Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Szünetet tartott, egy leírhatatlan Harry-szünetet, én pedig vártam, tudván, hogy most valami súlyos dolog következik. — Néha még akkor is el kell engedned az illetőt. Függetlenül attól, hogy mennyire megérdemelné. Például ha túlságosan… reflektorfényben van. Ha túl nagy feltűnést keltene a dolog, akkor hagyd.

Hát, erről volt szó. Mint mindig, Harry megadta nekem a választ. Bármikor elbizonytalanodom, meghallom Harry suttogását a fülemben. Biztos voltam benne, de nem volt bizonyítékom, hogy Doakes egy dühös és gyanús zsarun kívül bármi is lenne, és egy zsaru feldarabolása minden bizonnyal nem hagyná hidegen a várost. LaGuerta nyomozó időelőtti halála után — amely nemrég következett be — a rendőrségi állomány valószínűleg egy kicsit érzékenyen reagálna, ha egy újabb zsaru hasonlómódon vesztené életét.

Bármilyen elengedhetetlennek is tűnt a dolog, Doakes a hatókörömön kívül esett. Kinézve az ablakon láthattam a bordó Taurust egy fa alatt várakozni, de nem tehettem semmit, legfeljebb azt kívánhattam, hogy valahogy spontán módon oldódjon meg a probléma — például ráessen a fejére egy zongora. Bármilyen szomorú is, a szerencsén kívül másban nem bízhattam.

De ezen az estén szegény Durcás Dexternek nem volt szerencséje, és ezidő tájt tragikusan kevés zongora potyogott az égből Miami környékén. Úgyhogy itt álltam nyomorom kis tanyájában, frusztráltan grasszáltam egyik faltól a másikig, és bármikor is pillantottam ki az ablakon, ott állt a Taurus a túloldalon. Egy órával korábbi terveimnek emléke dübörgött a fejemben. Kijöhet Dexter játszani? Sajnos nem, kedves Sötét Utas. Dexter büntetésben van.

De volt egy dolog, amit még a lakásom fogságában is meg tudtam tenni. Elővettem a zsebemből a MacGregor hajójából elhozott, gyűrött kis fecnit, kisimítottam, amitől az ujjaim rögtön ragadni kezdtek a szigetelőszalagról származó ragasztómaradék miatt. „Reiker” és egy telefonszám. Több mint elég az egyik, telefonszám alapján lekérdezhető adatbázishoz, amelyet el tudtam érni az otthoni gépemről is. Pár perccel később így is tettem.

A szám egy mobil-előfizetéshez tartozott, ami a Coconut Grove-i Tigertail sugárúton lakó Mr. Steve Reiker nevére szólt. Egy kis utánajárással kiderült, hogy Mr. Reiker szakmájára nézve fényképész. Persze lehet, hogy mindez csak véletlen egybeesés. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok Reiker nevű fényképész van a világon. Fellapoztam a Yellow Pagest, és kiderült, hogy ez a konkrét Reiker egy bizonyos műfajra szakosodott. Negyedoldalas hirdetése volt a könyvben, azzal a szöveggel, hogy „Emlékezetében őrizze meg őket olyannak, amilyenek most”.

Reiker műfaja a gyermekfotózás volt.

A véletlen egybeeséssel kapcsolatos elméletem ez esetben igen valószínűtlen.

A Sötét Utas fészkelődött és várakozással telve nevetett, én pedig azon kaptam magam, hogy egy kis kirándulást tervezek Tigertailbe, hogy körülnézzek. Ami azt illeti, nincs is messze. Akár most is odamehetnék, és…

És lehetőséget adhatnék Doakes őrmesternek arra, hogy a számháborúzás közben leolvasson. Nagyszerű ötlet, öregfiú. Ezzel megspórolhatnál Doakesnak egy csomó nyomozómunkát, ami akkor vár majd rá, amikor Reiker végre eltűnik egy szép napon. Az unalmas rutinmunka helyett egyszerűen csak letartóztathatna.

