Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

Doakes meglepett arcot vágott, amit nyilvánvalóan nem gyakorolt elégszer. De még mielőtt megszólalhatott volna, Deborah közbevágott.

— Azt hiszem, mi hárman el tudjuk kapni a fickót, még mielőtt egy újabb szövetségi érne földet és kerülne képbe.

— Szart — mondta megint Doakes. — Azt akarja, hogy vele dolgozzak? — Oda se kellett volna rám mutatnia ahhoz, hogy mindenki tudja, kire gondol, de mégis megtette, izmos, göcsörtös mutatóujját az arcomra emelve.

— Igen, azt akarom — válaszolta Deborah. Matthews kapitány az ajkát rágta, és határozatlannak tűnt, Doakes pedig megint közölte velünk, hogy szart. Reménykedtem benne, hogy a közös munkánk során bővülni fog a szókincse.

— Azt mondta nekem, hogy tud valamit az ügyről — emlékeztette Matthews Doakest, mire az őrmester kelletlenül levette rólam a tekintetét, és a kapitányra emelte.

— Aha — válaszolta.

— Az, izé… a hadsereg miatt — tette hozzá Matthews. Nem úgy tűnt, mintha Doakes ingerült dühe olyan szörnyen megijesztette volna, de lehet, hogy csak azért, mert parancsoláshoz szokott.

— Aha — ismételte meg Doakes.

Matthews kapitány összeráncolta a homlokát, és a lehetőségeihez mérten megpróbált olyannak tűnni, mintha a tettek embere lenne, aki éppen egy fontos döntést hoz meg. Mi, többiek, megpróbáltuk leküzdeni az izgatott borzongást.

— Morgan — szólalt meg végül Matthews kapitány. Debsre nézett, majd szünetet tartott. A kis ház előtt éppen leparkolt egy „Action News” feliratú furgon, amelynek utasai elkezdtek kiszállni. — A fenébe — mondta Matthews. A testre pillantott, majd Doakesra. — Megtenné, őrmester?

— Washingtonban nem fognak örülni a dolognak — válaszolta Doakes. — És én sem örülök itt túlzottan.

— Kezd nem érdekelni, hogy minek örülnek Washingtonban és minek nem — szögezte le Matthews. — Megvan nekünk a magunk baja. Menni fog, őrmester?

Doakes rám nézett. Megpróbáltam komoly és elhivatott arcot vágni, de csak a fejét csóválta.

— Igen — válaszolta. — Menni fog.

Matthews vállon veregette.

— Jól van — mondta, majd elviharzott, hogy beszéljen a tévésekkel.

Doakes még mindig engem nézett. Visszanéztem rá.

— Gondoljon arra, mennyivel egyszerűbb lesz így megfigyelnie a mindennapjaimat — javasoltam.

— Amikor ezzel végzünk — mondta. — Csak mi ketten.

— De csak ha ezzel végeztünk — válaszoltam, mire egyet bólintott.

— Akkor — mondta.

Doakes elvitt bennünket egy kávézóba, ami a Calle Ochón volt, pont szemben egy autókereskedéssel. Egy, a hátsó sarokban álló kis asztalhoz vezetett bennünket, és leült az ajtóval szemben.

— Itt beszélhetünk — mondta annyira olyan hangon, mint egy kémfilmben, hogy azt kívántam, bárcsak hoztam volna napszemüveget. Mindegy, biztos megkapjuk majd Chutskyét postán. Remélhetőleg az orra nélkül.

Mielőtt elkezdhettünk volna beszélni, egy férfi jött ki a hátsó teremből és rázta meg Doakes kezét.

— Alberto — köszöntötte. — Como estas? — Doakes pedig nagyon szép spanyolsággal válaszolt neki — az igazat megvallva, szebbel, mint az enyém, bár szeretném azt hinni, hogy az én kiejtésem jobb.

— Luis — válaszolta. — Mas o menos. — Egy darabig csevegtek, majd Luis hozott nekünk pár kis csésze szörnyen édes kubai kávét és egy tányér pastelitót. Biccentett Doakes felé, majd eltűnt a hátsó teremben.

Deborah egyre növekvő türelmetlenséggel figyelte a jelenetet, és amikor Luis végre otthagyott bennünket, megszólalt.

— Szükségünk van az összes El Salvadori nevére — tört ki belőle.

Doakes csak rápillantott, és belekortyolt a kávéjába.

— Hosszú lista lesz — válaszolta.

Deborah fintorgott.

