Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter

Pár végtelen másodpercig csak bámult, úgy ahogy egy éhező pitbull bámulja a nyers húst.

— Személyes elintéznivaló — mondta végül anélkül, hogy pislogott volna, így, az ő szájából még ostobábban hangzott.

— Pontosan — válaszoltam.

— A fogásza a Gablesen van — jelentette ki.

— Hát…

— Az orvosa is arrafelé, az Alamedán. Ügyvédje nincs, a húga még dolgozik — mondta. — Mi az a személyes elintéznivaló, amit kihagytam?

— Ami azt illeti, ööö, én, én… — válaszoltam, és nagy meglepetéssel vettem észre, hogy elcsuklik a hangom, és semmi mást nem tudtam kinyögni, Doakes pedig úgy bámult rám, mintha azért könyörögne, hogy fussak már, hogy gyakorolhassa a mozgó célpontra történő célzást.

— Érdekes — mondta végül. — Nekem is személyes elintéznivalóm volt errefelé.

— Tényleg? — válaszoltam, megkönnyebbülten érezve, hogy a szám megint képessé vált az emberi beszédre. — És mi lenne az, őrmester?

Ez volt az első alkalom, hogy mosolyogni láttam, és meg kell mondjam, sokkal jobban esett volna, ha egyszerűen csak kiugrik az autóból és megharap.

— MAGÁT figyelem — válaszolta. Egy pillanatig még hagyta, hadd gyönyörködjek fogsora ragyogásában, majd felcsúszott az ablaka, ő pedig eltűnt a sötétített üveg mögött, mint az Alice Csodaországban Fakutyája.

Ha lett volna elég időm, biztos vagyok benne, hogy egy egész sor dolog eszembe jutott volna, ami kellemetlenebb, mint ha Doakes őrmester követi az embert. De ahogy ott ácsorogtam a divatos viharöltözékemben, arra gondolva, hogy Reiker és a vörös csizmája egyre távolabb kerül tőlem, ez önmagában is túl kellemetlennek tűnt számomra ahhoz, hogy ne érezzék késztetést még kellemetlenebb dolgok elképzelésére. Egyszerűen csak visszaültem a kocsimba, beindítottam a motort, és hazavezettem. Rendes körülmények között megnyugtatott volna a többi sofőr gyilkos hozzáállása, amitől mindig otthon éreztem magam, de valamilyen oknál fogva a szorosan a nyakamban lihegő sötétbordó Taurus ezúttal megfosztott ezen örömömtől.

Elég jól ismertem Doakes őrmestert ahhoz, hogy tudjam, nem csupán átmeneti szeszélyről van szó az ő esetében. Ha megfigyelés alatt tart, addig nem is fogja abbahagyni, amíg rajta nem kap valami rosszaságon. Vagy addig, amíg valami nem akadályozza meg abban, hogy tovább figyeljen. Természetesen rögtön eszembe jutott pár csábító lehetőség, amitől elveszíthetné az érdeklődését irántam. Ugyanakkor ezek mind végleges megoldások voltak, és bár nem rendelkezem a szó hagyományos értelmében vett lelkiismerettel, van egy szabályrendszerem, amely nagyon hasonlóan működik a lelkiismerethez.

Tisztában voltam vele, hogy Doakes őrmester előbb vagy utóbb lépni fog valamit, amivel el akarja majd venni a kedvem a hobbimtól, ezért komolyan elgondolkoztam azon, mit tegyek, amikor ez bekövetkezik. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy várok, és majd meglátom.

— Tessék? — kérdezhetnék erre tőlem teljesen megalapozottan. — Tényleg ki kell zárnunk a nyilvánvaló megoldást? — Végül is, lehet, hogy Doakes erős és halálos, de a Sötét Utas sokkal inkább az, és senki nem állhat az útjába, amikor átveszi az uralmat. Talán csak most az egyszer…

Nem, válaszolta a vékony kis hang a fülemben.

Szia, Harry. Miért is nem? És ahogy feltettem a kérdést, eszembe jutott, amikor megválaszolta.

Be kell tartanod a szabályokat , mondta.

Szabályokat , apa?

A tizenhatodik születésnapomon történt. Soha nem tartottam nagy bulit, mivel akkor még nem sajátítottam el a lenyűgözően elbűvölő és szimpatikus modor csínját-bínját, és amikor éppen nem én kerültem a nyáladzó kortársaimat, akkor ők kerültek engem. Olyan voltam kamasznak, mint egy juhászkutya, aki különösen piszkos és ostoba birkák között él. Azóta rengeteget tanultam. Tizenhat évesen például nem is jártam messze az igazságtól — az emberek tényleg reménytelenek! —, de most már nem hagyom, hogy ilyesmi zavarba hozzon.

