Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Az egész zűrzavar eredményeképpen Rita olyasvalakit kezdett keresni, aki társaságot szeretne, valakit, akivel beszélgethet, akinek nyers, állatias ösztöneit nem kell kielégítenie. Más szóval egy olyan férfit, aki a finom lelkéért értékeli őt, nem pedig a lepedőakrobatika iránti lelkesedéséért. Ecce Dexter! Majdnem két éve volt már Rita az én tökéletes álruhám, a világ Dexterről alkotott képének kulcsfontosságú szereplője. Cserébe nem vertem, nem fertőztem meg semmivel, nem kényszerítettem rá állatias szenvedélyemet, és úgy tűnt, valóban élvezi a társaságomat.

Ráadásul a gyerekeit, Astort és Codyt is nagyon megkedveltem. Lehet, hogy furcsa, de igaz, tényleg így van. Ha valami rejtélyes okból mindenki más eltűnne a földről, abban csak az idegesítene, hogy nem maradt senki, aki fánkot sütne nekem. De a gyerekek érdekelnek, mi több, kedvelem őket. Rita két kölyke traumatikus kisgyermekkort tudhatott maga mögött, és talán azért, mert ezzel én is így voltam, különös kötődést éreztem feléjük, valami olyasfajta érdeklődést, ami túlmutatott Rita álruha mivoltán.

De Rita a gyerekeit leszámítva is meglehetősen vonzó nő. Rövid, jólfésült frizurája van, szálkás, sportos testalkata, és szinte soha nem hagyja el ostobaság a száját. Megjelenhettem vele emberek között, tudván, hogy megközelítőleg úgy nézünk ki, mint egy összeillő emberpár, és ez volt a lényeg. Az emberek még odáig is elmentek, hogy szép párnak nevezzenek bennünket, bár azt nem egészen értettem, mire akartak ezzel célozni. Feltételezem, Rita valamilyen mértékben vonzónak tartott engem, bár a múltbéli férfi partnereiből kiindulva ez nem feltétlenül tűnt hízelgőnek. Ezzel együtt nem rossz olyasvalakivel lenni, aki csodál engem. Igazolja az emberekről alkotott rossz véleményemet.

Ránéztem az asztali órámra. 17:32, az elkövetkezendő negyedórában fog hazaérni Rita a munkahelyéről, a Fairchild Title Ügynökségtől, ahol valami bonyolult munkát végez, aminek talán valami köze van a százalékos részesedések hányadaihoz. Mire odaérek, már otthon kell lennie.

Vidám, szintetikus mosollyal léptem ki az ajtón, intettem Doakesnak, és Rita szerény, dél-miami házához hajtottam. Nem volt túl nagy forgalom, vagyis nem láttam útközben halálos baleseteket vagy lövöldözést, és nem egészen húsz perccel később leparkoltam Rita otthona előtt. Doakes elhajtott az utca végéig, és amikor bekopogtam a bejárati ajtón, ő is megállt a túloldalon.

Az ajtó kitárult, és Rita kukucskált ki rám.

— Ó! — lepődött meg. — Dexter.

— Személyesen — válaszoltam. — Erre jártam, és arra gondoltam, hátha itthon vagy már.

— Hát, én… én ebben a pillanatban értem haza. Szörnyen nézhetek ki. Izé… gyere be. Kérsz egy sört?

Sör; micsoda gondolat. Soha nem jutna eszembe ilyesmi — ezzel együtt, ez annyira normális volt, olyan tökéletes része volt a munka-után-meglátogatjuk-a-barátnőnket jelenetnek, hogy még Doakesra is mély benyomást kellene gyakoroljon. Teljesen beleillett a képbe.

— Nagyon örülnék neki — válaszoltam, és követtem barátnőmet a szoba viszonylagos hűvösébe.

— Foglalj helyet — szólított fel. — Mindjárt rendbe kapom magam. — Rámmosolygott. — A gyerekek kimentek hátra, de biztos vagyok benne, hogy le se fogod tudni vakarni őket magadról, ha megtudják, hogy itt vagy. — Ezzel kisuhant az előszobába, majd egy pillanattal később visszatért egy doboz sörrel. — Máris itt vagyok — biztosított, és elment a ház végében lévő hálószobájába.

