Jeff Lindsay - Drága, dolgos Dexter

— Ariel Medinával szeretnénk beszélni — mondta Deborah, maga elé tartva a jelvényét.

— Az anyám pihen — válaszolta a férfi.

— Sürgős lenne — tartott ki Deborah.

A férfi ránézett, majd engem is végigmért.

— Egy pillanat — mondta végül. Becsukta az ajtót. Deborah maga elé meredt, egyenesen az ajtóra, és pár percig figyelhettem, hogy mozognak az állkapocsizmai, mielőtt a férfi megint kitárta volna a bejáratot. — Jöjjenek be — mondta.

Követtük őt egy sötét kis szobába, amely zsúfolásig tele volt vallásos képekkel és újságkivágásokkal díszített kis asztalokkal. Ariel, az idős hölgy, aki rátalált arra a dologra a szomszédban, és Deb vállán sírt, most egy nagy, túltömött kanapén ült, amelynek csipketerítők borították a kartámaszait és a támláját. Amikor meglátta Deboraht, azt mondta, „áááá”, és felállt, hogy megölelje. Deborah egy pillanatra lemerevedett — pedig egy idős latin hölgytől számítania kellett volna az előszeretettel alkalmazott abrazóra —, mielőtt ügyetlenül viszonozta volna az ölelést azzal, hogy megveregette a nő hátát. Deb, amint csak az udvariasság engedte, kibontakozott a hölgy karjaiból. Ariel visszaült a kanapéra, amit megveregetett maga mellett. Deborah leült.

Az idős hölgyből rögtön folyni kezdett az elhadart spanyol szöveg. Én beszélek egy kicsit spanyolul, és általában még a kubai nyelvjárást is megértem, de Ariel szónoklatából csak minden tizedik szót tudtam elkapni. Deborah kétségbeesetten pillantott rám; valami, a realitással beszélő viszonyban sem lévő oknál fogva középiskolában a franciát választotta, és most annyit fogott fel abból, amit a nő mondott, mintha óetruszk nyelven beszélt volna.

— Por favor, Senora — szakítottam félbe. — Mi hermana no habla espanol.

— Kérem, asszonyom, a húgom nem beszél spanyolul.

— Ah? — pillantott Ariel Deborahra egy kicsit kevesebb elragadtatással, és megcsóválta a fejét. — Lázaro! — Erre odalépett a fia, és ahogy Ariel lélegzetvétel nélkül folytatta a monológját, elkezdett tolmácsolni. — 1962-ben jöttem ide Santiago de Cubából — mondta Lázaro az anyja nevében. — Batista idejében láttam egy-két szörnyűséget. Emberek tűntek el. Aztán jött Castro, és egy ideig reménykedtem, hogy jobbra fordulnak a dolgok.

Megcsóválta a fejét és széttárta a karját.

— Ha hiszik, ha nem, akkoriban ezt gondoltuk. Hogy megváltoznak a dolgok. De nemsokára megint ugyanaz történt. Sőt, még rosszabb lett. Úgyhogy idejöttem. Az Egyesült Államokba. Mert itt nem tűnnek el az emberek. Nem lövik le az utcán, és nem kínozzák meg őket. Legalábbis ezt hittem. És most ez… — a szomszédos ház felé intett.

— Fel kell tennem pár kérdést — mondta Deborah, és Lázaro lefordította. Ariel csak bólintott, és folytatta lenyűgöző történetét. — Még Castro alatt sem csinált volna ilyet senki — magyarázta. — Igen, megöltek embereket. Vagy elvitték őket az Isle of Pinesra. De ilyesmi soha nem történt. Kubában nem. Csak Amerikában — mondta.

— Találkozott valaha azzal a férfival a szomszédban? — vágott közbe Deborah. — Az elkövetővel? — Ariel egy pillanatig Deborah arcát tanulmányozta. — Tudnom kell — tette hozzá Deb. — Újabb áldozata lesz, ha nem találjuk meg.

— Miért maga kérdezi ezt tőlem? — kérdezte Ariel a fia segítségével. — Ez nem magának való munka. Egy ilyen csinos nőnek férjet kellene keresnie. Családot alapítania.

— El victimo proximo es el novio de mi hermana — tájékoztattam. A következő áldozat a húgom fiúja. Deborah csúnyán nézett rám, de Ariel azt mondta, ááá, csettintett a nyelvével, és bólintott. — Hát, nem tudom, mivel tudnék segíteni. Tényleg láttam a férfit, talán úgy két alkalommal.

Megvonta a vállát, és Deborah türelmetlenül előrehajolt.

