Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

És most mit tehetnék? Rita minden bizonnyal észhez tér majd. Úgy értem, de most tényleg: ÉN? Ki a csuda akarna HOZZÁM jönni feleségül?! Biztos van valami pozitívabb alternatíva, például bevonulni apácának, vagy csatlakozni az üdvhadsereghez. Elvégre Dexterről beszélünk. Egy akkora városban, mint Miami, nem tudott volna olyasvalakit találni, aki legalább ember? És egyébként is, miért ilyen sürgős neki, hogy megint megházasodjon? Az első próbálkozása sem sült el olyan jól, mégis úgy tűnt, rögtön ismét igába akarja hajtani a fejét. Hát tényleg ilyen elkeseredetten él a vágy a nőkben, hogy férjhez menjenek?

Persze ott voltak a gyerekek is. A közhelyes bölcsesség szerint apára van szükségük, és ebben volt is valamennyi igazság, mert hol lennék én most Harry nélkül? Astor és Cody pedig olyan boldognak tűntek. Még ha Rita meg is értené, hogy csak egy mulatságos félreértésről van szó, mit szólnának a gyerekek?

Már a második csésze kávémnál tartottam, amikor megjött a reggeli lap. Végigfutottam a főbb híreket, és megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy még mindig történnek szörnyű dolgok szinte mindenhol. A világ többi része legalább nem őrült meg.

Hétkor úgy gondoltam, most már felhívhatom Deboraht a mobilján. Nem vette fel; üzenetet hagytam, és tizenöt perccel később visszahívott.

— Jó reggelt, hugi — köszöntöttem, és csodáltam, mennyi vidámságot sikerült magamra erőltetnem. — Sikerült aludnod egy kicsit?

— Valamennyit — morogta. — Tegnap négy körül ébredtem. Sikerült kiderítenem, hogy a csomagot Hialeah-ben adták fel. Az éjszaka legnagyobb részében a környéken kocsikáztam és a fehér furgont kerestem.

— Ha Hialeah-ben adta fel a csomagot, akkor valószínűleg Key Westből ment oda e célból — világítottam rá.

— Tudom, a fenébe is — csattant fel. — De ezenkívül mi a csudát tehettem volna?

— Nem tudom — ismertem be. — De nem ma érkezik egy pasas Washingtonból?

— Róla semmit nem tudunk — válaszolta. — Az, hogy Kyle ügyes, nem jelenti azt, hogy ez a pasas is ügyes lesz.

Úgy tűnt, nem emlékszik rá, hogy Kyle nem tett tanúbizonyságot túl sok ügyességről, legalábbis a nyilvánosság előtt. Ami azt illeti, semmit nem tett azonkívül, hogy hagyta, hogy elkapják és levágják az ujját. De nem tűnt túl diplomatikus lépésnek ezt megemlíteni, úgyhogy csak annyit mondtam:

— Hát, mivel nincs más választásunk, bízzunk abban, hogy ez az új pasas tud valamit az ügyről, amit mi nem.

Deborah felhorkantott.

— Hát, ez nem lesz túl nehéz — mondta. — Felhívlak, ha ideért. — Ezzel lerakta, én pedig összekészültem a munkához.

Fél egykor Deb besétált a törvényszéki laboratórium mellett lévő szerény kis kuckómba, és egy magnókazettát dobott az asztalomra. Felnéztem rá; nem tűnt boldognak, de ez igazán nem volt újdonság.

— Az otthoni üzenetrögzítőmből van — tájékoztatott. — Hallgasd meg.

Kinyitottam zajládám kazettarekeszét, és beraktam a szalagot, amelyet Deborah odadobott. Elindítottam a lejátszást: a felvétel hangos sípszóval kezdődött, majd egy ismeretlen hang szólalt meg.

— Izé, Morgan őrmester, ugye? Dan Burdett beszél, a… Kyle Chutsky mondta, hogy hívjam fel magát. Most szállt le a repülőm, és a szállodámból felhívom majd, hogy megbeszéljünk egy találkozót. A szállodám neve… — valami zörgött, és nyilvánvalóan arrébb vitte a telefont az arcától, mert a hangja halkabb lett. — Mi? Ó, hát ez kedves. Jó, köszönöm. — A hangja megint hangosabb lett. — Most talált meg a sofőr, akit küldtek. Köszönöm. Hát jó, a szállodából hívni fogom.

Deborah áthajolt az asztalomon, és kikapcsolta a készüléket.

