Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Korábbi kutatómunkám során kiderült, hogy MacGregor nem élt társasági életet, az esti hajókázásokat leszámítva persze. Tagja volt pár üzleti szervezetnek, mint ahogy az egy ingatlanügynök esetében el is várható, de nem találtam senkit, akivel komolyabban összehaverkodott volna. Azt is tudtam, hogy nincsen priusza, úgyhogy ezen a vonalon sem keresgélhettem a bűntársa után. Válási jegyzőkönyvében a „kibékíthetetlen ellentétek” kifejezés szerepelt kiváltó okként — a többi a fantáziámra volt bízva.

És ezzel meg voltam lőve; MacGregor tipikus magányos farkasnak bizonyult, és bármilyen behatóan jártam is utána a dolgainak, nem bukkantam semmilyen nyomra, amely arra utalt volna, hogy voltak barátai, társai, női, haverjai vagy spanjai. Nem járt pókerezni a fiúkkal — ami azt illeti, nem is voltak fiúk, leszámítva a kissrácokat. Nem volt hitgyülekezet, nem volt jótékonysági egyesület, nem volt kocsma a szomszédságában, nem volt heti tánctanfolyam — ami magyarázatot adhatott volna a csizmákra. Nem volt semmi. Leszámítva a fényképeket azokkal a hülye, hegyes, vörös csizmaorrokkal.

Ki lehetett hát Cowboy Bob, és hogy találhatnám meg őt?

Csak egy helyre fordulhatok válaszért, ezt pedig igen hamar meg kell tennem, még mielőtt észrevenné valaki, hogy MacGregor eltűnt. Mennydörgést hallottam a távolból, és meglepetten pillantottam a faliórára. Valóban, 14:15 volt, a szokásos délutáni vihar ideje. Végignyűglődtem az egész ebédidőt, pedig az ilyesmi nem vallott rám.

Ugyanakkor a vihar alibinek is jó lehet, és a visszaúton megállhatok enni valamit. Úgyhogy miután ilyen praktikusan és pozitívan elterveztem a közeljövőmet, kimentem a parkolóba, beültem az autóba, és dél felé indultam.

Mire odaértem a Matheson Hammockhoz, eleredt az eső, úgyhogy megint előhúztam a sportos sárga vihardzsekimet, és lekocogtam az ösvényen MacGregor hajójához.

Ezúttal is könnyedén nyitottam ki a zárat, majd becsusszantam a kabinba. Első látogatásom alkalmával arra kerestem bizonyítékot a hajón, hogy MacGregor pedofil. Most valami kevésbé kézzelfogható dolog után kutattam, valami kis információra volt szükségem, ami segítene azonosítani MacGregor fényképész barátját.

Mivel valahol el kellett kezdenem, hátramentem az alvófülkébe. Kihúztam a fiókot, ami mögött ott volt a titkos rekesz, és megint végiglapoztam a képeket. Ezúttal a hátsó oldalukat is megnéztem. A digitális fényképezés nagyon megnehezíti a nyomozómunkát, semmiféle jel nem volt a képeken, és üres fílmesdobozokat sem találtam lenyomozható sorozatszámokkal. Bárki a világon letöltheti a képeket a merevlemezére, és ha úrikedve úgy diktálja, kinyomtathatja, még olyasvalaki is, aki ilyen szörnyű ízléssel rendelkezik a lábbelik terén. Ez így nem tűnt igazságosnak; nem az lenne a számítógép dolga, hogy megkönnyítse az ember munkáját?

Visszatoltam a fiókot, és átkutattam a többi részt, de nem volt ott semmi, amit ne láttam volna korábban. Némileg csalódottan mentem vissza a főkabinba. Ott is volt jó pár fiók, végig is néztem őket. Videokazetták, műanyag katonák, szigetelőszalag — csupa olyasmi, amit már láttam, és egyik sem árult el semmi újat. Kihúztam a szigetelőszalag-készletét, arra gondolva, hogy talán nem lenne szabad hagyni, hogy pocsékba menjen. Szórakozottan megfordítottam a legalsót.

És ott volt.

Tényleg jobb szerencsésnek lenni, mint tehetségesnek. Egymillió év alatt se lett volna esélyem, hogy valami ilyesmit kikövetkeztessek. A szigetelőszalag aljára odaragadt egy papírfecni, amire az volt írva, „Reiker”, és egy telefonszám.

Természetesen nem volt rá garancia, hogy Reiker a Vörös Cowboy, vagy hogy egyáltalán egy élő személy. Akár a marina csatornázási alvállalkozója is lehetett. Mindenesetre ez is jóval több volt, mint amivel elindultam, és amúgy is el kellett hagynom a hajót, még mielőtt a vihar eláll. Zsebre vágtam a cetlit, begomboltam a viharkabátomat, és kióvakodtam a hajóból, vissza az ösvényre.

