Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter

Ittam egy kortyot. Miért is ne mondanám el neki? Nyilvánvaló, hogy már felmerült benne az ötlet. Miért ne? Kinyitottam a számat, de még mielőtt akár egy hangot is tudtam volna szólni a Sötét Utasról és az ártalmatlan hobbimról, Cody és Astor viharzottak be a szobába, megtorpantak, amikor észrevettek, és csak álltak ott, az egyikünkről a másikunkra nézve.

— Szia, Dexter — köszönt Astor. Megbökte az öccsét.

— Szia — köszönt a fiú is halkan. Nem volt túl szószátyár alkat. Ami azt illeti, szinte meg se szólalt. Szegény kölyök. Az az egész zűrzavar az apjával nagyon rossz hatással volt rá. — Részeg vagy? — kérdezte. Tőle ez egész szónoklatnak számított.

— Cody! — szólt rá Rita. Én bátran leintettem, és a kisfiúhoz fordultam.

— Részeg? — kérdeztem. — Én?

Bólintott.

— Igen.

— Kizárt — válaszoltam határozottan, a legmeggyőzőbb sértett arckifejezésem kíséretében. — Talán egy kicsit spicces, de az egyáltalán nem ugyanaz.

— Ó — válaszolta, és akkor a nővére is csatlakozott hozzá. — Itt maradsz vacsorára?

— Hát, azt hiszem, ideje volna indulnom — feleltem, de Rita meglepően határozott kézzel megszorította a vállam.

— Nem vezethetsz ilyen állapotban — jelentette ki.

— Milyen állapotban?

— Spiccesen — válaszolta Cody.

— Nem vagyok spicces — mondtam.

— Azt mondtad, az vagy — jelentette ki Cody. Nem is emlékszem, mikor jött ki a száján utoljára egy négyszavas mondat, és most nagyon büszke lettem rá.

— Így volt — tette hozzá Astor. — Azt mondtad, nem vagy részeg, csak egy kicsit spicces.

— Ezt mondtam volna?

Mindketten bólintottak.

— Ó. Hát akkor…

— Hát akkor — csatlakozott a beszélgetéshez Rita —, úgy néz ki, maradnod kell vacsorára.

Hát akkor. Maradtam. Legalábbis azt hiszem. Tudom, hogy valamikor az este folyamán odamentem a hűtőhöz egy világos serért, és meglepődve tapasztaltam, hogy az összes eltűnt. És valamikor később már megint a kanapén ültem. A tévé be volt kapcsolva, és én megpróbáltam rájönni, hogy miről beszélgetnek a színészek, és hogy miért gondolja úgy a láthatatlan közönség, hogy ez minden idők leghumorosabb párbeszéde.

Rita lehuppant mellém a kanapéra.

— A gyerekek lefeküdtek — mondta. — Hogy érzed magad?

— Csodálatosan — válaszoltam. — Csak arra nem tudok rájönni, mi ilyen vicces.

Rita a vállamra tette a kezét.

— Tényleg megvisel, ugye? Hogy el kellett engedned azt a rosszfiút. Gyerekek… — Közelebb húzódott hozzám, átkarolt, és a vállamra hajtotta a fejét. — Te olyan jó vagy, Dexter.

— Nem, nem vagyok az — válaszoltam elképedve, hogy miért mond ilyen furcsa dolgokat.

Rita felült, és a bal szememből a jobb szemembe nézett, majd vissza.

— De tényleg az vagy, és ezt te is tudod. — Elmosolyodott, és visszafészkelte a fejét a vállgödrömbe. — Szerintem ez nagyon… kedves, hogy így beugrottál. Hogy lássál. Mert rosszul érezted magad.

Elkezdtem volna megmagyarázni, hogy ez nem egészen így volt, de aztán rádöbbentem: tényleg azért jöttem ide, mert rosszul éreztem magam. Igaz, csak abból a célból, hogy Doakest halálra untassam és hazamenjen, azután a rettenetes kudarcélmény után, hogy le kellett mondanom a Reikerrel való randevúmat. De végül is nagyon jó ötletnek bizonyult, nem? Jó öreg Rita. Kellemesen meleg volt, és jó illatú.

— Jó öreg Rita — mondtam. Olyan szorosan átöleltem, ahogy csak tudtam, és a feje búbjára támasztottam az állam.

Így üldögéltünk pár percig, majd Rita talpra küzdötte magát, és felhúzott a kezemnél fogva.

— Gyere — mondta. — Menjünk lefeküdni.