— Senkit nem küldtem arra a kibaszott repülőtérre — mondta. — És Matthews kapitány sem, az biztos. Te küldtél valakit a kibaszott repülőtérre, Dexter?

— Éppen nincs megtankolva a limuzinom — válaszoltam.

— Hát akkor a KURVA ÉLETBE! — fakadt ki, és egyet kellett értsek a helyzet elemzésével.

— Hát — vigasztaltam —, legalább kiderül, mennyire ügyes a helyettese.

Deborah lerogyott az asztalom mellett álló összecsukható székbe.

— Kibaszottul nem jutottunk semmire — mondta. — Kyle pedig… — beharapta az ajkát, és nem fejezte be a mondatot.

— Szóltál már Matthews kapitánynak? — kérdeztem. Megrázta a fejét. — Hát, pedig megint telefonálnia kell. És akkor ők majd küldenek valaki mást.

— Persze, nagyszerű. Küldenek valaki mást, aki ezúttal talán egészen a poggyászkiadóig eljut. A francba, Dexter.

— Szólnunk kell neki, Debs — jelentettem ki. — Egyébként is, kik azok az ők? Kyle elmondta neked valaha is, pontosan kiknek dolgozik?

Sóhajtott.

— Nem. Elsütött egy viccet arról, hogy az OGA-nak, az Egyébfajta Kormányzati Ügynökségnek dolgozik, de nem árulta el, hogy ebben mi a vicces.

— Hát, bárkikről is van szó, tudniuk kell — közöltem vele. Kihalásztam a kazettát a magnómból, és Deb elé tettem az asztalra. — Ők biztos tudnak valamit tenni.

Deborah egy pillanatig meg se mozdult.

— Miért van az az érzésem, hogy már megtették, és az a valami Burdett volt? — kérdezte végül, majd elvette a szalagot, és kitrappolt az irodámból.

Éppen kávét kortyolgattam és az ebédemet emésztettem egy hatalmas csokis keksz közreműködésével, amikor jött a hívás, hogy jelenjek meg egy gyilkosság helyszínén Miami Shoresban. Angel-nem-rokonnal odahajtottunk, ahol megtalálták a holttestet egy kis házban, a csatorna mellett, amit éppen szétvertek és újjáépítettek. Az építkezési munkálatok átmenetileg szüneteltek, amíg a tulajdonos és az építkezési vállalkozó pereskedtek egymással. Két iskolakerülő kamasz fiú surrant be a házba és találta meg a testet. Vastag fólián feküdt egy deszkán, amelyet két fűrészbak tartott. Valaki fogott egy villanyfűrészt, és takarosan levágta a fejet, a kezeket és a lábakat. Aztán otthagyta az egészet, középen a törzzsel, a kisebb darabokat meg pár centire tőle.

És bár a Sötét Utas kuncogott és édes semmiségeket suttogott a fülembe, ezt színtiszta irigységnek tudtam be, és munkához láttam. Kétségkívül nagyon sok vérfolt volt, amivel dolgozhattam, még frissek, és valószínűleg egy vidám, eredményes napot töltöttem volna el azzal, hogy megkeressem és kielemezzem ezeket, ha meg nem hallom, amit a helyszínre elsőként kiérkező egyenruhás rendőr mond egy nyomozónak.

— A tárca ott volt közvetlenül a test mellett — jelentette Snyder közrendőr. — Találtam benne egy virginiai jogosítványt, Daniel Chester Burdett nevére kiállítva.

Ó, hát akkor jó, mondtam a vidám, locsi-fecsi hangnak az agyam hátsó ülésén. Hát, ez tényleg sok mindent megmagyaráz, nem? Megint megnéztem a testet. Bár a fejet és a végtagokat barbár módon távolították el, meglehetősen gondosan rendezték el őket, ami most halványan emlékeztetett valamire, a Sötét Utas pedig boldog egyetértéssel kacagott. A torzó és a részek közötti rés olyan precíz volt, mintha kimérték volna, és az egész úgy nézett ki, mintha egy anatómiai szemléltetőeszközről lenne szó. A medencecsont le volt választva a combcsontról.

— A két srác, aki megtalálta, ott ül a járőrkocsiban — mondta Snyder a nyomozónak. Odapillantottam rájuk, azon töprengve, hogyan közöljem velük az újságot. Persze lehet, hogy tévedek, de…

— Asztakrrvaéletbe — hallottam valakit dünnyögni. Hátranéztem, ahol Angel-nem-rokon guggolt a test távolabbi végénél. — Mi az a POGUE? — kérdezte. — A neve?