— Mindig este, közelről soha. Annyit tudnék mondani, hogy kis ember volt, nagyon alacsony. És vékony is. Nagy szemüveggel. Ennél többet nem tudok. Soha nem járt ki, nagyon csendesen élt. Néha zenét hallottunk. — Halványan elmosolyodott, és hozzátette: — Tito Puente. — Lázaro pedig, bár nem voltszükséges, utána ismételte: — Tito Puentét.

— Ó — bukott ki belőlem, mire mindnyájan rám néztek. — A zene nyomta el a zajokat — magyaráztam zavartan a rám összpontosuló figyelemtől.

— Volt autója? — kérdezte Deborah, mire Ariel fintorgott egyet.

— Egy furgon — válaszolta. — Egy régi, fehér, ablaktalan furgont vezetett. Nagyon tiszta volt, de sok rozsdafolt és horpadás volt rajta. Láttam párszor, de általában a garázsban tartotta.

— Feltételezem, nem látta a rendszámát — mondtam, mire az idős hölgy rám nézett.

— De igen — felelte a fián keresztül, és tenyérrel felfelé felemelte az egyik kezét. — Nem jegyeztem meg, mi áll rajta, ilyesmi csak a régi filmekben fordul elő. De tudom, hogy floridai rendszám volt. Az a sárga típusú, azzal a kis rajzfilmgyerekkel — magyarázta, majd elhallgatott, és megbotránkozva rám meredt, mert elkuncogtam magam. Ez egyáltalán nem olyasmi, amire büszke lennék, és nem is gyakran szoktam ilyet tenni, de most egyértelműen kuncogtam, nem tudtam visszafojtani.

Deborah is rám meredt.

— Mi olyan fene vicces? — csattant fel.

— A rendszámtábla — válaszoltam. — Ne haragudj, Debs, de most tényleg, azt ne mondd, hogy nem tudod, mit jelent a sárga rendszámtábla. És ha annak a fickónak, aki ilyeneket csinál, olyanja van… — Nagyot nyeltem, nehogy megint felkuncogjak, de minden önuralmamra szükségem volt ehhez.

— Rendben, a francba, mi a vicces a sárga rendszámtáblákban?

— Az egy egyedi rendszámtábla, Deb — feleltem. — Az áll rajta, „VÁLASZD AZ ÉLETET”.

És ekkor megjelent előttem Dr. Danco, amint vergődő áldozatokat fuvaroz ide-oda, telenyomja őket kemikáliákkal, és darabokra vagdossa, olyan tökéletesen, hogy végig életben maradnak, és erre a gondolatra, attól tartok, megint elkuncogtam magam.

— Válaszd az életet — ismételtem meg.

Nagyon szerettem volna találkozni a pasassal.

Némán sétáltunk vissza az autóhoz. Deborah beszállt, és jelentette Matthews kapitánynak, amit megtudtunk a gépjárműről, a kapitány pedig beleegyezett, hogy kiadjon egy körözést. Mialatt beszéltek, körülnéztem. Szépen gondozott, leginkább díszkőből álló kertek. Pár gyerekbicikli a tornácokhoz lakatolva, az Orange Bowl stadionnal a háttérben. Megfelelő kis környék ahhoz, hogy ideköltözzön, itt dolgozzon, itt alapítson családot az ember — vagy hogy levágja mások karját és lábát.

— Szállj be — szakította félbe Deborah rusztikus ábrándjaimat. Beszálltam, és elindultunk. Útközben, az egyik piros lámpánál Deb rám pillantott, és kijelentette: — Te is meg tudod választani a legmegfelelőbb pillanatot, hogy mikor nevessél.

— Jaj, Deb — válaszoltam. — Ez az első nyomunk a pasas személyiségéről. Most már tudjuk, hogy van humorérzéke. Szerintem ez egy nagy lépés.

— Na persze. Talán megtaláljuk valamelyik kabaréban.

— El fogjuk kapni, Deb — ígértem, bár egyikünk sem hitt nekem. A húgom csak morgott egyet; a lámpa zöldre váltott, ő pedig úgy lépett a gázra, mintha egy mérges kígyót akarna megölni.

Elautóztunk egészen Deb házáig. A reggeli csúcsforgalom kezdett apadni. A Flagler és a Harmincnegyedik utca sarkánál egy autó szaladt fel a járdára és csapódott egy lámpaoszlopnak a templom előtt. Egy rendőr állt az autó mellett két férfi között, akik egymással üvöltöztek. Ó, egy újabb paradicsomi nap varázsos zenéje.