Talán a MacGregorral töltött estém hatása miatt éreztem magam olyan derűsnek és kiegyensúlyozottnak, de miközben hazafelé vezettem, azon kaptam magam, hogy egy fülbemászó kis Philip Glass-dallamot dúdolok a 1000 Airplanes on the Roof című albumról. A boldog élet titka az, hogy az embernek legyenek sikerei, amelyekre büszke lehet, és legyenek céljai, amelyek hajtják. Nekem pedig ebben a pillanatban megvolt mindkettő. Milyen csodálatos dolog is Dexternek lenni.

A jó hangulatom csak addig a körforgalomig tartott, ahol az Old Cutler beleolvad a Lejeune-be, ekkor ugyanis a visszapillantóra tett rutinpillantás lefagyasztotta számról a zenét.

Mögöttem, orrával már-már a csomagtartómban egy sötétbordó Ford Taurus jött. Nagyon hasonlított azokra az autókra, amelyeket a Miami-Dade Rendőrkapitányság nagy tételben szerzett be civil ruhás kollégáim számára.

Egyszerűen képtelen voltam meglátni e szituáció jó oldalát. Egy járőr követhet akár különösebb ok nélkül is, de aki egy civil rendőrautóban ül, annak biztos van valami célja ezzel, méghozzá, úgy tűnik, az, hogy a tudtomra adja, hogy követnek. Ha így volt, akkor hát nem is csinálhatta volna jobban. A szélvédő csillogása miatt nem láttam, ki vezeti a másik autót, de hirtelen nagyon fontosnak tűnt megtudni, hogy pontosan mióta követhet az a kocsi, ki vezeti, és mennyit látott a sofőr.

Bekanyarodtam egy kis mellékutcába, a járda mellé húzódtam és megálltam, a Taurus pedig leparkolt mögém. Egy kis ideig semmi sem történt, mindketten csak ültünk a kocsiban, és vártunk. Le fognak tartóztatni? Ha a kikötőből követett valaki, az nagyon rosszat jelent Daliás Dexter számára. Előbb vagy utóbb feltűnik valakinek, hogy MacGregor eltűnt, és még a legfelületesebb rutinnyomozás során is előkerül a hajója. Valaki el fog menni megnézni, hogy ott van-e, és ekkor a ténynek, hogy Dexter fényes délután odament, hirtelen nagy lesz a jelentősége.

Az ilyesfajta kis dolgokból áll össze a rendőri munka sikere. A nyomozók keresik ezeket az apró véletleneket, és amikor megtalálják őket, nagyon komolyan rászállhatnak arra, aki pusztán véletlen egybeesés miatt túl sok érdekes helyen járt. Még akkor is, ha az illetőnek rendőrigazolványa van, és elképesztően elbűvölő műmosolya.

Úgy tűnt, tényleg nem tehetek mást, mint hogy kidumáljam magam a helyzetből: meg kellett tudnom, ki követ és miért, majd meggyőznöm az illetőt, hogy csak az idejét pazarolja. Magamra öltöttem a leghitelesebb Hivatalos Üdvözlet arckifejezésemet, kiszálltam a kocsimból, és határozottan a Taurushoz léptem. Az ablak lecsúszott, mögüle pedig Doakes őrmester haragos arca nézett rám, mint valami sötét fából faragott gonosz istenszobra.

— Mostanában miért hagyja el napközben a munkahelyét ilyen gyakran? — kérdezte. A hangja leginkább kifejezéstelen volt, mégis sikerült azt a benyomást keltenie, hogy bármit is válaszolok, az hazugság, és nagyon szívesen megütne érte.

— Jé, Doakes őrmester! — válaszoltam vidáman. — Micsoda véletlen. Mit keres errefelé?

— Van valami dolga, ami fontosabb a munkájánál? — kérdezte. Nem úgy tűnt, mintha bármilyen mértékben is megerőltetné magát, hogy fenntartsa a párbeszédnek akár a látszatát is, úgyhogy vállat vontam. Olyan beszélgetőpartnerekkel, akiknek nincs érzékük a társalgáshoz, és láthatólag nem is kívánnak javítani ezen képességükön, az a legcélszerűbb, ha az ember hagyja magát sodortatni az árral.

— Nekem, ööö… volt egy kis személyes elintéznivalóm — válaszoltam. Ez így nagyon gyenge volt, egyetértek, de Doakesnak megvan az a kellemetlen szokása, hogy a legkínosabb kérdéseket teszi fel, méghozzá olyan látványos rosszindulattal, hogy annak is örülök, hogy nem kezdtem el dadogni, nemhogy még valami szellemeset is ki tudtam volna találni.