És ha így haladunk, mikor fog Reiker eltűnni? Nagyon frusztrált, hogy végre magam előtt látok egy ígéretes célpontot, erre vissza kell fognom magam. De Doakes már órák óta ott várakozott autójában az utca túloldalán, és én még mindig itt voltam. Mit tegyek? A dolog jó oldala az volt, hogy Doakes nyilvánvalóan nem látott eleget ahhoz, hogy bármit is lépjen, azonkívül, hogy folyamatosan megfigyelés alatt tart. De a másik oldalon igen sokat levont az egyenleg értékéből az, hogy ha továbbra is követ mindenhova, kénytelen leszek folyamatosan játszani a kedélyes laborpatkány szerepét, és gondosan elkerülni minden olyan végzetes helyzetet, ami túlmutat annál, hogy részt veszek a Palmetto autópálya forgalmában. Ez így nem lesz jó. Nagy nyomás alatt álltam, nemcsak a Sötét Utas, hanem az idő múlása miatt is. Mielőtt túl sok idő eltelt volna, bizonyítékot kellett találnom arra, hogy Reiker volt az a fényképész, aki elkészítette MacGregor képeit, és ha tényleg így állt a helyzet, le kellett vele folytatnom egy lényegre törő, célzatos párbeszédet. Ha rájön, hogy MacGregort utolérte minden mulandó hús végzete, minden bizonnyal menekülőre fogja. És ha munkatársaim a rendőrkapitányságon is rájönnek erre, Daliás Dexter helyzete nagyon kényelmetlenné válhat.

De Doakes láthatóan hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedett be, és pillanatnyilag semmit nem tehettem ez ellen. Rettenetesen kínzott a gondolat, hogy Reiker szabadon kószál, ahelyett, hogy a szigetelőszalag szorításában vergődne. Homicidus interruptus. A Sötét Utas felől egy halk nyögést és a mentális fogak csikordulását hallottam. Pontosan tudtam; mit érez, de nem tehettem semmit azonkívül, hogy fel-alá sétálok. Ez pedig nem igazán segített; ha így folytatom, kilyukad a padlószőnyeg, és akkor soha nem kapom vissza a lakásért fizetett kauciót.

Az első gondolatom az volt, hogy olyasvalamit kellene csinálnom, ami eltéríti Doakest a céljától — de ő nem egy átlagos kopó. Csak egyvalami jutott eszembe, amitől remegő, türelmetlen orra elveszítené a szagot. Fennállt annak halvány lehetősége, hogy ki tudom fárasztani a melyikünk-bírja-tovább játék során, hogy képes leszek tántoríthatatlanul normális maradni addig, amíg végül feladja, és visszatér az igazi munkájához, ami szépséges városunk valóban rettenetes polgárainak lefüleléséből áll. Elvégre most is hemzsegnek benne a szabálytalanul parkolók, a szemetelők, és azok, akik a demokratákra fognak szavazni a következőválasztáson. Hogy is pazarolhatja idejét a jó öreg Dexterre és az ő ártalmatlan hobbijára?

Hát akkor jó: olyan rendíthetetlenül átlagos leszek, hogy a fogai is belesajdulnak. Lehet, hogy inkább hetekbe telik majd, mint napokba, de megteszem. Teljes erőbedobással élem majd műanyag életemet, amit azért hoztam létre, hogy embernek tűnjek. És mivel az embereket általában leginkább a szex motiválja, először is meglátogatom barátnőmet, Ritát.

Furcsa szó a „barátnő”, különösen felnőtt emberek esetében. És a gyakorlati alkalmazása még furcsább. E kifejezést a felnőttek társadalmában általában azokra az emberekre alkalmazzák, akik szexuális életet hajlandóak biztosítani, nem pedig barátságot. Konkrétan, ahogy megfigyeltem, nem példa nélküli eset, hogy valaki aktívan utálja a barátnőjét, bár az őszinte gyűlöletet természetesen mindenki a házasságára tartogatja. Mostanáig nem sikerült rájönnöm, mit várnak a nők cserébe a barátjuktól, de úgy tűnt, én megadom Ritának azt, amire vágyik. És ez biztos nem a szex volt, mert az körülbelül annyira hozott lázba, mint a külkereskedelmi mérleg hiánya.

Szerencsére Ritát sem igazán érdekelte a szex. Egy katasztrofálisan korai házasság túlélője volt, amit egy olyan férfival kötött, akiről kiderült, hogy leginkább attól érzi jól magát, ha kokózhat és verheti a feleségét. Később azzal tette teljessé közös életüket, hogy több igen érdekes kórral fertőzte meg a feleségét. De egy szép éjszakán, amikor a gyermekeit is bántalmazni kezdte, Rita csodálatos, countryszámokba illő hűsége szilánkokra tört, és az a disznó kirúgatott az életéből, mi több, szerencsére meg sem állt a börtönig.