Leültem a kanapéra, és nézegetni kezdtem a kezemben lévő sört. Nem vagyok nagyivó — de most tényleg, az alkoholfogyasztás nem tesz jót a ragadozóknak. Lelassítja a reakcióidőt, eltompítja az érzékeket, és megköti a törődés összegubancolódott ruhaujját, amire mindig is rossz dologként gondoltam. De most itt ültem, vakációzó démonként, aki megkíséreli meghozni a végső áldozatot, és feladja hatalmát, hogy emberré válhasson — ehhez pedig az alkoholtól viszolygó Dipszofóbikus Dexter egy sörnél nem is kívánhatott volna jobbat.

Belekortyoltam. Keserű és sekélyes íze volt, pont, mint amilyen én leszek, ha túl hosszú ideig bekötve kell tartanom a Sötét Utast a Hátsó Ülésen. Ezzel együtt azt hiszem, a sör szeretete csak megszokás kérdése. Úgyhogy ittam még egy kortyot. Éreztem, ahogy legugyog a torkomon és csobban a gyomromban, és ekkor eszembe jutott, hogy a sok izgalom és frusztráció miatt nem is ebédeltem. De bánja a fene — végül is csak egyvilágos sörről volt szó; vagyis, mint a doboza büszkén hirdette, VILÁGOSSER-ről. Feltételezem, örülnöm kellene, hogy nem aranyoskodták el még ennél is jobban a sör szót.

Meghúztam a dobozt. Ha az ember egyszer hozzászokott, már nem is olyan rossz. Istenemre, ez tényleg ellazítja az embert. Én legalábbis minden húzással egyre lazábbnak éreztem magam. Még egy frissítő korty — nem emlékszem, hogy ennek ennyire jó íze lett volna, amikor megkóstoltam az egyetemen. De persze akkor még csak egy fiú voltam, nem pedig az a férfias, érett, keményen dolgozó felnőtt állampolgár, mint most. Megfordítottam a dobozt, de nem jött ki belőle semmi.

Hát — valahogy kiürülhetett. Én viszont még mindig szomjas voltam. Hagyhatjuk ennyiben ezt a kellemetlen helyzetet? Úgy gondoltam, nem. Semmiképpen nem hagyhatjuk ennyiben. Én legalábbis egyáltalán nem szándékoztam ennyiben hagyni. Felálltam, és határozott, szilárd léptekkel kivonultam a konyhába. Találtam pár doboz világos sert a hűtőben, és az egyiket magamhoz véve visszatértem a kanapéhoz.

Leültem. Kinyitottam a sört. Belekortyoltam. Sokkal jobb. Doakes megmenjen a fenébe. Esetleg meg kellene kínálnom egy sörrel. Az talán megnyugtatná, ellazítaná, és akkor feladná a harcot. Végül is, ugyanazon az oldalon állunk, nem?

Ittam egy kortyot. Rita egy farmersortban és egy selyemmasnival megkötött, fehér topban jött vissza. El kellett ismernem, nagyon jól nézett ki. Rendkívül jó ízléssel választom meg az álruháimat.

— Szóval — mondta, miközben leült mellém a kanapéra —, örülök, hogy csak így beugrottal.

— Meg tudom érteni — válaszoltam.

Oldalra billentette a fejét, és furcsán nézett rám.

— Nehéz napod volt a munkahelyeden?

— Rettenetes napom volt — válaszoltam, és ittam még egy kortyot. — El kellett engednem egy rosszfiút. Egy nagyon rossz fiút.

— Ó. — Összeráncolta a homlokát. — Miért kellett… úgy értem, nem lehetett volna…

— Bár lehetett volna — feleltem. — De nem rajtam múlott. — Koccintásra emeltem a sörösdobozt. — Politika. — Belekortyoltam.

Rita megrázta a fejét.

— Még mindig nem tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy… úgy értem, kívülről annyira egyértelműnek tűnik minden. Az ember elkapja a rosszfiúkat, és bezárja őket. De mi köze van ennek a politikához? Úgy értem, ahhoz, amit… végül is mit csinált tulajdonképpen?

— Segített megölni néhány gyereket — válaszoltam.

— Ó — döbbent meg. — Te jó ég, csak van valami, amit tehetnél?

Rámosolyogtam. Esküszöm, beletrafált. Micsoda csaj. Mondtam már, hogy nagyon jó az ízlésem?

— Rátapintottál a lényegre — közöltem vele, és megfogtam a kezét, hogy megnézzem, mivel tapintott rá. — Van valami, amit megtehetek. És azt nagyon jól csinálom. — Megveregettem a kezét, és csak egy kis sört öntöttem ki. — Tudtam, hogy te meg fogod érteni.

Zavarodottnak tűnt.

— Ó — válaszolta. — Mire… úgy értem… mit fogsz tenni?