Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Lassan, észrevétlenül léptem ki a sövény sötétjéből, és egy kis műanyag játékszintetizátort raktam MacGregor ablaka alá, egy kardvirágbokor mögé, hogy ne lehessen rögtön észrevenni. Élénk piros-kék színű volt, alig harminc centiméter hosszú, és csak nyolcbillentyűs, de addig játszott folyamatosan négy dallamot, amíg le nem merült benne az elem. Bekapcsoltam, és visszaléptem a sövénybe.

Először a Jingle Bellst kezdte játszani, azután az Old MacDonald következett. Valamilyen okból egy szólam hiányzott az összes dalból, de a kis játékszer rendületlenül muzsikált tovább, és végül felhangzott a London Bridge is, ugyanabban az eszelősen derűs stílusban.

Ez már önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy bárkit az őrületbe kergessen, de olyasvalakire, mint MacGregor, aki élt-halt a gyermekekért, valószínűleg még mélyebb hatást gyakorolt. Legalábbis én erősen reménykedtem benne, hogy így lesz. Komoly megfontolás alapján választottam pont a kis szintetizátort arra, hogy kicsalogassam, és őszintén bíztam benne, hogy azt fogja hinni: lebukott, és a játékszer egyenesen a pokolból érkezett, hogy megbüntesse őt. Elvégre miért is ne lelhetnék egy kis örömöt abban, amit csinálok?

Úgy tűnt, működik a dolog. Még csak harmadszor ismétlődött a London Bridge, amikor MacGregor a nyilvánvaló páni rettegés minden szimptómáját felvonultatva kibotorkált a házból. Egy pillanatig csak állt ott, tátott szájjal, ritkuló vörös haját mintha vihar tépázta volna, sápadt hasa pedig kibuggyant kopottas pizsamanadrágjából. Nekem nem tűnt rettenetesen veszélyesnek, de persze én nem egy ötéves kisfiú vagyok.

Szóval egy ideig tátott szájjal ácsorgott, a fejét vakarta, és úgy nézett ki, mintha az Ostobaság görög stílusú szobrához állna modellt, majd lokalizálta a zene forrását — most éppen a Jingle Bells ismétlődött újra. Odalépett, lehajolt, hogy megfogja a kis műanyag szintetizátort, és még arra se maradt ideje, hogy meglepődjön, amikor szorosra húztam a nyakán a húsz kilóra hitelesített horgászzsinórból készített hurkot. Kiegyenesedett, és egy pillanatra felvetődött benne, hogy rángatózzon egy kicsit. Még szorosabbra húztam a damilt, erre meggondolta magát.

— Ne álljon ellen — szólítottuk fel az Utas hideg és parancsoló hangján. — Tovább élhet. — A sorok közül kihallotta a jövőjét, és arra gondolt, hogy megváltoztathatja, úgyhogy keményen meghúztam a pórázát, és úgy tartottam, amíg el nem sötétült az arca és térdre nem esett.

Épp még mielőtt eszméletét vesztette volna, kicsit visszavettem a szorításból.

— Most pedig engedelmeskedjen — mondtuk. Nem válaszolt, csak vett néhány nagy, fájdalmas levegőt, úgyhogy csavarintottam egyet a zsinóron. — Megértette? — kérdeztük, mire bólintott, úgyhogy hagytam lélegezni.

Nem próbált ellenállni, miközben berángattam a házába a slusszkulcsáért, majd vissza az udvarra, a kombijához. Bemásztam mögé a hátsó ülésre, szorosan fogtam a pórázt, és csak annyi levegőt hagytam neki, hogy életben maradjon. Egyelőre.

— Indítsa el az autót — szólítottuk fel, mire habozni kezdett.

— Mit akar? — kérdezte krákogó hangon.

— Mindent — válaszoltuk. — Indítsa el az autót.

— Van pénzem — mondta.

Erősen megrántottam a zsinórt.

— Vegyen nekem egy kisfiút — javasoltuk.

Pár másodpercig szorosan tartottam a pórázt, olyan szorosan, hogyne tudjon levegőt venni, és olyan hosszan, hogy ráébredjen, hogy itt mi parancsolunk, hogy tudjuk, mit tett, és hogy mostantól csak akkor vehet levegőt, ha a mi úri kedvünk úgy tartja, és amikor ismét meglazítottam a damilt, már nem akart mondani semmit.

