelmen kívül hagyni az ugatást és a kaparászást, előbb-utóbb mindenképpen ki kell vinnie az állatot.

Nem sokkal LaGuerta nyomozó halála után eljött az idő, amikor úgy éreztem, ésszerű hallgatni a Hátsó Ülésről jövő suttogásra, és elkezdtem megtervezni egy kisebb kalandot.

Lokalizáltam a tökéletes játszótársat, egy megnyerő modorú ingatlanügynököt, akit MacGregornak hívtak. Joviális, vidám ember volt, aki szívesen keresett gyermekes házaspároknak lakhelyet. Különösen, ha a szóban forgó gyermek fiú volt — nagyon kedvelte az öt-hat éves kisfiúkat. Közülük legalább ötöt halálosan szeretett, ezt biztosan tudtam, de nagy valószínűséggel ötnél többet is. Rafinált volt és óvatos, és ha Dexter, a Sötét Cserkész nem látogatja meg, valószínűleg még jó darabig szerencséje lesz. Igazán nem lehet a rendőrséget hibáztatni, ebben az esetben semmiképpen. Végülis, amikor egy kisgyerek eltűnik, nagyon kevés emberben vetődik fel olyasfajta kérdés, hogy: „Aha! Ki is adta el a családjának ezt a házat?”

De persze nagyon kevés ember Dexter. Ez már általánosságban véve is leginkább jó dolog, de ebben a konkrét esetben különösen jól jött nekem. Négy hónappal azután, hogy egy eltűnt gyerekről olvastam az újságban, kezembe akadt egy másik hasonló történet. A fiúk nagyjából egykorúak voltak; az ilyesfajta részletektől mindig megszólal a vészcsengő az agyamban, és végig fut rajta az a kis suttogás, Mr. Rogers, a televíziós lelkészhangján, hogy „jó reggelt, szomszéd!”.

Úgyhogy előástam az eredeti cikket, és összehasonlítottam a mostanival. Feltűnt, hogy mindkét esetben azzal próbálta az újságíró érzékletesebbé tenni a szülők gyászát, hogy kiemelte, miszerint nemrég költöztek új otthonukba; erre egy halk kacagás érkezett az árnyak közül, úgyhogy közelebbről is megvizsgáltam a dolgot.

Rendkívül homályos ügy volt. Dexter, a Detektív kénytelen volt nagyon mélyre ásni, mert első pillantásra semmilyen kapcsolat nem volt a két eset között. A szóban forgó családok különböző városrészekben laktak, és ez nagyon leszűkítette a lehetséges megoldásokat. Különböző templomokba jártak, különböző iskolákba, és különböző cégek is költöztették őket. De amikor a Sötét Utas kacag, akkor valaki valószínűleg valami vicces dolgot csinál. Végül megtaláltam a kapcsolatot; mindkét ház ingatlanközvetítője ugyanaz az ügynökség volt, egy kis cég Dél-Miamiban, amelynek csak egy ügynöke volt, egy joviális, vidám ember, akit Randy MacGregornak hívnak.

Még mélyebbre ástam. MacGregor elvált, és most egyedül élt egy kis dél-miami betonházban, az Old Cutlertől egy köpésnyire. Van egy nyolcméteres kis motoros jachtja a lakhelyétől nem messze, a Matheson Hammock marinában. A hajó mozgó játszózugnak is különösen praktikus lehet: kispajtásaival kettesben vitorlázhat, végig a főcsatornán, oda, ahol senki nem láthatja vagy hallhatja, ahogy a fájdalom Kolumbuszaként fedez fel dolgokat. És ha már itt tartunk, a mocskos maradványok eltüntetését is megkönnyíti; Miamitól csak pár kilométerre folyik a Golf-áramlat, feneketlen hulladéktárolót biztosítva a part közelében. Nem csoda, hogy soha nem találták meg a kisfiúk testét.

Ez a megoldás annyira ésszerű volt, hogy csodálkoztam, nekem miért nem jutott eszembe ily módon megszabadulni a maradványoktól. Buta Dexter; a vitorlásomat csak horgászatra és öböl körüli hajókázásra használtam. Erre jön MacGregor, és teljesen új változatát mutatja be annak, hogyan lehet élvezni egy estét a vízen. Zseniális ötlet volt, ami rögtön a listám tetejére repítette őt. Lehet, hogy fura az észjárásom, de — bár általában nem igazán érdekelnek az emberek — valamilyen oknál fogva a gyerekek fontosak számomra. És amikor olyasvalakibe botlok, aki gyerekekre vadászik, az pont olyan, mintha az illető a Sötét Pincér zsebébe csúsztatna húsz dollárt, hogy a várólista élére kerüljön. Én pedig a legnagyobb örömmel akasztanám le a bársonyzsinórt, hogy beengedjem MacGregort — feltéve, hogy tényleg azt csinálta, amit a látszat szerint csinált. Erről természetesen meg kellett bizonyosodnom. Mindig igyekeztem elkerülni, hogy ártatlanokat daraboljak fel, és nagy kár lett volna, ha pont most kezdtem volna el, még ha egy ingatlanügynökről volt is szó. Arra a döntésre jutottam, hogy bizonyítékszerzés érdekében meg kell látogatnom a szóban forgó hajót.