Úgyhogy a tizenhatodik születésnapom meglehetősen visszafogott esemény volt. Doris, a nevelőanyám nem sokkal korábban halt meg rákban. De a mostohahúgom, Deborah sütött nekem tortát, Harrytől pedig kaptam egy új horgászbotot. Elfújtam a gyertyákat, megettük a tortát, majd Harry kivitt szerény, Coconut Grove-i hajlékunk hátsó kertjébe. Leült a vörösfából készült kerti asztalhoz, amelyet saját kezűleg ácsolt a téglából készült, kerti tűzrakóhely mellé, és intett, hogy én is foglaljak helyet.

— Szóval, Dex — mondta. — Tizenhat. Kész férfiember vagy már.

Nem voltam biztos abban, hogy ez mit is jelent — Én? Férfi? Mi több, ember? —, és nem tudtam, mit kellene rá válaszolnom. De tisztában voltam azzal, hogy Harry nem értékeli túlságosan a szellemes visszavágásokat, úgyhogy csak bólintottam. Harry pedig csak nézett rám a kék röntgenszemével.

— Érdekelnek téged egyáltalán a lányok? — kérdezte.

— Ööö… milyen értelemben? — kérdeztem vissza.

— Csók. Fogdosás. Tudod. Szex.

Beleszédültem a gondolatba, mintha egy hideg, sötét bakancs rugdosná belülről a homlokomat.

— Nem, ööö, nem. Én, izé… — válaszoltam bikkfanyelvűbben, mint valaha. — Ilyen értelemben nem.

Harry bólintott, mintha lett volna értelme annak, amit mondtam.

— De a fiúk sem — tette hozzá, én meg csak megráztam a fejem. Harry lenézett az asztalra, majd vissza a házra. — Amikor tizenhat éves lettem, az apám elvitt egy kurvához. — Megrázta a fejét, és egy nagyon kis mosoly suhant át az arcán. — Tíz évembe került, hogy túltegyem magam rajta. — Egyszerűen semmi nem jutott eszembe, amit erre válaszolhattam volna. A szex gondolata teljesen idegen volt tőlem, és a gondolat, hogy valaki fizet érte, különösen a gyermeke számára, különösen, ha a szóban forgó gyermek Harry — hát, de most tényleg. Ez túl sok volt nekem. Olyan arckifejezéssel néztem Harryre, ami nagyon közel állt a pánikhoz, mire ő elmosolyodott.

— Nem — mondta. — Nem akartam felkínálni a lehetőséget. Úgy gondolom, sokkal nagyobb hasznát fogod venni annak a horgászbotnak. — Lassan megrázta a fejét, és másfelé nézett, messze el a kerti asztal felett, át az udvaron, végig az utcán. — Vagy egy vadászkésnek.

— Igen — válaszoltam, próbálván nem túl lelkesnek tűnni.

— Nem — mondta ismét. — Mindketten tudjuk, mit akarsz. De még nem állsz készen.

Mióta Harryvel először beszéltünk arról, hogy mi is vagyok, egy emlékezetes sátras túrán pár évvel azelőtt, azóta folyamatosan készítettünk fel engem. Harry szavaival élve, tisztáztuk a dolgokat. Mint ifjú, zöldfülű álember, alig vártam, hogy belevághassak vidám pályafutásomba, de Harry visszatartott, mert Harry mindig tudott mindent.

— Tudom, mire kell vigyázni — mondtam.

— De még nem tökéletesen — válaszolta. — Be kell tartanod a szabályokat, Dexter. Muszáj. Ez különböztet meg téged a többitől.

— Be kell olvadnom — mondtam. — El kell takarítanom magam után, nem szabad kockázatot vállalnom, ööö…

Harry megrázta a fejét.

— Ami még fontosabb. Mielőtt belekezdenél, meg kell győződnöd arról, hogy az illető tényleg megérdemli. Meg se tudom számolni, hányszor előfordult, hogy biztos voltam valakinek a bűnösségében, és mégis el kellett engednem. Amikor rád néz az a gazember, és vigyorog, és te tudod, és ő is tudja, de tartanod kell neki az ajtót, és szabadon kell engedned… — Megfeszült az álla, és öklével kocogtatni kezdte az asztalt. — Neked nem kell majd. DE… biztosra kell menned. Halálbiztosra, Dexter. És még ha teljesen biztos is vagy… — Tenyerét felém fordítva emelte fel a kezét. — Szerezz valamilyen bizonyítékot. Hála istennek, nem a bíróságot kell meggyőznöd vele. — Röviden, keserűen elnevette magát. — Akkor soha nem jutnál egyről a kettőre. De bizonyítékot kell szerezned, Dexter. Ez a legfontosabb. — Megkocogtatta az asztalt az öklével. — Muszáj, hogy legyen bizonyítékod. És még akkor is…