Így is tettünk, és amikor becsusszantam a takaró alá, ő meg mellém kúszott, akkor olyan kedvesnek tűnt, és olyan jó illata volt, és olyan puha és kényelmes volt, hogy…

Hát. A sör tényleg elképesztő dolog, nem?

Fejfájással és borzasztó önutálattal ébredtem, továbbá fogalmam sem volt, hogy hol lehetek. Arcom rózsaszínű párnahuzaton nyugodott. Az én párnahuzatom — az, amit otthon látok ébredéskor, a saját ágyamban — nem volt rózsaszínű, és az illata is más volt. A matrac is túl nagynak tűnt a kinyitható ágyamhoz képest, és egyáltalán: abban is meglehetősen biztos voltam, hogy igazából ez a fejfájás sem az enyém.

— Jó reggelt, hercegem — szólalt meg egy hang valahol a lábaim felett. Odafordultam, és Ritát láttam az ágy végénél állni, boldog kis mosollyal nézve le rám.

— Ung — mondtam, leginkább egy varangy brekegésére emlékeztető hangon, amitől még inkább megfájdult a fejem. De ez a fájdalom nyilvánvalóan a szórakoztató típusú fájdalmak közé tartozhatott, mert Rita még szélesebben kezdett mosolyogni.

— Tudtam — közölte velem. — Hozok mindjárt egy kis aszpirint. — Fölém hajolt, és megdörzsölte a lábamat. — Mmm — mondta, majd megfordult, és kiment a fürdőszobába.

Felültem. Ez stratégiai hiba lehetett, mivel ettől csak még inkább lüktetni kezdett a fejem. Lehunytam a szemem, vettem pár mély levegőt, és vártam az aszpirint.

Ehhez a normális élethez még hozzá kellett szoknom.

De, meglepő módon, valójában nem is. Kiderült, hogy ha nem iszom többet egy vagy két sörnél, akkor sikerül annyira ellazulnom, hogy beleolvadjak a kanapé takarójába. Úgyhogy hetente több este is — visszapillantómban a hűséges Doakes őrmesterrel — beugrottam Ritához munka után, eljátszogattam Codyval és Astorral, és üldögéltem egy kicsit Ritával, miután a gyerekek lefeküdtek. Tíz óra tájékán elindultam az ajtó felé. Úgy tűnt, Rita azt várja, hogy megcsókoljam, amikor elmegyek, úgyhogy általában úgy rendeztem a dolgokat, hogy a nyitott ajtóban állva csókoljuk meg egymást, ahol Doakes is láthatta. Minden technikai tudást felhasználtam, amit a filmekben láttam, és Rita boldogan belement a játékba.

Én szeretek megszokott napirend szerint élni, és olyan jól begyakoroltam ezt az újat, hogy már-már magam is hinni kezdtem benne. Annyira unalmas volt, hogy a valódi énemet teljesen elaltatta. Olyannyira, hogy még a messze, Dexter Földjének legmélyebb, legsötétebb sarkának Hátsó Ülésén üldögélő Sötét Utas is halk horkolásba kezdett, amit egy kicsit ijesztőnek találtam, és amitől életemben először egészen kicsikét egyedül kezdtem érezni magam. De folytattam a megkezdett utat, Ritánál tett látogatásaimat kis játéknak fogtam fel, hogy kiderüljön, meddig mehetek el, tudván, hogy Doakes megfigyelés alatt tart, és remélhetőleg kezd egy kicsit elbizonytalanodni. Virágot vittem ajándékba, cukorkát és pizzát. Egyre egzotikusabb módokon csókoltam meg Ritát, persze a nyitott bejárati ajtóban, hogy Doakes a legjobb szögből láthassa a jelenetet. Tudom, hogy nevetséges az ilyesmi, de nem volt más fegyverem.

Doakes fáradhatatlanul a nyomomban maradt. Mindig váratlanul jelent meg, amitől még fenyegetőbbnek tűnt. Soha nem tudhattam, mikor és hol bukkan fel, és ettől úgy éreztem, mintha folyamatosan velem lenne. Ha bementem egy élelmiszerboltba, Doakes ott várt a brokkolik mellett. Ha az Old Cutler úton bicikliztem, valahol útközben mindig megláttam a sötétbordó Taurust egy fügefa alatt állni. Volt, hogy egy nap is eltelt Doakes nélkül, de mindvégig úgy éreztem, ott van valahol, szélirányban körözve és várakozva, és nem mertem azt remélni, hogy feladta. Ha nem láttam, akkor vagy nagyon jól elbújt, vagy arra várt, hogy váratlan megjelenésével megint jól rám ijeszthessen.