Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Szerencsémre másnap esett, ahogy júliusban általában mindennap szokott. De ezúttal nyilvánvalóan egy egész napos záporról volt szó, pont, ahogy Dexter kívánta. Korán elindultam a munkahelyemről, a Miami-Dade rendőrkapitányság bűnügyi laborjából, és ráfordultam a Lejeune-ra, és végigmentem rajta egészen az Old Cutler útig. Matheson Hammocknál balra kanyarodtam; kihaltnak tűnt, pont ahogy reméltem. De tudtam, hogy körülbelül száz méterre van egy őrbódé, amelyben valaki türelmetlenül várja, hogy kezébe nyomjak négy dollárt, cserébe a kikötő használatának privilégiumáért. Nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne tiszteletemet tenni az őrbódénál. Persze a négy dollár megtakarítása is fontos szempont volt, de még fontosabb volt, hogy egy esős hétköznapon némi gyanút keltett volna a megjelenésem, és az ilyesmit a hobbimra való tekintettel mindig is igyekeztem elkerülni, amennyire csak lehetséges volt.

Az út bal oldalán volt egy kis parkoló, amely a piknikező területhez tartozott. Egy régi, korallkőből készült, kis fedett pihenő állt a tó jobb oldalán. Leparkoltam, és felhúztam egy élénksárga vihardzsekit. Nagyon tengerészesen éreztem magam tőle, nem is választhattam volna jobb öltözéket ahhoz, hogy betörjek egy gyilkos lelkületű pedofil hajójába. Ugyanakkor nagyon feltűnő is lettem, de ez nem izgatott túlságosan. Eldöntöttem, hogy majd a bicikliúton megyek, az ösvénnyel párhuzamosan. A bicikliutat eltakarták a mangrovefák, és ha az őr esetleg mégis kidugta volna a fejét, a fülkéjéből ezen az esős napon, amit nem tartottam túl valószínűnek, nem látott volna többet egy kocogó sárga foltnál. Egy elszánt sportembert, semmi többet, aki lefutja a napi adagját, ha esik, ha fúj.

Úgyhogy futásnak eredtem, és körülbelül négyszáz métert tettem meg a kis úton. Ahogy reméltem, semmi életjel nem volt az őrbódé körül, úgyhogy továbbkocogtam a víz melletti nagy parkolóhoz. Az utolsó dokksor jobboldalt egy csomó hajónak adott otthont, amelyek alig voltak kisebbek a nagy sporthorgászok és milliomosok — az úthoz közelebb lehorgonyzott — játékszereinél. MacGregor szerény, nyolcméteres vízialkalmatossága, az Osprey a sor vége felé volt kikötve.

Vidoran sétáltam be a szögesdróttal körbekerített, kihalt kikötő kapuján, a „BELÉPÉS CSAK HAJÓTULAJDONOSOKNAK” feliratú tábla mellett. Próbáltam némi lelkiismeret-furdalást érezni, amiért megsértek egy ilyen fontos előírást, de nem ment. A tábla alsó részére azt írták, hogy TILOS A MÓLÓKON VAGY A KIKÖTŐBEN HORGÁSZNI, úgyhogy lélekben megesküdtem: semmilyen körülmények között nem esem a horgászás bűnébe, és ettől egy kicsit jobban éreztem magam a másik tiltás megszegésével kapcsolatban.

Az Osprey öt-hat éves lehetett, és a floridai időjárás nem hagyott rajta sok nyomot. A fedélzete és a korlátja tisztára volt sikálva, úgyhogy vigyáztam, hogy ne karcoljam össze, miközben felmásztam rá. Valamilyen oknál fogva a hajók zárjai soha nem túl bonyolultak. Lehet, hogy a tengerészek becsületesebbek, mint a szárazföldi patkányok. Bármi is legyen a jelenség oka, mindenesetre pár másodperc alatt sikerült feltörnöm a zárat, és becsusszannom az Osprey belsejébe. A kabinban nem érződött az a dohos, forró penészszag, ami a hajók nagy részét ellepi, ha csak pár órát is zárva vannak a trópusi nap alatt. Helyette enyhe fertőtlenítőillat lebegett a levegőben, mintha valaki olyan alaposan felsikált volna mindent, hogy baktériumoknak vagy szagoknak esélyük se maradjon a túlélésre.

A kabinban egy kis asztal, egy konyhafülke és egy videóval kombinált tévé volt, ez utóbbi egy fémpolcon állt, mellette pár filmmel: Pókember, Mackótestvér, Némó nyomában. Elgondolkoztam rajta, MacGregor hány fiút küldhetett a hajókorláton túlra, Némó nyomába. Nagyon reméltem, hogy Némó igen hamar megtalálja őt. Beléptem a konyhafülkébe, és elkezdtem kihúzkodni a fiókokat. Az egyik cukorkával volt tele, a másik műanyag játékfigurákkal. A harmadikba meg alig fért el az a rengeteg szigetelőszalag.