— Tudja, mire gondolok — mondta. — A fenébe is, Doakes, nála van Kyle.

Doakes felvillantotta a fogait.

— Igen, Kyle öregszik. Fénykorában esélye sem lett volna a fickónak, hogy elkapja.

— Maga pontosan mit csinált ott? — kérdeztem. Tisztában vagyok vele, hogy volt ebben egy kis célzás, de túlságosan kíváncsi voltam arra, mit válaszol.

Még mindig mosolyogva, már ha az tényleg mosoly volt, Doakes rámnézett, és azt mondta:

— Maga szerint? — És épphogy csak a hallásküszöb alatt, halkan feldübörgött valami vad káröröm, amelyre rögtön meg is érkezett a válasz a Hátsó Ülésem mélyéről; mint amikor két ragadozó hívja egymást a holdfényes éjszakában. És tényleg, de most igazán, mi mást is csinálhatott volna? Éppen úgy, ahogy Doakes tudta, ki vagyok én, én is tudtam, kicsoda ő: egy hidegvérű gyilkos. A Chutsky által elmondottak nélkül is nyilvánvaló lett volna, mit csinált Doakes egy olyan gyilkos cirkuszban, mint amilyen El Salvador. Valószínűleg ő volt a porondmester.

— Hagyják abba a farkasszem versenyt — szólított fel bennünket Deborah. — Neveket akarok.

Doakes felvett egy pastelitót és hátradőlt.

— Miért nem avatnak be inkább abba, hol tartunk ebben a pillanatban — javasolta. Beleharapott a süteménybe, Deborah pedig megkocogtatta az ujjával az asztalt, majd arra a következtetésre jutott, hogy ebben van ráció.

— Rendben — mondta. — Van egy homályos fogalmunk arról, hogy néz ki a pasas és a furgonja. Egy fehér furgonról van szó.

Doakes megrázta a fejét.

— Az mindegy. Tudjuk, ki a pasas.

— És azonosítottuk az első áldozatot — közöltem vele. — Manuel Borgesnek hívják.

— Hát, hát — mondta Doakes. — A jó öreg Manny, mi? Tényleg hagyniuk kellett volna, hogy lelőjem.

— A barátja? — kérdeztem, de Doakes nem válaszolt.

— Mi van még? — tudakolta.

— Kyle-nak volt egy listája — válaszolta Deborah. — A többiek szerepeltek rajta az egységből. Azt mondta, valaki közülük lesz a következő áldozat. De nem árulta el nekem a neveket.

— Nem, nem tett volna ilyet — értett egyet Doakes.

— Úgyhogy most magának kell elmondania — jelentette ki Deb.

Úgy tűnt, Doakes átgondolja a dolgot.

— Ha olyan nagyágyú lennék, mint Kyle, kiválasztanám az egyikőjüket, és követném. — Deborah összecsücsörítette az ajkát és bólintott. — De az a baj, hogy nem vagyok olyannagyágyú. Csak egy egyszerű vidéki zsaru.

— Adjunk egy bendzsót? — ajánlottam, de valamiért nem nevetett.

— Csak egy srácról tudok a régi csapatból, aki itt él Miamiban — válaszolta egy rám vetett rövid, gyilkos pillantás után. — Oscar Acostáról. A Publixban láttam két évvel ezelőtt. Megkereshetnénk. — Állával Deborah felé intett. — Két további nevet tudok még. Keressenek rá, hogy itt élnek-e. — Széttárta kezeit. — Ez minden. Talán fel tudnék hívni pár öreg havert Virginiában, de elmondani sem tudom, mit kavarok azzal fel. — Horkantott. — Egyébként is, legalább két napjukba telne eldönteni, hogy igazából mit is akarok tőlük, és hogy ők mit akarnak tenni.

— Szóval mit tegyünk? — kérdezte Deborah. — Álljunk rá arra a pasasra? Akit látott? Vagy beszéljünk vele?

Doakes megrázta a fejét.

— Ő is felismert. Beszélhetek vele. Ha megpróbáljuk követni, valószínűleg észreveszi és eltűnik. — Az órájára nézett. — Negyed három van. Oscar pár óra múlva hazaér. Maguk várjanak a hívásomra. — Ezzel leosztott még nekem egy 150 wattos „figyellek” mosolyt, majd azt mondta: — Miért nem megy és tölti el az idejét a csinos kis menyasszonyával? — Ezzel felállt és kiment, ránk hagyva a számlát.