Arra hajtott, amerre mondtuk neki, vissza a délnyugati Nyolcvanadik utcán az Old Cutler útig, majd dél felé vette az irányt. Ilyen messze kint már szinte semmi forgalom nem volt ilyen későn, mi pedig befordultunk egy új építkezési területre, ami a Snapper Creek távolabbi végén volt. A munkálatok éppen szüneteltek, mert a tulajdonost leültették pénzmosásért, úgyhogy nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarnak bennünket. MacGregort egy félkész őrbódén keresztül, át egy kis körforgalmon, keletre, a víz felé kalauzoltuk, majd megálltunk a kis lakókocsi, az építkezés ideiglenes irodája mellett, amelyet otthagytak a kalandvágyó tinédzsereknek és a hozzám hasonlóknak, akik csak egy kis magányra vágynak.

Egy ideig csak ültünk, és gyönyörködtünk a látványban: a Hold a víz felett, a pedofil meg az előtérben, hurokban. Csodálatos.

Aztán kiszálltam és magam után húztam MacGregort, olyan erővel, hogy térdre esett, és a nyakába mélyedő zsinór felé kapott. Egy pillanatig csak néztem, ahogy fuldoklik és nyáladzik a piszokban, ahogy az arca ismét elsötétül és a szemei bevéreznek. Majd álló helyzetbe rántottam, és feltoltam a három falépcsőn, be a lakókocsiba. Mire eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy észrevegye, mi történik, már fel is kötöztem egy asztalra, kezeit és lábait szigetelőszalaggal rögzítve.

MacGregor megpróbált mondani valamit, de csak köhögni tudott. Vártam; most már rengeteg időnk volt.

— Kérem — szólalt meg végül olyanhangon, mint amikor az üvegen megcsikordul a homok. — Mindent megadok, amit szeretne.

— Igen, ez pontosan így lesz — válaszoltuk. Néztük, ahogy belé marnak a szavak, és bár MacGregor nem láthatta a fehér selyemmaszkon keresztül, mosolyogtunk. Elővettem a képeket, amelyeket a hajóján szereztem, és megmutattam neki.

Mozdulatlanná dermedt, és leesett az álla.

— Ezeket meg hol szerezte? — kérdezte sokkal ingerültebb hangon, mint az elvárható lenne olyasvalakitől, akit mindjárt apró darabokra fognak vágni.

— Árulja el, ki készítette ezeket a képeket.

— Miért tenném? — kérdezte.

Egy drótvágóval lenyestem az első két ujjat a bal kezéről. Vergődött, üvöltött, és ömleni kezdett belőle a vér, ami mindig bosszússá tesz, úgyhogy a szájába tömtem egy teniszlabdát, és levágtam a jobb kezéről is az első két ujját.

— Minden különösebb ok nélkül — válaszoltam neki, és megvártam, hogy egy kicsit lecsillapodjon.

Amikor végre lenyugodott, felém fordította a tekintetét. A szeme telve volt azzal a rádöbbenéssel, ami akkor következik be, ha az ember a fájdalmon túl eljut a felismerésig: ennek már soha nem lesz vége. Kivettem a szájából a teniszlabdát.

— Ki készítette a képeket?

Elmosolyodott.

— Remélem, az egyik a magáé volt — mondta, és ettől sokkal kielégítőbbé vált a következő kilencven percünk.

Általában a bulizós éjszakáim után egy-két napig derűs és kiegyensúlyozott vagyok, de a MacGregor gyors halálát követő reggelen még mindig nem hagyott nyugodni a türelmetlen mohóság. Nagyon meg akartam találni és eltávolítani az útból a vörös cowboycsizmás fényképészt. Rendmániás kis szörnyeteg vagyok, és szeretem befejezni, amit elkezdek, és már csak a tudat is, hogy valaki ott trappol abban a nevetséges csizmában, egy olyan fényképezőgéppel, amely túlságosan is sokat látott már, leküzdhetetlen vágyat ébresztett bennem, hogy a nyomába eredjek és bevégezzem két részből álló feladatomat.

Talán túlságosan elsiettem a dolgokat MacGregorral; kicsit több időt és biztatást kellett volna adnom neki, és mindent kitálalt volna. De úgy tűnt, magam is ki tudom nyomozni az ügyet — amikor a Sötét Utas vezet, úgy érzem, bármire képes vagyok. Mostanáig nem is kellett csalódnom ebben a hitemben, de ezúttal kicsit nehezebb helyzetbe hoztam magam, és így kénytelen leszek egyedül megtalálni Csizma urat.