A szigetelőszalag csodálatos dolog; saját tapasztalatból tudom, hogy rengeteg figyelemre méltó alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges. De úgy véltem, tíz tekercs belőle egy kis hajó egyik fiókjában talán egy kicsit azért mégiscsak túlzás. Kivéve, természetesen, hogyha az ember olyan különleges célra akarja felhasználni, amihez sok kell belőle. Például egy több fiatal fiúval folytatott természettudományos kísérlethez. Ez természetesen csak egy tipp volt, abból kiindulva, hogy én mihez használom — persze nem fiatal fiúkhoz, hanem felnőtt polgártársainkhoz, mint amilyen például MacGregor is. A bűnössége egyre nyilvánvalóbbá vált, és a Sötét Utas várakozással telve csettintett száraz gyíknyelvével.

Lementem a lépcsőn a kis elülső részbe, amelyet az ingatlanügynök valószínűleg hálófülkének hívott. Az ágy nem volt valami szörnyen elegáns, csak egy vékony habszivacs matrac egy dobogón. Megérintettem, mire megnyikordult alatta valami gumiszerű. Az oldalára fordítottam.

Négy gyűrűs csavar volt a dobogóhoz rögzítve, minden sarokban egy. Felemeltem a matrac alatti deszkát.

Az ember persze számít arra, hogy egy hajón akad némi lánc, ésszerű mennyiségben. De a hozzájuk tartozó bilincsek már nem tűntek számomra annyira elengedhetetlennek a tengerészkedéshez. Természetesen elképzelhető, hogy volt rájuk jó magyarázat. MacGregor talán a csökönyösebb természetű halakhoz használta őket.

A lánc és a bilincsek alatt öt horgony feküdt. Ez ésszerű mennyiség lehetett volna egy világjáró hajó esetében, de egy kis hétvégi csónakról lévén szó, túl soknak tűnt. Mi a fenére használhatta őket? Ha a mélyebb vizekre hajóznék ki egy sor kis testtel, amelyektől végleg, nyom nélkül akarnék megszabadulni, mit tennék ennyi horgonnyal? Természetesen, ha így fogalmazza meg az ember, nyilvánvalóvá válik, hogy amikor MacGregor legközelebb kihajózik az egyik kis barátjával, a visszaúton már csak négy horgony marad az ágy alatt.

Kétségkívül éppen elég apró részletet tudtam meg ahhoz, hogy összeállítsak egy érdekes képet. Élőkép, gyermekek nélkül. De eddig semmi olyasmit nem találtam, amit ne lehetne egy különösen durva, véletlen egybeeséssel megmagyarázni. Százszázalékos bizonyosságra volt szükségem. Egy perdöntő bizonyítékra, valami olyan világos, félreérthetetlen jelre, amely megfelelt a Harry Törvényei által állított követelményeknek is.

Egy fiókban találtam meg, az ágytól jobbra.

A hajó válaszfalában három kis beépített fiók volt. A legalsó belülről pár centiméterrel rövidebbnek tűnt, mint a többi. Lehetséges, hogy ilyennek kell lennie, mondjuk a hajótest görbülete miatt. De most már elég régóta tanulmányoztam az embereket ahhoz, hogy erős gyanú ébredjen bennem. Teljesen kihúztam a fiókot, és valóban: egy titkos kis rekesz volt mögötte. A titkos kis rekeszben pedig…

Mivel én nem vagyok igazi ember, érzelmi reakcióim azokra korlátozódnak, amiket megtanultam eljátszani. Úgyhogy amit éreztem, az nem megdöbbenés, felháborodás, düh, vagy akár keserű elszántság volt. Ezek túl bonyolult érzelmek ahhoz, hogy hitelesen elő lehessen adni őket, ráadásul közönségem sem volt, úgyhogy minek erőltettem volna? De éreztem, ahogy a Sötét Hátsó Ülésről megcsap egy hideg fuvallat, ami végigfut a gerincemen, és száraz leveleket fúj keresztül gyíkagyam padlóján.

Öt különböző meztelen fiút azonosítottam a fényképeken, változatos pózokban, mintha MacGregor még mindig keresné a hozzá illő stílust. És valóban, tényleg nem sajnálta a szigetelőszalagot. Az egyik képen az egyik fiú úgy nézett ki, mint egy ezüstszürke selyemhernyó, csak bizonyos testrészei látszottak ki. És az, ami kilátszott, nagyon sokat elárult nekem MacGregorról. Ahogy gyanítottam, nem az a fajta ember volt, akit a szülők nagy része cserkészparancsnoknak javasolna.